Ismét távol Afrikától

Tegyük félre kedvenc elméleteinket arabokról és zsidókról, négerekről és fehérekről, délszlávokról és albánokról. Vizsgáljuk meg elfogadott sémáinkat a harmadik világ dolgairól az afrikai kontinens déli egyharmadában. Ez a vizsgálat annál fontosabb, mivel a fekete–fehér konfliktus valóságos laboratóriumnak számít már egy fél évszázada.Ahol a gyarmati birodalmak fölszámolása után nyugalmat remélhettek, ott a volt gyarmattartók közül sokan maradtak mint az új országok remélhetően lojális polgárai, hiszen a gyarmatosítók komoly gazdaságot hagytak maguk után. Az utóbbi 15-20 évben azonban sokan elhagyták ezt a valamikori „ígéret földjét”: menekültek az életlehetőségek beszűkülése vagy a veszély elől, amely rájuk várt, s az ott maradtakra azóta rájuk is szakadt. Kik ők? A búrok és a rhodesiaiak (zimbabweiek), a Mozambikban Vasco da Gama óta tartózkodó portugálok és Namíbia többezres fehér lakossága, öszszesen talán öt-hat millió lélek. Eddig biztonságban érezték magukat, sokan közülük századok óta ezeken a területeken éltek mint telepesek, munkások, polgárok. A búrok ma szinte mindennap csoportosan hagyják el Dél-Afrikát, és új lehetőségeket keresnek Ausztráliában, Angliában, Argentínában, esetleg Hollandiában, mert ott a hollandus volt az alapot vető nép 1652-ben. Később csatlakoztak hozzá németek, franciák, angolok, svájciak, görögök, hogy együtt alkossák az afrikander népet, külön nyelvvel és irodalommal, sajátos folklórral, amely érdekesen vegyült a hottentottával, a bantuval, a zuluval, a sonával. Fél évszázaddal ezelőtt ez a „fehér afrikai törzs”, ahogyan magát büszkén nevezte, nem gondolt arra, hogy földönfutóvá lesz, és hogy „békésen” átadja majd vívmányait, munkája gyümölcsét, gyermekei jövőjét a fekete lakosságnak. Aki ilyen lehetőséget említett előttük, azt lehurrogták, tényekre vagy illúziókra hivatkoztak, és széles gesztussal mutatták elért eredményeiket, amelyek szilárdabb alapnak látszottak, mint akármi Afrikában – az egyiptomi piramisok kivételével.Nem célunk itt újra elmondani a gyarmatosítás felszámolásának történetét, tény az, hogy Afrika déli részének fehérek által létrehozott országai – Angola, Namíbia, Dél-Afrika, Rhodesia (Zimbabwe) és Mozambik – bizonyos fokig felszámolás alatt vannak, még mindig a faji konfliktus jegyében. A menekülés (nincs rá más szó) 1990 óta minden évben egyre nagyobb méreteket ölt, bár elsősorban a fekete kormányok és rezsimek óhajtanák csökkenteni, mivel ezzel a kompetens munkaerő hagyja el az országot, a fejlődés pedig lelassul, majd leáll. És itt következik be a tragédia. A dél-afrikai országok (a fentebb említett részek) eddig együttműködtek, kölcsönösen segítették egymást, a feketék viszonylagos jóléte a fehér tőke, a külkapcsolatok és az ipari eredmények függvénye volt. Igaz, hogy a fehérek ültetvényei, gyárai, iskolái, kórházai nekik, a fehéreknek kedveztek (még az élelemmel való ellátás biztosítása is a fehérek műve volt). De ne felejtsük el, hogy a térségben a talaj kedvezőtlen, és a nagyarányú öntözés komoly foglalkozási ág. Ennek hiánya, még ha időleges is, katasztrófát jelent az összlakosság számára, nem is beszélve arról az esetről, ha az ipari termelés lelassul és megáll. Ez maga után vonná a fehér ember még nagyobb mértékű exodusát, és Dél-Afrika visszazuhanását egy primitívebb fokra. A városokba szoruló fekete lakosságot nem lehetne megmenteni az éhínségtől.Márpedig ez a veszély konkrétan fenyegeti manapság Afrika déli részét, amennyiben a fekete többség és mind kisebb fehér „törzs” nem képes kialakítani egy modus vivendit. Az idegen tőke elhagyná a térséget, és a meglévők helyén romvárosok maradnának.A „bantusztánok” összeomlása is jelzi (Izrael és a palesztin munkaerő rossz viszonya ugyancsak), hogy egy ipari társadalmat nem lehet faji alapon irányítani. A jelenlegi helyzetben a fehér lakosság a vészkijáratot választotta, bár a fekete kormányok írásban fektették le a fehéreknek adott garanciákat, hogy tovább prosperálhatnak, fenntarthatják iskoláikat, külföldre utazhatnak szabad visszatéréssel. Az igazság azonban az, hogy a helyi rezsimek két tűz közé szorultak. Egyrészt a fehérek követelik a teljes integrálódás lehetőségét bizonyos gazdasági előjogokkal, de egyébként állampolgári egyenlőséggel; másrészt a színes bőrű tömegek a hosszú apartheidra hivatkozva követelik a teljes fordulatot és a fekete előjogokat, amelyek az amerikai eredetű „affirmative action”-nel foglalhatók össze. Sem ezek a tömegek, sem a volt fehér tulajdonosok nem várnak valamilyen „békéltető” megoldásra, ám a rezsim nem halaszthatja ezt el anélkül, hogy gyorsan csökkenő hitele a nyugati kormányoknál és befektetőknél ne szenvedne még nagyobb károkat. Az állami jövedelem oroszlánrésze a nyugati jóakarattól függ, hogy csak két példát említsünk: a drágakőbányák vagy a turizmus. Az ipari gócpont, Johannesburg, amely 15 évvel ezelőtt még nyugati mintára berendezett városnak számított, ma világviszonylatban a negyedik legnagyobb bűnözőközpont. Ez a rendőrség csődjére utal, hiszen ott is harcol egymással a fehér és a színes bőrű rendfenntartó. Nem beszélve a hihetetlen méreteket öltő korrupcióról a legfelső kormányzati körökben is. Ennek táptalaja az a jelszó, hogy a „régi, igazságtalan állapotokat” meg kell szüntetni, és az áldozatokat kárpótolni kell. Ezek az „áldozatok” potom áron vásárolják fel a fehérek által elhagyott legjobb birtokokat.Mivel a régi keretek még érvényben vannak, a Nyugat nem veszi tudomásul, hogy tartalmuk már régen megváltozott, és hogy Afrika déli harmadát a káosz fenyegeti; nem beszélve a polgárháborúról, amelynek kirobbanására komoly esély van a Kongóban, tehát a kissé északabbra dúló milliós mészárlások mintájára. A polgárháborús helyzet eredeti oka – 1960-tól számítva, amikor a gyarmatok egymás után független államokká váltak – a lakosság természetének szándékos félreismerése. Az 1960-as évek lelkesedésében a nagy manipulátorok az ENSZ-en belül és kívül feltételezték, de legalábbis álnokul állították, hogy a vietnami paraszt és a kongói színes bőrű lakosság ugyanolyan képességek birtokában van, ugyanazt a célt tűzi ki maga elé, s ugyanúgy valósítja meg. A világ csak lassan ébred rá, hogy különbözők az aspirációk. A marxizmust is egészen másként értelmezték Hanoiban vagy Luandában, és természetesen a gyarmatosítás történetét, a világviszonyokat meg a talaj minőségét is másként ítélik meg. Hogy példánknál maradjunk: Vietnam rendezett rizsföldjei másfajta művelést kívánnak, mint Közép-Afrika vörös, vastartalmú földje, ahol a kis földbirtok nem életképes; ha a fehér tulajdonos elhagyja, egy külföldi konzorcium veszi át a helyét, és a fekete ismét rosszul jár. Különben sincs tőkéje a föld tudományos megmunkálására, és kormányára sem nagyon számíthat az agrárkérdés rendezésében. Ismét egy hatalmi réteg (bár most ez fekete) veszi át a legtermékenyebb ültetvényeket, a tömeg számára nem marad más, mint a nyomor és a lázadás.Az idő viszont sürget, mert Afrika rövidesen alacsonyabb szintre süllyed, mint amilyet a mai lakosság ősei ismertek a gyarmatosítás előtt. A feketéket kihasználta Moszkva és Washington, időnként Mao Kínája és Castro Kubája, legalábbis a kontinens szélein. A Kreml sokáig hitte (lenini örökség!), hogy Afrikán keresztül lehet „bekeríteni” az angol birodalmat; Washington pedig azzal nyugtatta a saját fekete lakosságát, hogy világszerte feketebarát politikát folytat, legalábbis látszatra. Afrika jelenlegi tragédiája, hogy a hidegháború hirtelen véget ért, de a nyugati erkölcsök – például az AIDS formájában – új offenzívát indítottak ellene. Afrika, amely talán a legszebb, „legtermészethívebb” földrész, nem lehet büszke az utóbbi száz-egynéhány esztendő történelmére: a múlt század utolsó harmadában a nyugati hatalmak egymás között felosztották; a jelen század végén pedig területén egymást érik a katasztrófák.Új gyarmatosításról beszélhetünk, csak éppen nem tudjuk, kik az új birtokosok.