Kossuth árnyékában

Az 1848-as forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségű szereplőinek a megítélését évtizedekig az határozta meg, hogy milyen viszonyban voltak Kossuth Lajossal. Hermann Róbert történész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum megbízott főigazgatója szerinte miatt a korszak sok fontos személyiségével bánt igazságtalanul a történetírás. Ugyanakkor büszkék lehetünk arra, hogy a világtörténelemben csak a magyar szabadságharc leveréséhez volt szükség két nagyhatalom összefogására.Az új történészgeneráció már árnyaltabban, ideológiai béklyók nélkül tekint a szabadságharcra és szereplőire. Hermann Róbert többek között a sokáig agyonátkozott Görgei Artúrról és a méltatlanul háttérbe szorított Szemere Bertalanról írt, illetve ír monográfiát. Miért fordult az érdeklődése éppen 1848–49 felé?– Hatéves koromban eldőlt, hogy történész leszek, csak akkor még úgy képzeltem, hogy Rákóczi-kutató, mivel Székesfehérvárott a róla elnevezett általános iskolába jártam. Tizenhárom évesen azonban olvastam Féja Géza Visegrádi esték című könyvét, amelyik az általam ismertekhez képest egy egészen új interpretációja volt a Kossuth–Görgei viszonynak. Ez hozta meg a döntő fordulatot. Elhatározásomat erősítette, hogy heves vitába keveredtem a korszak miatt a történelem-tanárnőmmel is, aki ezért el akart távolíttatni az iskolából. Ettől kezdve úgy éreztem, hogy már áldozatot is hoztam a választott történelmi korért. Egy esztendővel később, nyolcadikos koromban Fekete Sándor Új Tükör-beli, Görgeit elítélő cikkei miatt ragadtam tollat. Védtem a tábornokot.– Az egyetemen már megértésre találtak a nézetei?– Katona Tamás munkáit olvasva úgy éreztem, sok mindenben hasonló nézeteket vallunk. Az Eötvös-kollégiumban az általa vezetett szellemi műhelynek is tagja lettem. Mesteremnek tartom Urbán Aladárt is, tőle tanultam, hogy a történelmi valóságot nem szabad egy jó poénért eladni. A generációváltás, majd később a generációfelzárkózás a történelemtudományban már a hatvanas évektől megindult, Urbán Aladár, később Szabad György munkásságával, aki visszaszerezte a magyar liberalizmus és középnemesség becsületét, vagy említhetjük Varga Jánost, a fiatalabbak közül Gergely Andrást, Bona Gábort, Gerő Andrást. Ők már nem ideológiai elvárások alapján írtak. Harmadéves koromtól jártam levéltárba, és akkor nyílt ki előttem a világ. Kiderült, hogy sok mindent nem írtak meg erről a korszakról, hogy vannak rosszul feltett, sőt fel sem tett kérdések. Voltak persze konfliktusaim is a pálya elején, amikor Görgei váci nyilatkozatáról írtam. Akkoriban már nem árulózták, de kétségbe vonták a hadvezéri kvalitásait, emberi tisztességét. Ezek elfogadott állítások voltak, mindenféle tényanyag nélkül. Én pedig úgy gondoltam és gondolom máig, hogy a történelem a tények tudománya. A történetírás bizonyos műfajaiban nincsen helye a koncepciógyártásnak. Ahogyan Kosáry Domokos szokta mondani, a Gellért-hegyet lehet különböző nézőpontból tanulmányozni, de attól még Gellért-hegy csak egy van.– Milyen történelmi tények szólnak Görgei mellett?– A hazai oktatásban szinte alig kap helyet hadtörténeti ismeret, pedig történelmünk nagy részét teszik ki a háborúk. Ezekben a helyzetekben nyilvánvalóan mások a szerepek. Görgei és Kossuth kapcsolata is csak ebben a politikai-katonai viszonyban vizsgálható. Kiderült, hogy az egész Görgei-életpályát feltáró, levéltári kutatásokon alapuló munka nincs, a megjelent művek inkább a korábbi irodalmak alapján, és nem a tényekre alapozva készültek. Meg kell ehhez érteni, hogy a háború azért nem béke, mert egészen más a logikája.– Görgei rehabilitálása, történelmi szerepének a tisztázása tehát megtörtént. Rajta kívül sok fontos személyiség volt kénytelen majd másfél évszázadig meghúzódni Kossuth árnyékában.– Valóban sok szereplője volt a kornak, akinek igazságtalan volt a történelmi megítélése. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az osztályozásuk aszerint történt, milyen viszonyt ápoltak Kossuthtal. Közéjük sorolom például Szemere Bertalant, az első magyar belügyminisztert és második magyar miniszterelnököt, akinek a nevéhez fontos és haladó történelmi döntések kötődnek. Az volt a bűne, hogy az emigrációban szembekerült Kossuthtal. Azt mondta neki, ha egyszer lemondott a kormányzóságról, akkor ne játssza ezt a szerepet külföldön sem. Emiatt esett ki a történelmi köztudatból. A századelőn jelent meg róla az utolsó monográfia. Hasonlóan mellőzöttek a szakirodalomban az aradi vértanúk, akiket ugyan gyakran emlegetünk, sokat hivatkozunk rájuk, de 1997-ig csupán egyiküknek volt tudományos igényű életrajza. Máig is csupán négy-ötüké íródott meg. Egyébként kedvet érzek ahhoz is, hogy a nagy kedvencem, Görgei Artúr után monográfiát írjak Haynauról is.– Nem tart attól, hogy munka közben túlságosan megkedveli az egykori hóhért?– Nem az a baj, ha egy történész szereti a hősét, hanem az, ha gyűlöli. Mert akkor eltagadja az érdemeit is. Tisztában kell lenni például azzal, hogy a magyar szabadságharc hősei nem nagyon szerették egymást. Bem mindenkivel összeveszett, sokakkal rosszban volt Perczel és Damjanich is. Görgei pedig azért nem szerette Dembinszkyt, mert tehetségtelen katonának tartotta.– A történelmi párhuzamok kedvelői szívesen emlegetik, hogy az 1849 után Haynau-vezényelte megtorlás elenyésző volt Kádárék 1956-ot követő vérfürdőjé-hez képest. Mégis az osztráké a gyűlöltebb státus.– A Haynau-féle megtorlással kapcsolatos probléma éppen a méricskélés. A XX. századi tömegtragédiák nem hasonlíthatók össze semmivel a történelemben. A XIX. századi leszámolásoknak volt racionális magva. A szabadságharcot követően Batthyány Lajos volt az egyetlen, akit olyan cselekedetért vontak felelősségre, amelyik még az osztrák hatóságok mércéje szerint sem volt törvénysértő. A többiek esetében az osztrákok a saját szempontjaik, törvényeik szerint logikusan jártak el. Az 1919-es vörös- és fehérterrorhoz, vagy az 1956 utáni megtorlásokhoz képest a szabadságharcot követő osztrák leszámolás valóban jelentéktelennek tűnhet, ám figyelembe kell venni, hogy ez is sokkolta a magyarságot, mivel nem volt hozzászokva a tömeges leszámoláshoz. Utoljára a jakobinus mozgalom után végeztek ki hét embert. A százhúsz, 1849–50-ben kivégzett katona és polgár ehhez képest valóban sok. De tudni kell azt is, hogy az osztrákok nagyobb mértékű megtorlásra készültek, ebben azonban megakadályozta őket a nemzetközi felháborodás. Akkor még volt foganatja.– Bármilyen erőfeszítéseket is tesz a történettudomány, még mindig igen sok hamis kép él 1848–49-ről. Ezeknek csupán egyike a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavaló Petőfi Sándor. Lehet-e reménykedni abban, hogy egyszer eltűnnek a tévhitek?– Valóban sok valótlanság él máig a köztudatban, de nehéz ezeken változtatni, amikor még tavaly is elhangzott március 15-i ünnepi beszédben a Petőfi-féle Nemzeti dal-szavalat. A másik nehezen átformálható kép az erős Kossuth-kultusz, pedig szakmai szempontból világos, hogy egy kort nem lehet egy személyhez mérni. Így nem lehetett reális a Kossuth-kép sem, mely közelített a félistenhez. A történészek körében mindezen már sokat sikerült változtatni, az új szakember-generációkat már nem kötik a korábbi ideológiák. Az újabb tankönyvek is lényegesen jobbak, kiegyensúlyozottabbak 1848–49 tekintetében. Ám legalább húsz év kell ahhoz, hogy ezek a tankönyvek kifejthessék hatásukat. És igen nagy felelőssége van a történelmi tévhitek terjesztésében és eloszlatásában a tömegkommunikációnak, valamint a politikai beszédíróknak is.– A forradalom és szabadságharc százötvenedik évfordulójára megélénkültek a kutatások, sok új könyv jelent meg. Volt-e a mennyiségnek minőségi hozadéka?– Sok helytörténeti anyag került elő. Ezek különféle színvonalúak ugyan, de mégis segítenek abban, hogy megtudjuk, mi történt százötven esztendővel ezelőtt az országban. Ennek az anyagmennyiségnek a feldolgozásához legalább tíz évre lesz szüksége a történészeknek. Az is világossá vált, hogy 1848–49 azon kevés történelmi eseménysorunk, amelyikről a közvélemény és a szakma megítélése nagyjából egybeesik. Ilyen még a honfoglalás vagy az államalapítás. Világossá vált az is, hogy Szent István államalapítása óta ez volt a legnagyobb történelmi fordulat Magyarországon, amikor a feudalizmusból áttértünk a kapitalista gazdaságba. És nem szabad elfeledkezni arról, hogy a feszítő társadalmi és gazdasági ellentétek ellenére nem következett be robbanás, nem tört ki polgárháború. Gondoljunk csak arra, hogy Galíciában egymás ellen fordultak a társadalom különböző rétegei. Azt is látni kell, hogy nem lehetett volna egy éven keresztül háborúzni, ha nem lett volna ipar, ha nem lett volna fejlettebb a társadalom és a gazdaság, mint azt gondolni szokás. És büszkék lehetünk arra, hogy a szabadságharcunk leveréséhez egy nagyhatalom kénytelen volt egy másikat segítségül hívni. Ilyenre a világtörténelemben nem volt még példa.– Nem lehet említetlenül hagyni azt a kérdést, amely ismét mind gyakrabban hangzik el a Petőfi-vita kapcsán: vittek-e hadifoglyokat az oroszok magukkal a szabadságharc bukását követően. Ön minden esetben cáfolta ezt. Mire alapozva?– A jelenlegi történészi ismeretekre. Láttam az erdélyi hadjárat teljes ausztriai iratanyagát. Ebből kiderült például, hogy az oroszok valóban vittek foglyokat a Havasalföldre, de csak azért, hogy átmenetileg lokalizálják őket, nehogy visszatérhessenek az egységükhöz. Később azután vissza is hozták őket. A kiadatási egyezményt a cár igen szigorúan vette, 1849 májusában például Galíciában az oroszok elfogtak egy lengyel nemest, aki részt vett az 1830–31-es felkelésben. El is tüntethették volna, mégis kiadták az osztrákoknak. Amíg egy olyan esetet nem sikerül bizonyítani, hogy valóban megszegték a megállapodást, addig nincs miről vitatkozni. Igaz az, hogy a Magyarországon foglyul ejtett lengyelországi hadifoglyokból vittek magukkal, de azok sem Szibériába kerültek, hanem valamelyik várbörtönbe.– Van-e még adóssága a történészeknek a szabadságharccal kapcsolatban?– Bőséggel. Megbízható, alapos forráskiadványokra lenne szükség a korszak szereplőiről. Jelentős memoárok hevernek kiadatlanul. Lesz tehát tennivalójuk a történészeknek akár száz esztendő múlva is. Az orosz iratanyagból még szinte semmit nem ismerünk, az osztrák hasznosítása is csak töredékes. A bécsi hadilevéltárban erről a korszakról százezer dokumentum található! Sok érdekességet tartogatnak még a helytörténeti kutatások is. Egyébként ez idáig nem született összefoglaló munka a korszak gazdaságtörténetéről, hírszerzéséről, a hadsereg szervezéséről. Hatalmas adattári munkára van még szükség.