Magyar hadosztály a Gulágokon

Ötvenhat év után, idén márciusban lapunk közölte először a tényt, hogy 1944 után, a Magyarországról a Gulág táboraiba elhurcolt százezrek első gyűjtőtábora Temesvár volt. A lágerben pusztított a flekktífusz, a vérhasjárvány, és a szemtanúk szerint csaknem harmincezer fogoly végezte a tömegsírokban, végtisztesség nélkül, névtelenül. Újabb szemtanúk jelentkeztek, akik állítják: a lágerben nemcsak civileket tartottak fogva, hanem magyar hadifoglyokat is. A szovjetek itt állították fel a temesvári első magyar önkéntes hadosztályt a németek elleni harcra. A három ezred katonái végül mégsem Magyarország felé indultak, hanem a szovjet büntetőtáborokba. A nagy átverés körülményeire két egykori fogoly: Bodolay Gyula őrmester és Csabai István volt honvéd emlékezik.Temesvárra 1944 karácsonya előtt érkeztünk meg, a miénk volt az első nagy fogolyszállítmány – meséli Bodolay Gyula. – Négy napig utaztunk Magyarországról vonattal, étlen-szomjan. Tele voltunk tetűvel. A barakkokban is volt jócskán, így mi karácsonykor nem csináltunk mást, mint öldöstük a tetűket. Több tízezren voltunk akkor már ott, mert folyamatosan érkeztek az újabb és újabb szállítmányok. Aztán szilveszter előtt megjelent a barakkban egy szovjet tiszt, és azt kérdezte, ki a rangidős tiszt közöttünk. Szigethy Zoltán folyamőr százados lépett ki, akivel együtt szolgáltam Újvidéken. A szovjet tiszt közölte vele, szervezze meg az embereket, mert felállítanak egy magyar hadosztályt önként jelentkezőkből, akik harcolni fognak a szovjetek oldalán a németek ellen, hogy kiverjük őket a Dunántúlról. 1945. január elsején elkezdődött a sorozás, és 5500 fővel megalakult az I. Magyar Temesvári Önkéntes Hadosztály – idézi fel az eseményeket Bodolay.– Az ötvenből nyolc barakk a miénk volt, és a nagy lágertől szögesdróttal kerítettek el bennünket. Boldogok voltunk, hogy újra katonák leszünk és hazamehetünk. A szomszédos fogolytáborban állandó volt a fluktuáció, hiszen újabb szerelvények érkeztek, és újabb foglyokkal zsúfolt vagonok indultak el a Szovjetunióba – meséli az idős, nyugalmazott gimnáziumi tanár.– Tizennyolctól ötvenöt éves korig lehetett jelentkezni az önkéntes hadosztályba, és katonákat csak az 1938-as határ előtti Magyarország területéről lehetett besorozni – teszi hozzá Csabai István. – Három ezred alakult meg. Az egyiket a vasútállomásra irányították, a másik rohampályát épített, a harmadik az erdőben fát vágott. A harmincezres, zsúfolt fogolytáborban persze nem a barakkokat fűtötték a kutya hidegben, hanem a konyhák tűzhelyeit. Közben kaptunk katonai kiképzést is, fapuskával gyakorlatoztunk, és elkezdődtek a propaganda-előadások a „nagy Szovjetunióról, a fasiszta Németországról”.– Két hét múlva az erdőbe már száz fővel kimehettem, nem kísért bennünket fegyveres őr – kapcsolódott ismét a beszélgetésbe Bodolay Gyula. – Bennünk megbíztak – tette hozzá.– Ezek szerint mindenki azt hitte, hogy visszatérhetnek Magyarországra? – kérdezem a volt önkéntes őrmestert.– Igen, mindenki – válaszolja. – A szomszédos lágerben kiütött a tífuszjárvány, ezrével haltak az emberek. Mi azért menekültünk meg, mert kaptunk oltást. Láttuk, hogy tíz méter hosszú, hat méter mély és négy méter széles gödröket ástak, a meztelen hullákat egy úgynevezett tróglira (fahordágy) tették a temetőbrigádok, és így borították be az emésztőgödörbe. Esténként mészszel öntötték le a sírgödröket. (Ezt igazolja egyébként egy volt hadifogoly, Zakariás Zoltán is a Magyar Nemzetnek küldött naplójában – a szerk.) Véleményünk szerint tízezer ember pusztulhatott el így. Ezt láttuk. Hogy volt-e még néhány tízezer halott, amiről mások beszélnek, azt nem tudom, mert a hatalmas láger minden részébe nem juthattunk el – magyarázza Bodolay.– Az önkéntesek között meg kellett alakítani egy munkásmozgalmi komitét, aminek komisszárja egy Pártos Imre nevű, volt munkaszolgálatos főhadnagy lett. Állandóan „okoskodott”, és sülve-főve együtt volt a szovjet parancsnokkal. Magyarországra is elküldték szovjet kísérettel, hogy tárgyaljon a további szerepünkről az ideiglenes nemzeti kormány illetékeseivel. Amikor visszajött, azt mondta, hogy tud rólunk a kormány, megyünk haza, minden rendben lesz. Nem mondott igazat! Mindent tudott, de mindvégig hazudott. Amikor négy év után hazajöttünk a szovjet hadifogságból, többen felkeresték. Állítólag félelmében, lelkiismeret-furdalása miatt öngyilkos lett. De hát kezdetben mi még hittünk. Az első kétség akkor támadt, amikor meghallottuk a hírt, hogy a szovjetek a Dunántúlról is elűzték a németeket. Akkor kezdtünk gondolkodni: hová megyünk ezek után harcolni? Ezt jelentette Szigethy százados a szovjet parancsnoknak. Két nap múlva közölték, hogy megyünk Debrecenbe.– Persze megint hazudtak? – kérdezem.– Mindig hazudtak – legyint Bodolay Gyula. – 1945. április 23-án az első ezredet bevagonírozták katona-zenekari kísérettel. Szigethy Zoltán századosnak azonban az első ezred indulása után megsúgták a magyar vasutasok, hogy a szerelvény nem északra, Debrecen felé megy, hanem délre, Lugos irányába. A százados egész éjjel dühöngött, sírt tehetetlenségében, hogy így átvertek, becsaptak bennünket a szovjetek. Másnap bevagonírozták a második és a harmadik ezredet is, a hadosztály döntő többsége azt hitte, hazamegy. Először Focsaniba, Románia másik nagy gyűjtőtáborába vittek bennünket, majd onnan a Szovjetunióba, több ezer kilométerre hazánktól.– Vajon miért vezették félre az önkénteseket? – teszem fel a kérdést.– Mert szükségük volt ingyenmunkára – jelenti ki Csabai István. – Kellett ez az ötezer ember, akik a vasúti átrakodásoknál az oroszok helyett dolgoztak, és a láger másik huszonötezer foglyának hordták naponta az élelmet, a fát – teszi hozzá az egykori fogoly.Dióhéjban ennyi az átvert önkéntes magyar hadosztály története. A hadifogságból hazatérőket azonban nem hagyta nyugodni, hogy sok ezer honfitársuk jeltelenül nyugszik a tömegsírokban, s a területet gaz, szemét borítja. A Csongrád Megyei Közgyűlés, a Temes Megyei Közgyűlés és a Magyar Nemzeti Ellenállási Szövetség megtette az első lépést, hogy a rendszerváltozás után méltó kegyelettel lehessen emlékezni a lágerben elhunytakra. Zimányi Tibor, a szövetség elnöke elmondta, hogy három éve meglátogatták Temesváron a volt hadifogolytábor helyszínét. A hadifogoly katonák és a civil foglyok holttestei felett jelenleg szeméttelep és gyümölcskertészet van.– A román fél nemes gesztust tett: magyar segítséggel tavaly októberben egy második világháborús emlékművet állítottak a volt magyar bajtársaknak. A négynyelvű felirat a hadifogolytábor elhunytjaira emlékezik. De ez nem elég, mert rendbe szeretnénk hozni az emlékmű mellett a tömegsírok helyét is, hogy méltó körülmények között nyughassanak a szörnyűségek között elpusztult honfitársaink. Szövetségünk ezért tovább dolgozik – jelenti ki az elnök.– Azt szeretnénk – hangsúlyozza Zimányi –, hogy bekerüljenek a köztudatba azok az elfeledett történelmi tények, amelyeket a kommunista rendszer alatt elhallgattak nemcsak Magyarországon, hanem a többi szocialista országban is. Az önkéntes hadosztály katonái éppen úgy ellenállók voltak, mint azok, akik a német megszálláskor náciellenes tevékenységet fejtettek ki. Rákosiéknak nem volt érdekük, hogy fény derüljön arra, nemcsak kommunista partizánok léteztek, hanem nemzeti elkötelezettségű katonák is, akik szembeszálltak volna az idegen megszállókkal – magyarázza Zimányi. – 1991-ben kénytelenek voltunk létrehozni a Magyar Nemzeti Ellenállási Szövetséget, mert a másik szövetség – a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége – sztalinista kövületként működött volt karhatalmistákkal, és csak a németellenes tevékenységet ismerték el ellenállásként. Az új megszállókat, a szovjet hadsereget ők barátjuknak tekintették. Mi minden idegen megszállót ellenségnek tekintettünk, és minden megszálló ellen küzdöttünk, akárcsak 1956-ban. Ez az óriási különbség a két szövetség között, ami a mai napig is fennáll – mondja végezetül Zimányi.