Fontos önnek a csók?

Nem tudom, önök fontosnak tartják-e a csókot – nézett körül busa fejével a vidéki kastély aranycirádás előadótermében a busa profeszszor, akit az idei nagy nyelvészeti konferenciára hívtak az amerikai Buffalóból, hogy fejtse ki modern álláspontját.A helyiség mondhatni tömve volt. Tudós embereket szedtek össze az ország és a külhon számos tájáról, hogy mintegy villámelőadásokat hallgassanak az elfajult nyelvészeti vitákról, finnugor és őstörök vonalakról, új jelentéstani vizsgálatokról, a nyelvképződés artikulációs bázisairól, az emberi agy fiziológiai adottságairól, a cselekvés, munka és emberi kifejeződés összefüggéseiről, új társadalmi alakulásáról. Fontosak voltak, hiszen a kérdéskör magába a nyelvbe, a „nyelvében él a nemzetbe”, rendszerekbe, sőt vérbe-húsba vág – mondhatni.A könyvtárakban és egyetemeken megszáradt, ám papiruszfinom bölcsességű tudósok az álomittas pörköltebéd után fejüket fölvetették, mint azok a paripák, amelyek a nyúzott istállókból hirtelen a levegőre szabadulnak. Nyüzsögtek, kihúzták magukat, volt, aki horkantott is, nem egyszerűen a délutáni sziesztából fölriadva, hanem figyelőn hegyezve idős korára megnyúlt lófüleit. Állítólag minden embernek megnyúlik idősb korára a füle cimpája, Jezovics pedig annak idején XXIII. Jánosról azt hitte, hogy ez az életszentség jele. Nagyon szerette a Jánost, már csak az arckifejezése miatt is, sűrű ezüst szemöldje okán is; s mert olyan anekdotákat hallott róla, hogy méla pápai kertjében sétálgatva, ha az őrök nem terelték vissza eltakaróan körbenyírt bukszusai mögé, kiszólt kedvesen például a Vietnamból arra tévedő harcosoknak: „Milyen érzés közvetlen közelről embert ölni, illetve szuronyra fölnyársalni?” Amíg csak el nem terelték őszentségét a profán kérdések fala mellől a már akkor is behemót, ám akkor még papi ruhába bújtatott gorillák, hiszen annak idején is volt védelem és veszély, de még nem golyóálló kerti székben üldögélt, és nem golyóálló mellényben bóklászott a pápa a fenyőfák lőrései mellett. Annyira szerette az öregembert, hogy Brugge-ből, a bolhapiacról hozott is haza egy ónlemezt, amelyen szépségesen kidomborították a pátriárka fejét, amely kép most is ott függ íróasztala fölött. Kétszáz semmi kis belga frankot adott érte, egy kint élő és híressé vált gimnáziumi osztálytársa nyomta le az árát az állítólag kötelező alkudozás során. Nos, akkor még azt hitte, s többek közt azért is szerette a vénembert, mert létrehozta, inspirálta a nagy zsinatot, amely kinyitotta az egyház latin nyelvű kapuját a nemzeti nyelv előtt, s ezzel – Jezovics úgy vélte akkor – popularizálta a vallást, hozzáférhetővé tette a köznép számára, mint annak idején az igencsak figyelemre méltó és költő és énekes és szónok Ágoston-rendi szerzetes, a dús hajú és dús életű Luther Márton, aki végeredményben akarva-akaratlan megbontotta az egyetemes katolikus egyház egységét, s amelyből mint alap- és főigazságból töméntelen vér és acsar ömlött az amúgy is elég szennyes történelembe. Azóta visszasírja a latin nyelv misztikus és liturgikus használatát azzal együtt, hogy az idegen nyelv zümmögéséből bizonyos homályos értelmezés maradt vissza a hívők fülében – megint a nyelv!, megint a kárhozatos nyelv konferencián és zsinaton és fiziológiailag...Most meg ez az öreg csókprofesszor! (Állítólag a kedvenc pápa is így foglalt állást tömören az emberi közeledés nyelvértékű eszközéről: „Osculam dare necesse est” – csókolódzni kell! –, a „navigare necesse est” mintájára.) Azt kérdezi Buffalóból: fontosnak tartják önök a csókot?Aztán a busa professzor részletezte, miszerint az emberi érintkezés elengedhetetlen és leggyöngédebb formája a csók. Akit nem csókolnak, nem tanul meg szeretni. Nem az álmeleg gyerekkori anyai cipp-cuppolásra gondol, hanem arra az ősmelegre, amely egy családban fönntartja a meghitt légkört. Vannak rideg családok, amelyeknek a tagjai nem csókolnak eleget. Persze van, ahol paraszti szemérem vagy méltóságteljes úri tartás fogja vissza a csókot, de – mondta fennhangon a professzor – „csókolódzni kell”.Ám azt nem mondta, hogy ennek nyilvánosnak kell lennie. A modern kor legnagyobb baja a nyilvánosság: elmarad az életben – és a művészetben – a sejtelem. A titokzat! A méltóság! Ne adjuk olcsón! Ez az emberi-érzelmi beszéd legmagasabb formája, sokszor mélyrehatóbb és kábítóbb, mint maga a nyelvbeszéd! Ez külön tudomány – ő maga még idehaza Solymos Idától hallotta idézni Hunyady Sándor egyik kifordító leírását, amelyben a szerelmi csókot úgy írja le, mint a legprecízebb szájsebészeti műtétet.De ő nem erre gondol, persze. A csókra. Egyáltalán. A csóknak megvannak a szakaszai. Gyerekkor, kamaszkor, középkor, vénkor. Megvannak a formái. Orrcsók, szájcsók, arccsók! Fontos különbségek, amelyeket még a legkülönlegesebb nyelvvel sem lehet kifejezni!Idősödvén az ember rászorul a csókra. Hogy csókkal üdvözöljék az embert. Jezovics maga is nosztalgikusan gondolt vissza azon unokáira, akik korosodván sem szoktak le arról, hogy csókkal köszöntsék. Persze a kicsiknek könnyebb, mint a kamaszoknak megcsókolniuk egy vén pofát. Megilletődve gondolt a sok közül arra a tizenhat éves fiúunokájára, aki még mindig így üdvözli őt.A vén buffalói prof szenvedélyesen ecsetelte az amerikai egyetem morfológiai vizsgálatának eredményét, midőn egy ifjú nyelvész közbeharsant:– Abbahagynád, hapsikám?