Állati embervédők!

Ha még egyszer megszületnék, olyan féllábú néger, zsidó vallású homoszexuális és feminista nő lennék, aki tagja a francia kommunista pártnak, harcos antifasiszta, mindemellett avantgárd művész és liberális világpolgár. Olyan, aki a körülmények miatt munkanélküli és hajléktalan, emiatt pszichés zavarokkal küszködő, deviáns megélhetési bűnöző, aki egyedül neveli koraszülött, paralízises lányát, akit faji alapon nem vettek fel a száz kilométerre lévő kisegítő iskolába.Krassó György meghívására 1988 októberében kalandos utazás során – mint az Inconnu művészcsoport tagjai – Londonba érkeztünk. Krassó, akárcsak itthon, az emigrációban is két végéről égette a gyertyát, hihetetlen intenzitással építette ki kapcsolatait az angol politikai élet számunkra kissé kaotikus rendszerében. Agitált, nyüzsgött, szervezkedett, lubickolt a szabadságban. Ő általa jutottunk el az angol felsőházba, a BBC-hez, a brit Munkáspárt kongresszusára, anarchista, undergrund művészekhez és a különböző hullámokban érkező magyar emigránsok sokszor ellentmondásos csoportjaihoz. Így, ebben a zaklatott rohanásban fordulhatott elő, hogy délelőtt lordokkal társalogtunk a parlamentben, délután munkáspártiakkal ittuk a malátasört, majd – miután beugrottunk Tamás Gazsi templomi esküvőjére – ifjúkommunista elsőfilmesek nézhetetlen filmjeit tekintettük meg, hogy azután este az ír himnuszt dudorászva dobjunk néhány pennyt az IRA-nak egy dohányfüstös pubban. A magyar ellenzék prominens tagjai akkor már úgy utazgattak Nyugatra, mintha utazási irodájuk lenne. Bennünket először engedtek ki, mit ne mondjak, „megháláltuk”. Kiutazásunk gerincét az ’56-os megemlékezések jelentették: koszorúzáson, megemlékezéseken vettünk részt, és egy – a pesti harcok emlékét megidéző – grafikai kollekciót is bemutattunk.Képzőművészek lévén, különös élményt jelentettek a sokszor meghökkentő és bizarr politikai plakátok, amelyeket a londoni székhelyű Amnesty International emberjogvédő szervezet bocsátott ki. Gyuri aktív közreműködésével a magyar „máskéntgondolkodók” közül elsőként jutottunk el a szervezet központjába, ahol a vezetőség részletesen bemutatta szerteágazó, globális tevékenységét. Látogatásunkat követően meglehetősen furcsa volt az a sok baráti figyelmeztetés, amely arra utalt, hogy ez a jogvédő szervezet erősen baloldali irányultságú, sőt konzervatív politikusok nem zárták ki annak a lehetőségét sem, hogy a háttérből komoly moszkvai befolyásolás is érzékelhető.Kétkedésünkre megmutatták azokat a nyolcvanas évekből származó Amnesty-jelentéseket, amelyekben valóban nagyságrendekkel nagyobb hangsúlyt kaptak az ázsiai földrész, Afrika és Dél-Amerika emberjogi esetei, mint a szovjet tömb elnyomott népeinek szenvedései. Mint lelkes és naiv ifjú mozgalmárokat mindez persze akkor még nem tántorított el attól, hogy hazatérve megpróbáljuk létrehozni az első magyar szekciót. Illegális nyomdai úton elkészítettük az igazolványokat, kitűzőket és matricákat, ám közbelépett az élet: ismételten bevonták útlevelünket, mivel „méltatlanul viselkedtünk külföldön és tevékenységünkkel megsértettük a Magyar Népköztársaság érdekeit”.Ez a döntés komoly dilemmát okozott, hiszen a szervezet alapszabályzata kimondja: egy nemzeti szekció hazájában nem, csak más országokban vizsgálódhat. (Nyilván az objektivitás miatt.) Emiatt a cikkely miatt a kommunista diktatúrák emberjogi csoportjai automatikusan kizáródtak a szervezetből, hiszen korlátozva voltak (az orwelli kivételezettektől eltekintve) többek között utazási jogaikban is. Talán ez a központi döntés sem volt véletlen?Makacs emberek lévén, felvettük a kapcsolatot a földrajzilag legközelebb lévő osztrák és német aktivistákkal, de hiába küldtünk rendszeresen anyagokat, ezek minduntalan elakadtak az emberjogvédő szervezetek túlzottan bürokratikus útvesztőiben. Akkor úgy tűnt, a kommunista jogfosztások nem elég nagy „durranások” az Amnesty számára. Csalódásunk ellenére más emberjogi szervezetek felé is kiépítettük kapcsolatrendszerünket. Ilyen volt az amerikai székhelyű Helsinki Watch (ez később a Beszélő-kör fiókszervezete lett, ösztöndíjakkal, utazgatásokkal stb.), a Hámos László által vezetett Hungarian Human Rights Foundation, és a frankfurti székhelyű IGMF, amely igen szimpatikus antikommunista irányultságú alapítvány volt, gazdag orosz emigráns körök támogatásával. (Érdekes, hogy az oroszok már akkor is szinte mindenhol ott voltak!)Mindazonáltal hamar rá kellett ébrednünk, hogy a nyugati világ közvéleményét hamarabb elérhetjük, ha – megkerülve ezeket a szervezeteket – közvetlenül a szabad sajtó útján hozzuk nyilvánosságra a kommunista jogsértéseket. Pénzügyi, technikai, szervezeti háttér nélkül ezek a nemzeti szekciók – sokszori önjelölt vezetőváltást követően – megszűntek létezni, vagy csak látszattevékenységet folytattak. Ez – úgy tűnt az akkori Magyarországon – mindenki érdekeit kielégítette: megnyugodhatott a belügy és az impotens baloldali emberjogi bürokrácia is. Minden ment a maga útján...A helyzet azonban az első Magyarországi szabad választásokat követően megváltozott. A jobboldali kormány hatalomra kerülését követően az „emberjogászok” feltámadtak Csipkerózsika-álmukból. Ez természetes, hiszen a90-es évektől kezdődően csak és kizárólag a hatalomból kiszorult, balliberális egykori ellenzék rendelkezett nemzetközileg aktivizálható, szervezett emberjogi kapcsolatokkal. Elgondolkodtató, hogy az úgynevezett nép-nemzetiek miért nem tartották soha fontosnak a külhoni emberjogvédő aktivistákkal a kapcsolattartást. Talán úgy gondolták, nem illik a hazai szennyest idegenben kiteregetni? Ki tudja... Mindenesetre az egykori ellenzék baloldali tagjai elérték, hogy ezek az immár gyors reagálású és bárhol bevethető nemzetközi véleményformáló erők konfrontálódjanak a szabadon választott kormányokkal, ha belpolitikai érdekeik ezt megkívánják. Így vált a jogvédőből bizniszmen.A Horn–Kuncze-kormány alatt elhallgatott a békasereg.Most a közelgő választások és a jobboldal ismételt térnyerése miatt ismét fontos lett rendőri brutalitásról, faji megkülönböztetésről és nyomorgó menekültekről külföldön hablatyolni. Mindez csakúgy, mint régen, kézi vezérléssel működik: egy telefon, egy ebéd, egy riport, és másnap beindul a mószerolás, ahol a tények és az objektivitás mellőzhető. Nyomul a nemzetközi szakszervezeti mozgalom, az újságíró-szövetség, a kisebbség- és menekültügy. Fújnak, sikoltoznak, hörögnek: itt a nyakunkon a fasizmus!Miután az SZDSZ politikai mozgástere végzetes módon beszűkült, tömegesen hagyják el kiábrándult választói, külföldön ugyanazokat a figyelemfelkeltő, befolyásoló eszközöket alkalmazza, mint a nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmai: illegalitásba vonulva akciózik, aláírást szervez, petíciót fogalmaz, nemzetközi faj- és jogvédőkhöz, kormányokhoz protestál. Még a Szabad Európában is bemondatná... Van azonban egy lényegi különbség. Akkor mindezt a kommunista diktatúra ellen tette, ma egy demokratikusan megválasztott többségi kormány ellen. A magyar szavazók helyett idegen országokban ágál, s mint ilyen, elvesztette maradék politikai legitimitását is a hazai közéletben.A baj régen kezdődött. Akkor, amikor az egykori ellenzék hatalomba került csoportjai feladták antikommunista elveiket és összefeküdtek az ország ellenségeivel. Akkor árulták el ’56 eszmeiségét, a polgári fordulatba vetett hitüket, saját szavazótáborukat, s most – az Amnesty-ügy kapcsán – saját nemzetüket. Lehet-e ennél mélyebbre süllyedni?A szerző az Inconnu csoport tagja, egykori ellenzéki