Merre tart az utolsó ember?

A XX. század utolsó évtizedében újra nagy forgalmat bonyolítottak le a jósok, próféták, vallásalapítók, sci-fi-szerzők stb. Mivel nem tudnak beletörődni abba, hogy az időszámítás az emberi agy szüleménye, az évezredfordulót mindenképpen öszszefüggésbe kívánták hozni transzcendentális, kozmikus vagy okkult történésekkel, rendszerint apokaliptikus kifejlettel, így a hatás és az anyagi haszon is nagyobbnak ígérkezett.A tudomány gurujai is szorgalmasan dolgoztak, ám a tanácstalanság teret nyert még az olyan mindentudóknál is, mint a német politikai szociológia vezető személyiségének számító Jürgen Habermas, akinek egyik utolsó műve Az új átláthatatlanság címet viseli, míg Zbigniew Brzezinski volt amerikai elnöki tanácsadó és hivatalos világstratéga Irányíthatatlanul címmel jelentette meg újabb könyvét. Mindkettőjüket elsősorban a globalizáció gyűjtőnéven ismert hektikus tőkemozgások és az információs forradalom gyors és egyenlőtlen elterjedése és esetleges visszahatásai aggasztják.Az amerikai tudományos körökben is egyre több olyan munka tűnt fel, amely jövőre vonatkozó prognózisokat állít fel, néha igen jelentős kutatómunka eredményeként, történelmi analógiákat is alkalmazva. Ez a megnövekedett érdeklődés a műfaj iránt valószínűleg összefüggésben van az Egyesült Államok imperiális helyzetével is.Ebben a műfajban a kilencvenes években két könyv váltotta ki a legnagyobb visszhangot: Francis Fukuyama Az utolsó ember és a történelem vége (1992), illetve Samuel Huntington A civilizációk összecsapása (1996) című munkája. Mindkét könyv nagy tudományos apparátusra támaszkodva homlokegyenest ellenkező következtetésre jut a közeljövő fejlődési (?) irányáról.Fukuyama a liberális demokrácia egyetemes elterjedését feltartóztathatatlan folyamatnak mutatja be. Érvelésének egy része a közismert marxista tételre hasonlít, amely szerint a gazdasági alap változásával együtt jár a politikai felépítmény megváltozása is, tehát a nyugati technológia, szervezési mód és fejlett kommunikáció behatolása egy fejletlenebb, a Nyugattól eltérő értékek alapján működő társadalomba szükségszerűen átalakítja azt, és megteremti egy demokratikus politikai rendszer előfeltételeit.Fukuyama azonban nem elégszik meg ezzel, filozófiai megalapozást keres, és ezt az amerikai hagyományoktól eltérően Hegelnél találja meg. Hegel egy 1802-ben keletkezett művében szerepel a „történelem vége” kifejezés, amely egyszerűsítve azt jelenti, hogy a francia forradalom nyomán megjelenik az „univerzális ember”, akinek útja egyenesen a világállam felé halad, és ezért ami eddig történelemként játszódott le, az meghaladottá vált. Tanítása szerint a francia forradalom nyomán kialakult egyetemes állam az utolsó, mert az már „tökéletesen kielégíti” az embert.Az már Kojéve orosz emigráns filozófus újítása, hogy ez az univerzális állam politikai tartalmát tekintve liberális demokrácia. Ebbe a konstrukcióba illeszti be Fukuyama Nietzschének „az utolsó emberről” szóló fejtegetéseit. Az „utolsó ember” a kereszténység által megrontott gyenge emberfajta – a fellázadt rabszolga –, aki Nietzsche szerint a korabeli krízis okozója, Fukuyama szerint viszont a legalkalmasabb alany a liberális demokrácia megszilárdításához.Fukuyama elméleti konstrukciója nem látszik koherensnek, egyébként ez a könyve alig tartalmaz tapasztalati példákat, amiből arra lehet következtetni, hogy művét elméleti alapvetésnek szánta. A könyvet és Fukuyamát folyamatos kritikák érték, neve a liberális demokrácia vulgáris propagátoraként vált ismertté, valószínűleg ennek tudható be, hogy elméletének egy sarokpontját – nem túl elegáns formában – egy napilapnak adott interjúban visszavonta. Eszerint „a történelem végéről azért nem beszélhetünk, mert a természettudományok fejlődése olyan irányt vett, amelynek következményei egyelőre beláthatatlanok, kedvezőtlen esetben az emberiség önfelszámolásához is vezethetnek. Ha majd a természettudományos fejlődés megállapodik (?), akkor beszélhetünk a történelem végéről.”Samuel Huntington harvardi politológusprofesszor régóta foglalkozik globális politikai kérdésekkel. A kilencvenes évek közepén nagy feltűnést keltett, magyarul is megjelent műve, A civilizációk összecsapása merőben más képet fest a következő évtizedek lehetséges történéseiről. Huntington számára a világtörténelem egységei a civilizációk olyan, elsősorban kulturálisan (nyelvileg, vallási alapon) meghatározott entitások, amelyek közösségként reagálnak a külvilág eseményeire.A civilizáció mint a történelem alapegysége a XX. századi történelem elméletében két jelentős gondolkodónál – Oswald Spenglernél és Arnold Toynbee-nál – szerepelt. Spengler kilenc, Toynbee 23 civilizációt tart számon, ezek zöme már halott, és csak a történelem tárgyaként él.Huntington nem sokat foglalkozik elődeivel, a saját elméletét építi ki. Elsősorban a civilizációk politikai természetéről ad leírást. Kilenc civilizációt különböztet meg: nyugati, ortodox (Oroszország, Kelet-Európa, Szerbia stb.), iszlám, kínai, japán, buddhista (Tibet, Mongólia, Indokína – Vietnam és Malajzia nélkül), hindu, afrikai, dél-amerikai. A felosztás egyes részletein lehetne vitatkozni, azonban az elmélet lényegét ez nem érinti. Egyes civilizációknak van központjuk (magjuk), mint például Kína vagy az ortodoxnak Oroszország, másoknak, például az iszlámnak nincsen. Vannak olyan államok, ahol több civilizációhoz tartozó népcsoport él, általában van uralkodó csoport, ilyenkor közbeékelődött (cleft) civilizációról beszélhetünk.Huntington részletesen foglalkozik a civilizációk egymásra hatásával, ezen belül pedig azzal a kérdéssel, hogy a nyugati technológia, a nemzetközi pénzmozgások és beruházások, a szórakoztatóipar elterjedése hogyan befolyásolja a többi civilizációt. Kialakulhat-e ennek nyomán egy univerzális civilizáció, amely nyilvánvalóan a nyugati mintát követi, és átalakítja a befogadó társadalmat? Huntington csak érintőlegesen említi meg Fukuyama elméletét, részletes polémiába nem bocsátkozik, de a könyvében feltárt bizonyítási anyagból ellentétes következtetést von le, mint Fukuyama: azt, hogy a Nyugat technikájának, szervezési elveinek, fogyasztási szokásainak befogadása alapvetően nem változtatja meg a kulturálisan meghatározott nem nyugati civilizációk jellegét. Főbb hivatkozási pontjai Kína és az iszlám kultúrkörhöz tartozó államok. A védekezési mechanizmusok mélyebb okairól részletes elemzést nem ad, de az nyilvánvaló, hogy itt a Nietzsche által „alapvető emberi reakcióként számba vett ellenérzés” (ressentiment) a legfontosabb tényező. Konkrétan egy iszlám ország befogadhatja a legújabb technikát, modern bankrendszert építhet ki stb., de ez nem csökkenti kulturális elkülönülését a Nyugattól, sőt az „ellenérzés” felhajtóerő a tradíciók feltámadására, amelyek még agresszív töltést is kapnak. Ugyanezt a folyamatot példázza Kína, sőt Japán esetében is kimutathatók a nyugati értékek átvételének határai.Huntington szerint a civilizációk eltérő értékrendje folyamatosan konfliktusok forrása lesz, amelyek háborús és polgárháborús helyzeteket idéznek elő. Különösen nagy a konfliktusveszély az úgynevezett „hibásan meghúzott határok” mentén élő államok között; ez az az eset, amikor a civilizációs határokon túl más civilizációhoz tartozó csoportok élnek. A közelmúlt jó néhány (polgár)háborúja ilyen volt: lásd az orosz–csecsen konfliktust, Boszniát, Koszovót! Az utóbbi eset azt is példázza, hogy több száz éves együttélés, majd negyvenéves közös állami keret és a nyugati civilizáció egyes elemeinek szabad beáramlása nem tüntette el a különbségeket, amelyek elemi erővel törtek elő, amikor arra lehetőség nyílt.Az igazi nagy konfliktusok lehetősége mégis a civilizációk között valószínű. A távolabbi jövőt Huntington még sötétebbnek látja, és könyve utolsó fejezetében egész sor lehetséges – és nagyon is reális – konfliktusforrást elemez, amelyek bármelyike helyi vagy nagyobb háborúba torkollhat. Ezek veszélyessége annál nagyobb fokú, mivel a lehetséges résztvevők egyike-másika már most atomfegyverrel rendelkezik vagy rendelkezni fog.Huntington röviden foglalkozik a megnövekedő migráció hatásaival. Elsősorban az Egyesült Államok helyzetét elemzi az egyre nagyobb méreteket öltő közép- és dél-amerikai – nagyrészt spanyol nyelvű – bevándorlókkal kapcsolatban, ami néhány évtized alatt megváltoztathatja az USA etnikai térképét. Néhány megjegyzést tesz az úgynevezett multikulturalizmusra, amelyet az amerikaiak számára igen ártalmas mozgalomnak tart. Huntington elsősorban a túlzások ellen emel kifogást, amely úgy látszik, az Államokban eléggé gyakori.Miután Huntington elhatárolódott Fukuyama elméletének egyik alapelemétől – a történelem végéről és a demokrácia diadalútjára vonatkozó jóslatától –, tulajdonképpen nincs igazi ellentét a két jövőkép között. Fukuyama azóta a késői kapitalizmus átalakulását vizsgálja, Bizalom című munkájában a klasszikus kapitalizmus egyik eltűnőben lévő erényének változatait veszi számba, míg A kultúra szétbomlása címűben a klasszikus polgári értékek térvesztését regisztrálja, pesszimista felhangokkal.Így Huntington maradt egyedül a porondon, és ha elemzését elfogadjuk, ennek fényében mi is megjósolhatjuk, mit várhatunk a közeljövőtől. Nagy valószínűséggel a „nyugati civilizáció rövidesen a keblére ölel” minket, és akkor újra végvári bástya leszünk egy civilizáció szélén, nagyobb biztonságban, ám „meghasadt” államként, ami nem ígér eseménytelen nyugalmat.