Se De Gaulle, se tankcsapat

Felszabadúlás. A hosszú ú nem elírás, amelyen az olvasószerkesztő szeme átsiklott, hanem humorosnak szánt, kissé idétlen szócsavarás (még a posztmodern előtti időkből, tehát a múlt század közepéről), amellyel a fél ország jellemezte cinkos összekacsintással és egy ékezet segítségével, hogy mi is történt velünk 1945-ben. (Három dúlás volt hazánkban: a tatárdúlás, a törökdúlás és a felszabadúlás.) A fél ország ugyanis „reakciós” volt, B-listázott köztisztviselők, amerikaikat váró vidéki orvosok, kitelepített mérnökök, földjükért remegő, „kuláknak” nyilvánított gazdálkodók, a „klerikális reakció” karmaiban vergődő vallásos vénkisasszonyok, hadifogságból hazatért (olykor béna) hadfik, az államosítástól reszkető sarki fűszeres, egyszóval mindenki, aki nem menekült el Nyugatra, és volt mitől féltenie az egzisztenciáját.A dúlást átélők száma mára meglehetősen megcsappant, hiszen a rá emlékezők legfiatalabbjai is a hetven felé tartanak, ha még életben vannak. Az élenjáró történészek, az államosított irodalom és a filmgyártás révén negyven évig tartó agymosás eredményeként a mai magyar társadalom tudathasadásos állapotba került. Egyik újságban a budai várba szorult védők bátor kitörési kísérletéről olvashatunk, a másikban a fasizmus fölötti győzelem évfordulóját ünneplik; előállnak minden évben a tanúk, akik az életüket köszönhetik a felszabadító szovjet csapatoknak. Másfelől előállnak a zsigereikben megőrzött igazsággal azok is, akiknek a hetvenkét lövetű, dobtáras géppisztoly tusával kiverték a fogát, mert rossz néven vették a felszabadítóktól, hogy családjuk nőtagjait megerőszakolják. (1945. február 14-én a Budapesti Nemzeti Bizottság azonnali hatállyal felfüggeszti a magzatelhajtást tiltó rendelkezéseket, és ingyenessé teszi a műtétet, természetesen azzal az indoklással – port hintve a megszálló csapatok parancsnokságának a szemébe –, hogy csupán az ostrom alatti nélkülözéstől legyöngült nőket oltalmazzák a nem kívánt terhességtől.)Csak bámul a mai fiatal nagyszülei egymásnak ellentmondó igazságain. Hát hazudtak nekünk a dísztribünök előtt parádésan felvonuló, panellakásról és Trabantról álmodó szüleink? Hát nem igaz, hogy a Vörös Hadseregnek az oxigénszegény légterű óvóhelyre betoppanó kiskatonájától kenyeret kaptak (ahogy ezt számtalan fényképen láthatta mindenki)? Hogy „felszabadultunk, zengi a nép?” Hogy érctorkok harsogták felszabadítónk hősi nevét?A legjobb elmék küszködtek a dilemmával. Milyen felszabadulás az, amelybe majdnem belegebedtünk? Bibó István volt az első, aki analitikus éleslátással elkezdi a „felszabadulás” problematikáját boncolgatni A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című esszéjében (1947): „Nyílt titok azonban, hogy a német uralom alóli felszabadulás történeti pillanatának magának a méltatása mögött nem áll világosan egyetértő közvélemény, hanem egy többfelé szakadt és többfelé megzavart közvélemény”, és „nemcsak tudatosan antidemokratikus elemek számítják az időt a »felszabadulás« helyett szívesebben az »ostrom«-tól, hanem a demokrácia mellett őszintén színt valló emberek is félszegül és fonákul érzik magukat, ha a felszabadulás méltatásáról van szó.” Bibó az elemzéssel nem juthatott messzire, hiszen az adott helyzetben nem mondhatott ki kertelés nélkül mindent. Okosan kellett fogalmaznia.Amikor egykori fegyvertársa, a szintén kifogástalan antifasiszta múlttal rendelkező Szabó Zoltán az események után harminc évvel (1975) ismét nekirugaszkodott a felszabadulás problematikájának, könnyebb dolga volt. Nemcsak a távlat miatt, hanem elsősorban és legfőképpen azért, mert területenkívüliséget élvezett a Magyar Nemzet kulturális rovatának hajdanvolt szerkesztője. Az ő gondolatmenetét az uralta, hogy a magyarság nagy részének nem volt felszabadulásélménye, szemben a franciákkal, akik örömrivalgás közepette üdvözölhették Leclerc tábornokot, amint csapataival díszlépésben vonult az elíziumi mezőkön: „Budapesten nem volt, nem is lehetett olyan »résistance«, amely be tudta volna venni a főkapitányság épületét. Se De Gaulle, se Leclerc, se tankcsapat, se magyar gyalogság, amit a szovjet haderő előreenged felszabadítónak, szövetségeseként... a »libération«: felszabadítás is és felszabadulás is. Felszabadulás az olyan felszabadítás, amelynek a felszabadított résztvevője volt.” Sapienti sat, tehette volna hozzá Szabó Zoltán az általa ilyen formában lezárt „felszabadulásvitához”.Bibó tehát szívesebben beszélt az „1945. évi változásról”, Szabó Zoltán ennél szemléletesebben, de nem kevésbé semlegesen fogalmazott: „korszakváltás”-nak nevezve 1945-öt. Ha a rendszerváltás előtt a hódoltsági területen jártam, és az Anyanyelvi Konferencián nyilvánosan kellett utalnom 1945-re, Szabó Zoltán kifejezését használtam mindig, ezzel elkerülve, hogy megadjam a császárnak, ami szerintem nem járt a császárnak. Igen, 1945-ben korszakváltás történt, és sokáig azt hittük, hogy egy hosszú, a mi életünkön messze túlmutató korszak köszöntött ránk.A legborúlátóbban a konzervatív Szekfű Gyula fogalmazott: „Mindeddig azt hittük, hogy Árpád vezér nyugatra helyezett bennünket, örökre elszakítva azon keleti népektől, melyek közt nőttünk fel önálló nemzetté: – most már tudjuk... Eurázsia újra elért bennünket” (1947). Szekfű Gyula ugyanis – szemben Bibóval és Szabó Zoltánnal – nem társadalomban, hanem nemzetben gondolkodott. S a nemzet megszállásként élte meg a történteket: Szekfű azt értette meg, hogy Nyugat-Ázsiába kerültünk. Az igazságot, hogy hazánkat megszállták, a moszkovita Gerő Ernő is nyersen kimondta egyik beszédében 1944 végén Szegeden.A felszabadulásvita itthon csak a rendszerváltozás után bontakozhatott ki, hiszen korábban a hatalom megkövetelte az egyedül helyes, kinyilatkoztatott igazság föltétlen elfogadását. Eleinte bátortalanul, majd egyre hangosabban a „felszabadulásellenes” vélemények is felszínre kerültek, s ma már akadémikusnak tűnik a vita. Túljutottunk rajta.Ennek ellenére a felszabadulásvitára nem hozott az idő gyógyírt. Talán nem is fog. Hiszen ma is megosztja a magyar társadalmat. Bár felszínre került az ellenvélemény is, a felszabadulásmítosz azonban átitatta a magyar társadalom szövedékét, s ott munkálkodik az ország lakosságának tudatában. Mert nem arról van szó, hogy akit tényleg felszabadítottak, ne nevezze azt, ami vele történt, felszabadulásnak. Szíve joga. Ami aggasztó, az inkább a féligazságoknak a tudat mélyebb régióiban való munkálkodása, posztmodernebb kifejezéssel: a maszatolás.A maszatolás viszont egyrészt a lélek védekező mechanizmusa a kellemetlen igazságok ellen, másrészt a manipuláció leghatásosabb eszköze, mert tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyek igazságtartalmával az egyén könnyen és szívesen azonosul, de a lényege mégiscsak az, hogy a csodálatosan ízes szellemi takarmány mindig tartalmaz nadragulyát is, amely olykor mindenkit elbódít.Sinkovits Imre halála alkalmával előkerültek a legjobb alakításait megelevenítő filmek, köztük (az egyébként is gyakran vetített) A tizedes meg a többiek (1965). A film a felszabadulásról szól, és bizonyos értelemben a maszatolás remekműve. Óriási közönségsikere volt nem egészen egy évtizeddel a forradalom után, amikor másodszor is felszabadultunk. Keleti Márton filmje tetszetős féligazságokat fogalmaz meg. Sikerét annak köszönhette, hogy húsz évvel a korszakváltás után szatírába hajló könynyed iróniával tekintett vissza a tragikus napokra, amikor „egy ország vérben állt”.A film Dobozy Imre hasonló című kisregénye alapján készült. Dobozy Imre (1917–1982) ma már nem tartozik a legdivatosabb írók közé, valahol Illés Béla és Mesterházi Lajos társaságában trónol a magyar Parnasszuson. Történetének nyilván vannak életrajzi elemei, hiszen maga is katonaszökevény lett, amikor 1944-ben másodszor hívták be: átállt a szovjetek oldalára. Dobozy, aki előbb vidéki párttitkár, majd 1964-től az írószövetség főtitkára, aztán majdnem haláláig az elnöke volt, úgy érezhette, hogy neki, mint Jupiternek, ha nem is mindent, de talán kicsit többet szabad, mint az egyszerű, orrukban karikát viselő ökröknek. Szatirikus vénájával nekivágott tehát a témának. „A derékhad írói gyakran vívódtak ezzel a korszakkal” – állapította meg sokatmondóan Pomogáts Béla egykori ismertetésében. Volt is min vívódniok a derékhad íróinak, hiszen a felszabadulás élményébe nem lehetett bocskorban, pláne mezítláb be(le)lépni, mint Petőfinek a költészet szentegyházába. Fennkölt magasztosság, lelkesedés és komoly tanító szándék kellett hozzá. Sokáig.A tizedes meg a többiek tényleg remekmű, mivel, mint az a bizonyos állatorvosi tankönyvekben ábrázolt ló, amelyen az összes elképzelhető lóbetegség megtalálható: a mozi a magyar társadalom kicsinyített keresztmetszetét adja.A film igazi hőse és a határozott eszmei mondanivaló hordozója Molnár Ferenc, a hetedik határvadászezred második zászlóaljának motoros küldönce, aki úgy érzi, elege van a háborúból, és hamisított nyílt paranccsal dezertál. Igazi népi hős, ha P. Howard hősei kiköpött népi hősök. Ő a cselekmény mozgatórugója, hőbörgő, handabandázó, nagy svádájú külvárosi vagány. Mindez látszat csupán, mert tudjuk, hogy aranyszíve van. Sinkovits Imre életet visz az alakba, hitelessé varázsolja. A rendező némi humoros, szelíden oroszellenes kiszólást is engedélyez neki: „A jó moszkvai nénikédet!” (Ezért a közönségsiker.)Ez az aranyszív okozza a vesztét, akarom mondani, a megvilágosodását. Amikor a kastélyban meghúzódó magyar katonaszökevények óhaja végre teljesül, és tényleg fogságba esnek, azt állítják, hogy partizánok vagy legalábbis ellenállók voltak, s a kihallgató, a jóságos és joviális orosz főtiszt azt javasolja, hát jó, akkor küzdjenek tovább a fasizmus ellen. Partizánfeladatot ad nekik, amit halált megvető gyávasággal mind elvállalnak, kivéve Molnár tizedest. Talán senki sem tudott annyira vackorba harapva nézni a magyar film történetében, mint Sinkovits, amikor megtudta, hogy a háborúnak még sincs vége, csöbörből vödörbe került. De azért belemenős vagány annyira, hogy meg merje mondani: ő nem kér a partizánakcióból. Menne haza. Mit tehet ilyenkor egy jóravaló, lelkiekben gazdag szovjet őrnagy? A politikai tiszt tanácsát sem kell kikérnie, öntevékenyen bólogat: „Haraso! Haraso!”A filmzáró nagyjelenetben a szovjet hadsereg menetel a behavazott magyar valóságban, s megelőzi az újdonsült, botcsinálta partizánok kocsija, akik önként vállalt feladatuk mielőbbi és sikeres elvégzése felé igyekeznek. A kamera széles ívet ír le, s a végén a tizedesen időzik: vívódik, vívódik a szőrösszívű vagány, akinek azért mégiscsak a helyén a szíve. Majd felszakad belőle a kiáltás: „Várjatok meg! Én is veletek megyek!”Így kívánja a költői igazság: a szabadság nem hullik az ölünkbe, tenni kell érte valamit. Ezzel minden a helyére kerül, hiszen – mondani sem kell – a tizedes partizánkodni nem hamisított nyílt paranccsal fog. A moziból tehát megnyugodva mehetünk haza, rendet raktak a fejünkben: miután a szovjet hadsereg meghozta az áldozatot értünk azzal, hogy szolgálatkészen felszabadított bennünket, a magunk szerény módján és erőnkhöz mérten, cserében mi is részt vállaltunk a fasizmus leverésében.Nincs tehát itt szó semmiféle csöbörből vödörbe kerülésről. Legfeljebb felszabadulásunk féligazságairól.