A nagymama ezer születésnapja

Nemcsak az én drága nagymamámról van szó, akit szülikének becéztem, hanem sok-sok falusi nagymamáról, fáradt öregasszonyokról, akik elesettségük ellenére is jelentős szerepet töltöttek be a családok életében.Ők pesztrálták az unokák gyermekeit, segítettek a háztartásban: mosásban, takarításban, ők hordták be az aprófát, és tüzeltek, főzték vasárnap a húslevest, amíg a család a templomban ájtatoskodott. Sokan közülük nem is ültek vasárnap az ünnepi asztalhoz, ők később ebédeltek, kiszolgálták az étkezőket, majd mosogattak, rendet raktak. Egy nagymama aranyat ér a családban.Mit kaptak az unokák rajongó szeretetén kívül cserébe? Megtűrték őket télen a meleg kemence mellett. De aztán, amikor tavaszodott, egyszeriben rájuk irányult a figyelem. Hogy miért? Elmesélem.Nálunk a Bácskában a szerbek nem engedélyezték a nemzeti ünnepeinkről való megemlékezést. Volt időszak a harmincas években, amikor külön táblák hirdették, hogy csak az állam nyelvén szólalhatnak meg a polgárok. Mivel az állam nyelvét sokan nem beszélték, ők hallgattak, meg sem mertek mukkanni a hivatalokban. Csak otthon. Ott is gyakran suttogva.Elérkezett aztán március 15., s a nagyapák emlékeztek még a szabadságharc eseményeire, Világosra, Aradra, de a sok fényes győzelemre is, amelyekre büszkék voltak. Hősi emlékmű nem volt a vajdasági magyar falvakban, de ha lett volna, akkor sem engedélyezik az ünneplést, ezért házi ünnepségeket rendeztek.A nagyapám több ismerőst is meghívott erre az alkalomra. Ki a tanyára, a Kertészlapos nevű dűlőútra azzal, hogy: „Ott aztán nem leszünk szem előtt!”De a megszállók éberek voltak, s az ünnep előestéjén már megerősített csendőrjárőrök cirkáltak a községben. Sőt a határban is, a tanyák körül. És ahol világosságot észleltek, vagy valami mozgást tapasztaltak, ott bekopogtak az ablakon.Így jutottak el a nagyapa tanyájára is március 15-én. Nagy volt a zsivaj, énekszó hallatszott, citera szólt. A csendőrjárőr berúgta az egyetlen tanyai szoba ajtaját. Erre senki nem számított itt kint a Kertészlaposban, három kilométerre a falutól.„Sta je ovde?” – kérdezte morcosan a járőr parancsnoka. Mi történik itt?Az emberek hirtelen elnémultak, nagy-nagy csend támadt. De nagyapa feltalálta magát. Bort töltögetett, és az asztalhoz invitálta a csendőröket. Az asztalon sonka, kolbász, szalonna, hagyma, házi kenyér, a butykosban házi bor. Nagyapa koccintott.„A nagy nap tiszteletére legalább egy kortyot igyanak.”Dermedt csend fogadta a szavait. Nagy nap? Milyen nagy nap ez? – kíváncsiskodott a csendőrparancsnok. „Hát a nagymama születésnapját ünnepeljük. Ő sajnos gyengélkedik, nem tud rajta részt venni, mi csak így szerényen, az ismerősök, megiszunk az egészségére néhány pohárkával. Ez már családi szokás. Ne utasítsák hát vissza, zsandár urak!”A csendőr szakaszvezető tétovázott, aztán a pohárért nyúlt. „Akkor hát az ünnepelt egészségére!” Fenékig kiitta. A társa is. Falatoztak utána, majd odébbálltak. A tanyabéliek folytatták tovább az ünneplést. Olykor-olykor persze a rend kedvéért a nagymamát is hangosan éltetve.Így ünnepelték meg akkoriban a magyarok a Vajdaságban a nemzeti ünnepeket. Valaki kiszámította, hogy a megszállás nehéz éveiben legalább ezerre volt tehető az ilyen ürüggyel megrendezett ünnepség csak Temerin határában. Amikor ezt elmondtam egyszer Tamási Áronnak, megölelt, és azt válaszolta nagy elismeréssel: „Ti, bácskaiak még a góbéknál is góbébbak vagytok.”Ilyenkor, március idusa táján mindig eszembe jutnak ezek a régi-régi tanyai házimurik. Iszom is egy pohárral a nagymama egészségére, aki már több mint hatvan esztendeje meghalt. Nem is tudom, mikor van a születésnapja. Sose ünnepeltük. És ugyan ki tartja számon a nagymamák születésnapját, ha az unokák is megöregszenek?