A szivarszoba titka

Mikor vasárnap hajnalban, néhány perccel éjfél után Kovács Istvánra másodszor is rászámolt az amerikai mérkőzésvezető, s ki is számolta, mindnyájan – írhatom akár azt is, hogy valahányan ebben az országban – tudtuk, hogy véget ért egy gyönyörű mese. Helyesebben és pontosabban fogalmazva: egy igaz történet valamelyik fejezetének a végére értünk. Kovács István élete huszonegyedik hivatásos mérkőzésén kiütéses vereséget szenvedett, nem tudta megvédeni a januárban megszerzett világbajnoki övet. Az argentin Julio Pablo Chacón letaszította őt arról a trónról, amelyről tán azt hihettük, Kokó biztos, s hosszú távra berendezett „lakosztálya”.De vajon hihettünk-e reálisan is abban, hogy a 31 éves sportember, az atlantai olimpia bajnoka, a kétszeres amatőr világbajnok Kokó bérletet vált a pehelysúlyú világbajnoki címre?Képességei, szorgalma, felkészítése, a felkészültsége, a sportág iránti alázata és tisztelete alapján elmondható, hogy igen. Ezek ugyanis mind-mind végigkísérték a sportember nem is rövid pályafutását. Mondta ugyan a minap Wallenhoffer Zoltán, Kovács felfedezője, nevelőedzője, hogy abban a kis szakosztályban, az EVIG-ben, ahonnan a karrierje elindult, az első időben „inkább több volt a duma, mint a boksz”, de ez természetesen nem zárta ki egy pillanatra sem azt, hogy az akkor 14-15 éves „gebécskében”, a mindössze negyvenkilós srácban, az ökleiben meg a zsigereiben természetszerűleg már akkor is ott lakozott a lehetőség. A lehetőség arra, hogy előbb dicsőséget szerezzen viszonylag kevesebb pénzzel, aztán pedig ugyanezt – már márkaszázezrekért.Kokó tehát, amikor 1997-ben elhagyta az amatőr szorítót, mindent tudott az ökölvívásról. Az edzői, a mesterei, a magyar bunyóban dolgozók „csináltak belőle” először Kokót. Emellett a tény mellett nem szabad, nem lehet szó nélkül elmenni. Mert Kovács István többek között azért is juthatott el a csúcsra a XXI. század legelején a profik között, mert a XX. század utolsó évtizedében csúcsra juttatták őt – az amatőrök között.A Vasas bokszolója tehát mindent tudott az ökölvívásról, amikor elköltözött Hamburgba. De ne feledjük: csupán az amatőr ökölvívásról!Mert a másik oldalt, a profit nem ismerhette, csupán hírből. Szántó Imre, a magyar amatőr válogatott szövetségi kapitánya vallotta, s vallja ma is: az amatőr és a profi boksz között olyan nagy a külöbség, hogy egész egyszerűen két különböző sportágról kell beszélni. Mondta is ezt Kovácsnak. Nem a lebeszélés szándékával, nem azért, hogy maradásra bírja őt, bár Szántó szíve különösen vérzett, amikor elhagyta a legkedvesebb tanítványa. Az edző arra hívta fel Kokó figyelmét, hogy nem pályafutásának a második szakasza kezdődik, hanem egy más, egy másik, egy kegyetlen karrier.A szántói szavak azon a bizonyos szombat éji órán váltak kézzel foghatóvá. Nem elsősorban az elszenvedett ütések, s a kiütés miatt, hanem azért, mert szinte törvényszerű volt, hogy Kovács István előbb-utóbb elbukik, vereséget szenved. Nem elsősorban a nagy számok törvényszerűsége, hanem a profi ökölvívás, s annak nem mindig a sporttal párhuzamba hozható törvényszerűsége alapján. A magyar ökölvívó mérföldes léptekkel jutott túl a profi élet első, ahogy nevezik, felhozó lépésein. Sorra jöttek, s buktak el vele szemben, a valljuk be, halványabb képességű öklözők. Nem is volt mit csodálkozni ezen, hiszen az imént felemlegetett amatőr múlt, az itt elsajátított magas szintű tudás bőségesen elég volt ahhoz, hogy Kokó valóban mosolyogva nyerje meg azokat a mérkőzéseket, amelyek mind-mind csupán lépcsőfokot jelentettek a nagy célhoz. Ahogy haladt előre, úgy nőtt a felelősség, nőhetett a feszültség, s játszhatott szerepet a megkereshető pénz ígérete is. Amikor aztán januárban Münchenben – egyértelmű, ám rendkívül nehéz győzelem után – megszerezte a világbajnoki övet, tudnivaló volt, hogy emberfeletti munka lesz megtartani azt. Mindenki őt akarta legyőzni, hát persze.Az argentinnak, Chacónnak sikerült ez, s távolról sem azért, mert jobb képességű, nagyobb tudású ökölvívó. Sokkal inkább arról van szó, hogy kettejük között ő volt a „profibb”, ő volt az, aki többet tudott és tud arról, miként lehet és kell győzni a hivatásosok között egy olyan mérkőzésen, amelynek négy menete alapján már elhitte az ellenfél, hogy nyert. Kokó mert mosolyogni, mert játszani, mert táncolni. Érezte a valósan megszerzett előnyét, érezte a tizenötezer néző adta hátországot, az első sorban ülő családja közelségét és szeretetét, meg az egész ország támogatását, szimpátiáját. Ez pedig, egy alapvetően érzelmi beállítottságú embernek – legyen bármilyen profi szintű is a szakmai értelemben vett boksztudása – elegendő volt arra, hogy kihagyjon, hogy egy pillanatra leengedje a kezét. Ez viszont elegendő volt Chacónnak ahhoz, hogy lecsapjon. A dél-amerikai már a mérkőzés előtt úgy járta körbe a magyart, úgy igézte a szemével, ahogy vadállat a kiszemelt áldozatát. S Kovács István néhány perccel később valóban áldozat lett...De vajon olyan áldozat-e ő, akit le kell írni, akinek a pályafutásáról már csak múlt időben lehet beszélni?Hivatalos választ nem kaptunk még erre az ökölvívótól. Gondolkodási időt kért – megérthető és elfogadható módon. Olyan döntés előtt áll, olyan döntést kell meghoznia, amely alapvetően magánügy – még akkor is, ha a „gazdának”, a Universum Box Promotionnak is lesz véleménye arról, hogy vajon áldoz-e a továbbiakban is a magyarra –, ám leírhatjuk azt is, hogy mindez közügy. Alapjában véve azért, mert a Kokó-karrier forgatókönyve eddig a magyar nép előtt íródott. Ennélfogva aztán, még ha a döntésébe nem is szólhatunk bele, tízmillió ember nevében is dönt – ő, egyedül...Ha Kovács Istvánról, mint amatőr bunyósról írnék most, s olyan előzmények után, hogy leszerepelt egy világ- vagy Európa-bajnokságon, hogy feltörölték vele a szorítót, akkor már folytatnám is a mondatot: lépjen túl rajta, a következő versenyen majd visszavág, egészen biztosan. Most azonban nem vállalom felelősséggel ezt a mondatot. Mert a hivatásos ökölvívás – más sportág...Mondta, sorolta ugyan a példákat a profi bunyóból a magyarországi mindentudó, id. Füzesy Zoltán: Joe Luist úgy ütötték ki 1936-ban, hogy alig tudták összeszedni, aztán nem sokkal később visszatért... Hogy Jack Dempsey-t ölben vitték le 1917-ben az első menet után, ám egy évvel később újra övé lett a babér... Hogy a harmincas években három súlycsoportban is világbajnoki címet szerzett Henry Armstrongot az egyik mérkőzésén már az első menetben kiszámolták, hogy aztán többszörös címvédőként térjen vissza... Sorolja, mondja a példákat, amivel azt támasztja alá, hogy igenis van, létezik visszaút, s Kokó korát, azt a 31 évet sem tartja soknak a szakember.Ezek alapján akár leírható lenne: annyi történt csupán, hogy egy profi ökölvívó kiütéses vereséget szenvedett. De, hogy vajon Kovács István életében, fejében és lelkében mi játszódik le, az nem intézhető el ilyen egyszerűen, s egyetlen mondattal. Az sokkalta nehezebb lesz, s egészen bizonyosan az észérvek és az érzelmek „nagy meccsét” hozza az a bizonyos döntés, ott a a családi házának a szivarszobájában...