Érzelmek alkímiája

Françoise Gilot festőművész, aki 1946-tól tíz évig Picasso élettársa volt, Claude és Paloma Picasso édesanyja, Rozsda Endre festőművész tanítványa, jó barátja kettős eseményre érkezett a múlt héten újra Budapestre. A Szépművészeti Múzeumban Rozsda Endre grafikáiból rendeztek retrospektív kiállítást, a Várfok utcai XO Galériában pedig Françoise Gilot kilencvenes években festett képeit mutatják be. A művésszel a megnyitók után beszélgettünk.Törékeny, élénk tekintetű aszszony. Alig hihető, hogy az idén tölti be nyolcvanadik évét. Megyünk fölfelé kocsival a szállodából a várnegyedbe. Koromfelhőt vág az arcunkba egy előttünk araszoló turistabusz. Fölhúzom az ablakot. Így meg nagyon meleg van. De őt semmi nem zavarja. Hihetetlen nyugalom sugárzik belőle. Csitítgat, nem érdemes bosszankodni. Még nagyobb dolgok miatt sem.– Filozófusalkat vagyok – mondja. – Megtanultam, hogy ha meg akarjuk kímélni és őrizni önmagunkat, csak messzire szabad nézni.– Filozófiát tanult a Sorbonne-on, angol irodalmat Cambridge-ben, jogot és irodalmat ismét Párizsban. Mégis a festészetet választotta. Mikor határozott a művészpálya mellett?– Ötéves koromtól jártam a Louvre-ba rajzolni. Művelt családban nőttem fel, ahol sok művész megfordult. Anyám minden kiállításon ott volt, kerámiával is foglalkozott. Gyakran mentünk Olaszországba, volt ott egy házunk. Végigjártam az olasz múzeumokat is. Hogy nem csak művészetet kell tanulnom, az természetes volt. Apám különösen ragaszkodott hozzá, hogy alapos, szigorú nevelést kapjak.– Rozsda Endrét tartja mesterének. Mikor és hol találkoztak?– Bretagne-ban 1939-ben. De először nem őt, hanem két képét láttam meg a barátainknál, akikhez anyámmal mentem el. Annyira tetszettek, hogy azonnal elkezdtem mondogatni, találkozni akarok a festőjükkel. Meghívták őt ebédre. Meglepődtem, hogy milyen fiatal – ő huszonöt éves volt akkor, én tizenhét –, mert idősebbnek gondoltam. Én viszont fiatalabbnak látszottam a koromnál, copfba font hajamat a fejem tetejére tűzve viseltem aznap. Kisétáltunk a Raz-sziklához a tengerpartra. Amolyan világ vége ez a hely, fortyogott a szikla körül a tenger, mi is világvége-hangulatban voltunk. Néhány napja tört ki a második világháború. Megfogott az a pillanat, tudtam, hogy véget ért egy korszak, de mintha valami újnak a kezdete is fölsejlett volna a találkozásnak köszönhetően.– Innen datálódik a barátságuk?– Ezután két évig nem láttam Rozsda Endrét. A Salon des Tuileries megnyitóján 1941-ben találkoztunk újra. A német megszállás idején gyakran rohangáltam biciklivel keresztül-kasul Párizson, csak úgy, dacból, olykor nemzeti színekbe öltözve. Akkoriban elég excentrikusan öltözködtem, hol nagyon elegánsan, hol nagyon egyszerűen. A kiállítás napján épp az elegáns formámat öltöttem fel. Hófehér, márkás kosztüm, fehér kalap tüllfátyollal. Aranyra pingált szemhéj, aranyszínűre festett ajak. Ma ezen senki nem lepődik meg, de akkor elég feltűnő lehetett. A teremben rögtön felfedeztem Rozsdát, és futottam hozzá. Ő persze nem ismert meg, alig akarta elhinni, hogy az a felé száguldó jelenés ugyanaz, mint a két éve látott copfos kislány. Meghívott a műtermébe, azt mondta, szeretne portrét készíteni rólam. Én persze rögtön mentem. Az asztalra tett egy ládát, a ládára egy széket, arra ültetett fel. Ott egyensúlyoztam, miközben festett, és közben beszélt Velázquezről, a fény-árnyékról, csupa olyasmiről, ami nekem új volt. Engem az olasz kora reneszánsz érdekelt, Piero della Francesca, Gauguin, Van Gogh, Matisse és főleg a Vadak, a színek miatt.– Kettejük festészete egészen más. Épp ez vonzotta?– Már az az első beszélgetés nagy hatással volt rám. Ott fönn, a ládára tett széken kucorogva az járt a fejemben, hogy már sok mindent tanultam és tudtam is, de amit tőle hallok, az más. Endre soha nem volt a tanárom, de rengeteget tanultam tőle. Nem mindig értettünk egyet, de felfedeztünk egymásnak olyan dolgokat, amiket magunktól nem vettünk volna észre. A színekről, a festészetem egyik fő eleméről pedig hasonlóan gondolkodtunk.– Barátságuk az ő haláláig tartott...– Még most is tart. Endre semmit sem tett azért, hogy megismertesse magát, tehát nem is ismerték el. Én viszont megpróbálok mindent megtenni azért, hogy megismerjék. Úgy is mint végrendeletének végrehajtója, ezért ajándékoztam szimbolikus gesztusként a Magyar Nemzeti Galériának egyik képét, a Sárga tulipánok című festményt.– Milyennek ismerte? Amikor két éve a Műcsarnokban megrendezett kiállításon megjelent, már nagyon beteg volt. Akkor – talán meghatottsága miatt is – alig lehetett vele beszélgetni.– Zárkózott, de remek humorú ember volt. Igaz, hogy ő humorból, iróniából épített falat maga köré. Úgy tűnt, mindig jókedvű, de csak közeli barátainak nyílt meg. Később jót nevettünk azon, hogy ő imádta Picassót, én nem voltam elragadtatva a Picasso-képektől.– Pedig sokan azt hiszik, ő volt a mestere...– Nem. Szóba sem jöhetett volna, hogy Picassónál tanuljak. Amikor megismertem, már túl voltam több kiállításon, tudtam festeni. Így voltam érdekesebb számára.– Amikor tíz év után elváltak egymástól, megmaradtak azok a kapcsolatok, amelyek a művészvilághoz fűzték?– A közös barátok többsége végül Picasso mellett kötött ki, de az én barátaim megmaradtak. Őket soha nem vittem el Pablo körébe. Ő a családomból is csak engem ismert, senki mást. Amikor megmondtam, hogy elmegyek, azt hadüzenetként fogta fel. Nem tudta elfogadni, hogy ott lehet hagyni egy olyan embert, mint ő, holott nemcsak zseni, hanem rendkívül intelligens ember is volt. Azt mondta, úgy érzem majd magam, mintha a sivatagba vonulnék ki. Nem lesz mellettem senki. De nem így történt. Voltak gyűjtőim, sikerült megőriznem a magam birodalmát. Visszatértem a régi barátokhoz, Manès Sperberhez, Koestlerhez és még sok íróhoz, akik mellém álltak és támogattak. Egyáltalán nem voltam elszigetelve. Bármennyire dühöngött is Picasso, nem visszakoztam. Végleges volt a döntésem. Kívülről nézve persze nehezen hihető, de már akkor is pontosan tudtam, amikor hozzáköltöztem, hogy nem számíthatok rá semmiben.– Ezt megírta az Életem, Picasso című könyvében, amely magyarul is megjelent 1978-ban.– Nem racionális választás volt, őrületnek tűnt, mégis vele akartam élni. Pedig ha szeretek, világos fejjel szeretek, nem leszek az érzéseim rabszolgája. Úgy gondolkodom, hogy ha szerelmet érzünk valaki iránt, rá kell pazarolni a szerelmet. De ha egy nap rádöbbenünk, hogy vége, akkor ismét szabadok vagyunk, akkor vissza kell venni a szabadságunkat. Ez történt velem, mármint emberi vonatkozásban, mert a művészetben mindig szabad voltam. Az emberek viszont kitartottak amellett, hogy ő volt a mesterem. Azért is mentem el Amerikába, mert ott csak azt nézik, te ki vagy. És talán azért, mert Franciaország nekem túlságosan racionális, machiavellista volt. De nem szakadtam el tőle, Párizsban megvan a műtermem, minden évben ott töltök bizonyos időt.– Filozofikus hajlama segítette ebben az elhatározásban?– Igen. Kialakult bennem, hogy ne akarjam meghódítani azt, aki vagy ami elzárkózik előlem. Soha nem dörömböltem csukott kapukon. Mint ember – nem mint művész – ösztönösen arra megyek, amerre út nyílik. Különben meg vagyok győződve arról, hogy gyakran azt kapjuk vissza az élettől, amit adunk neki. Imádtam az angol nyelvet. Tizenkét éves korom óta évente jártam Angliába egy családhoz, mindig tetszett az életmódjuk. Később eljutottam Amerikába, ott kialakult a gyűjtőköröm, rendszeresen kiállítottam. Az angolszász országokban vagy Svédországban és Hollandiában mindig nagyobb sikerem volt, mint a latinoknál.– Vajon miért?– Nem tudom, ezzel is úgy vagyok, mint a képmagyarázattal. Ha azt kérik, magyarázzam meg a képeimet, megteszem, de másnap esetleg mást mondok róluk. Picasso nem tudta elfogadni, hogy egy mű többféle értelmezési lehetőséget is kínálhat.– Hogyan egyeztethető össze a művészi függetlenségre törekvés azzal az összetett hatásrendszerrel, amely a világban érte?– Az élet alapeleme a csere. Nem maradhatunk közömbösek, érzéketlenek iránta. Aki elzárkózik a hatásoktól, kapcsolatoktól, az ostoba. Abban a pillanatban, amikor érdekel valami vagy valaki, az már hatás, csere. Összevegyítünk, asszimilálunk, kiválasztunk rengeteg mindent, így alakítjuk ki a saját választásainkat. Olyan ez, mint az alkímia. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy fiatal amerikai festők úgy képzelik, nem kell semmire figyelni, nem kell senkitől tanulni, majd ők egyedül megtalálják a maguk útját. De ez így nem megy. Az idő dimenzióját nem lehet kikapcsolni. Jövő nincs múlt és jelen nélkül.– Hogyan fogadták a gyerekei a választásait?– Amikor Picassótól elmentem, még nagyon kicsik voltak. Picasso nagyon szerette őket, de inkább a nagyapjuk volt korát tekintve, mint az apjuk. Viszonylag hamar férjhez mentem egy korombeli festőművészhez, a gyerekeim teljes családban nőttek fel, és akkor látogatták az apjukat, amikor akarták. Jóval később rengeteg probléma adódott Picassóval, de erről nem akarok beszélni. A gyerekeim, az unokáim és köztem ma is szoros, remek a kapcsolat, pedig nagy távolság választ el minket, és előfordul, hogy sokáig nem találkozunk. Én Amerikában élek az év nagy részében, Paloma Angliában, Claude Párizsban, a kisebbik lányom, Aurélie nemrég költözött Amerikából Párizsba.– Mi a titka ennek a jó kapcsolatnak?– Többnyire azt látom, hogy a nemzedékek közti problémát az okozza, hogy az idősebbek megpróbálnak ráerőltetni valamit a fiatalabbakra, olykor csupa jó szándékból. Ezért lázadt fel 1968-ban egy egész nemzedék. Az enyémeket mindig abban próbáltam segíteni, hogy arra mehessenek, amerre menni szeretnének.– Picasso környezetében megfordult a múlt század szinte összes nagy művésze, kulturális személyisége Chaplintől Malraux-ig. Aragon, Braque, Cocteau, Éluard, Juan Gris, akivel művészileg rokonították is önt, Matisse, Miró, Prévert – és lehetne hosszan sorolni – gyakran járt a műtermükben, lakásaikban. Ki volt önnek igazán fontos?– Mindenekelőtt Matisse, és nagyon szerettem Braque-ot is. De itt különbséget kell tennünk. Másként szeretjük valakinek a festészetét művészetbarátként és másként festőként. Matisse és Braque nekem mint festőnek volt nagyon fontos.– Az Életem...-ben írja, egyszer azt mondta Matisse Picassónak: „Nekünk annyit kell beszélgetnünk egymással, amennyit csak tudunk. Ha egyikünk meghal, lesznek dolgok, amelyekről senki mással nem tud majd beszélni az, aki itt marad.” Könyvet is írt kettejük barátságáról. Mi lehetett ennek az alapja?– Hogy mi a barátság, azt még nehezebb megmagyarázni, mint azt, hogy mi a szerelem. Amikor Montaigne-t megkérdezték, miért az a nagy barátság Boétie-vel, így válaszolt: „Parce que c’est lui, parce que c’est moi.” Mert ő ő, én meg én vagyok. Picasso is Matisse-t tartotta egyik legjobb barátjának. Sokat jártunk hozzá Vence-ba, akkor már beteg volt, két súlyos műtéten esett át. Feküdt az ágyban, de úgy is dolgozott. Az ápolónőjét bízta meg, hogy fessen be kartonlapokat az általa kiválasztott színekkel, majd a botjával mutogatta neki, hova tegye a színes papírkivágásokat, amelyekből azután összeállt a kompozíció. Picasso csodálta, ahogyan Matisse a színekkel bánt.– Hűséges barátai között említette Arthur Koestlert. Rá hogyan emlékszik?– Ő nagyon erős karakter volt. Uralkodott a barátain, legalábbis megpróbálta kézben tartani őket. Azt akarta, hogy mindenki azt csinálja, amit ő. Amikor dolgozott, soha nem ivott, két könyv között viszont rengeteget. Ilyenkor jobban tettük, ha nem mentünk hozzá.– Önt érdekelte a politika?– A napi politika soha, de az igen, hogy merre megy a világ. Azt hiszem, az életben a három legfontosabb szó a „lenni” (être), a „tenni” (faire) és a „birtokolni” (avoir). Számomra az első a lenni, azután jön a tenni és csak utoljára a birtokolni. A baj az, hogy a legtöbb ember a „birtokolni”-t tartja szem előtt, amihez persze tenni kell valamit, és nem marad ideje a „lenni”-re.