Versenyfutás az offenzíváért

Hatvan éve, június 22-én kezdődött meg a Barbarossa hadművelet. A Wehrmacht szállításvezetősége a 3 050 000 fő, 625 000 ló, 600 000 gépjármű, 3350 páncélos, 7150 löveg felvonultatásához 34 000 vasúti szerelvényt tartott szükségesnek. A 2500 szerelvényből álló, kizárólag gyalogoshadosztályokat magában foglaló első hullám – amelyet titokvédelmi okokból a szovjet határtól 200 kilométernyire rakodtak ki – átszállítása március közepére befejeződött.A brit csapatok március eleji görögországi partraszállása, majd a március 27-i belgrádi puccs a felvonulási terv átdolgozására kényszerítette a német hadvezetést. Hitler március 7-én kiterjesztette a Marica hadműveletet a görög szárazföld megszállására, 27-i, 25-ös számú hadműveleti utasításában megparancsolta Jugoszlávia elfoglalását. Ezért további 17 hadosztály átdobásáról született döntés, ebből erősítették meg a Bulgáriából támadó 12. tábori hadsereget, s állították fel az Ostmarkban és Délnyugat-Magyarországon felsorakozó 2. tábori hadsereget. A Wehrmacht gyors sikerei – a jugoszláv haderő április 17-én, a görög fegyveres erők 23-án kapituláltak – miatt már április közepén, tíz hadosztály átszállítását követően leállították az újabb csapatok Balkánra küldését.A Marica hadműveletben részt vevő 2. és 5. páncéloshadosztályt, valamint egy gépkocsizó gyaloghadosztályt nem sikerült idejében a szovjet határ közelébe szállítani, ezért azok a szárazföldi haderő tartalékába kerültek. Ráadásul a balkáni útviszonyok következtében a bevetett gépjárművek és páncélosok futóművei és fékberendezései szinte kivétel nélkül nagyjavításra szorultak. A Barbarossa hadművelet öthetes elhalasztása lehetővé tette a nyugati hadjárat után frissen felállított alakulatoknál – ilyen volt a június 22-én bevetett tizenhét páncéloshadosztályból kilenc – a kiképzési hiányosságok felszámolását, illetve jelentős csökkentését.A Moszkva elfoglalását célzó Tájfun hadművelet a kényszerű halasztásnak köszönhetően fulladt az októberi sártengerbe. A Marica hadművelet magas hadi- és üzemanyag-felhasználása tovább csökkentette a Wehrmacht tartalékait. Hitler, aki az 1918-as őszi forrongások nyomán tartott a lakosság életszínvonal-csökkenésének politikai következményeitől, elmulasztotta a német ipar átállítását a háborús termelésre. 1940-ben a hadiipar részesedése a teljes ipari termelés 15 százalékát, 1941-ben is mindössze a 19 százalékát tette ki. A Szovjetunió elleni hadjáratát a német véderő így három–öt hónapos hadianyagkészlettel kezdte meg, ami már előrevetítte a keleti front egyik, 1941 őszétől egyre inkább meghatározó jelenségét: a lőszer-, alkatrész- és üzemanyaghiányt. Jellemző, hogy 1942. január 10-én az 1. páncéloshadosztály, amely a Barbarossa hadművelet kezdetén még 145 páncélossal rendelkezett, összesen egy darab, míg a 14. páncéloshadosztály a korábbi 147 páncélosából 1941. december 10-én öt darab bevethető harckocsit birtokolt. Az 1941. június 22. és november 30. között elveszített 2403 német páncélos túlnyomó többsége nem a Vörös Hadsereggel folytatott harcokban semmisült meg, hanem alkatrész- és üzemanyaghiány miatt kellett feladni őket. A nyugati és a balkáni hadjárat veszteségeit kiegyenlíteni, valamint új alakulatokat felállítani csak a zsákmányolt gépjárműkészletekből lehetett. Így áttekinthetetlen sokféleséget mutatott az alakulatoknál rendszeresített gépjárműállomány, ami szinte lehetetlenné tette a megbízható alkatrészellátást.Az 1941. május 23-án kezdődött utolsó felvonulási szakaszban dobták át a keleti frontra a Wehrmacht támadásának fő súlyát viselő tizenkét páncélos- és ugyanennyi gépesített hadosztályt, valamint szinte a teljes légierőt. Ezzel gyakorlatilag az összes, komoly harcértékkel rendelkező alakulatot felvonultatták a szovjet határon, így a Wehrmacht a keleti front méreteihez képest számottevő tartalék nélkül lendült támadásba. A németek azért szervezték így az egységeiket, mert úgy vélték, a csapatmozgások utolsó hullámát már nem lehet eltitkolni Moszkva elől, ezért ennek megkezdése visszavonhatatlanul a háborút jelenti. Hitler a Szovjetunió elleni hadjáratban Finnország és Románia katonai részvételével számolt, hiszen e két állam volt kénytelen 1940-ben jelentősebb területeket átengedni Moszkvának. A Führer június 12-én tájékoztatta Antonescut a Barbarossa hadműveletről, aki hozzájárult, hogy a 11. német a 3. és 4. román hadseregből álló, úgynevezett Antonescu-seregcsoportot a német déli hadseregcsoport alá rendeljék. A június elején Helsinkiben lezajlott egyeztetések értelmében az Észak-Finnországban állomásozó német csapatokat, valamint a 3. finn hadtestet a Norvégia nevű hadsereg alá rendelik, míg a Dél-Finnországban támadó egységek parancsnoka Mannerheim marsall, finn államfő lesz. Rómával és Budapesttel Berlin csak a június 21-ről 22-re virradó éjszakán közölte a Führer elhatározását.Megdöbbentő, hogy a német politikai vezetés mennyire felületesen határozta meg a Szovjetunió elleni hadjáratban elérendő célokat. A Barbarossa-utasítás úgy fogalmaz, hogy a hadművelet végcélja az Arhangelszk–Asztrahán vonal elérése, ahonnan a szovjet légierő már nem juthat a Német Birodalom területe fölé, illetve a Luftwaffe eredményesen akadályozhatja a hadiipari termelést a maradék Oroszország uráli iparvidékén. Az 1941. június 8-án véglegesített terv értelmében a Norvégiában és Finnországban állomásozó négy hadosztálynak a német hadiipar szempontjából döntő fontosságú petsamói nikkelbányákat kellett megvédenie, valamint kellő erősítés érkezése után megkísérelnie Murmanszk elfoglalását. A Kelet-Poroszországban felsorakozott északi hadseregcsoport – amelyet az 1. légiflotta támogatott – feladatául a Baltikumban állomásozó szovjet erők megsemmisítését, a Balti-tenger partvidékének megszállását, Leningrád és Kronstadt elfoglalását szabta a terv. A Kelet-Poroszországban és a Lengyel Főkormányzóságban megindulási körleteit elfoglaló középső hadseregcsoport szélein felvonuló páncéloscsoportok feladata az volt, hogy bekerítsék a Vörös Hadsereg Fehéroroszországban állomásozó alakulatait Minszk térségében, majd a beérkező gyalogoshadosztályokkal, valamint a 2. légiflottával közösen megsemmisítsék. A főkormányzóság déli részén felvonuló déli hadseregcsoportnak, amelyet a 4. légiflotta támogatott, Zsitomiron keresztül Kijev irányába kellett előrenyomulnia, s még a Dnyepertől nyugatra megsemmisítenie az Ukrajnában felvonuló szovjet csapatokat.1941. április 13-án Sztálin jelenlétében megkötötték a japán–szovjet semlegességi és barátsági megállapodást. Ennek értelmében a felek elismerték, hogy Mandzsúria Tokió, míg Mongólia Moszkva érdekszférájába tartozik. A befolyási övezetek elhatárolásán túl a szerződés igazi jelentősége abban állt, hogy a Szovjetunió minden erejével a Németországgal való összecsapásra összpontosíthatott. A hadügyi népbiztos április 16-i utasításának megfelelően megkezdődött a távol-keleti front erőinek – köztük két légideszantdandárnak – az átdobása az ország nyugati határára. Offenzív szándékokra utal az a tény, hogy a Vörös Hadsereg 1940 tavasza óta öt légideszanthadtesttel rendelkezett, ami messze meghaladta a többi nagyhatalom haderejében rendszeresített összes ejtőernyős létszámát.A Wehrmacht gyors balkáni sikereivel egy időben feltűnő fordulat állt be a tél folyamán igen hűvössé vált szovjet–német viszonyban. Sztálin több, tőle szokatlan gesztust tett Berlinnek, s jóindulata jeleként ugrásszerűen növelte a Németországba irányuló szovjet áruszállításokat. A szovjet diktátor valós szándékairól azonban többet árult el a május 5-én a moszkvai katonai akadémia végzősei előtt mondott beszéde, amelynek teljes szövegét mindmáig nem publikálták. De a rövidített és erősen cenzúrázott változatból is kiderül, hogy Sztálin világossá tette, készen kell állni a német fasizmus megsemmisítésére, s erre a háborúra a közeljövőben az ellenség területén kerül majd sor. Közölte továbbá, hogy a Vörös Hadsereg állománya már meghaladja a háromszáz hadosztályt, amelyből több mint százat a páncélos- és gépesített hadosztályok tesznek ki. S amikor az egyik résztvevő a békés sztálini külpolitikára emelte poharát, Sztálin rendreutasította, mondván, erre addig volt szükség, amíg a Vörös Hadsereget nem fegyverezték fel a legmodernebb harceszközökkel. De ez mára megtörtént, így itt az ideje, hogy támadásba menjenek át, s a támadás gondolatának kell alárendelniük az egész országot. Május 6-án Sztálin átvette a népbiztosok tanácsának elnökségét, amiben a Moszkvában akkreditált diplomaták rendkívüli jelentőségű külpolitikai lépések előkészületeit látták.Május 15-én mutatta be Zsukov, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke és Tyimosenko honvédelmi népbiztos Sztálinnak a Megfontolások a Szovjetunió haderejének felvonulási tervéhez egy Németországgal és szövetségeseivel folytatott háború esetén című dokumentumot. Ez az irat minden valószínűség szerint a Vörös Hadsereg február óta egyre intenzívebben zajló felvonulási tervét véglegesítette. Sajnos mindmáig nem hozták nyilvánosságra, hogy Sztálin a terv elfogadása után milyen menetrendet szabott az utasítás végrehajtására. A „megfontolásokból” kiviláglik, a szovjet vezérkar tartott attól, hogy a sokkal jobb infrastruktúrával rendelkező Wehrmacht egy preventív akcióval „megelőzheti” a szovjet lépést. Ezért a dokumentum így fogalmaz: „A német haderőt abban a pillanatban kell megtámadni, amikor a felvonulás stádiumában van, és nincs abban a helyzetben, hogy frontot építsen ki és megszervezze a fegyvernemek együttműködését.”A „megfontolások” kidolgozói Nyugat-Ukrajnából kívánták a Wehrmachtra mérni a fő csapást, Krakkó–Katowice irányú támadással, amelynek célja a Lengyel Főkormányzóság elfoglalása és az ott állomásozó német csapatok megsemmisítése lett volna. A hadműveletek második szakaszában a lengyel területekről északi, északnyugati irányba indított támadásával a Vörös Hadseregnek Poroszországot kellett volna elfoglalnia. A „megfontolásoknak” megfelelően a Vörös Hadsereg a lembergi és bialystoki front kiszögelléseiben vonultatta fel első stratégiai hullámába tartozó harckocsi- és gépesített hadosztályainak közel felét, ami szintén offenzív szándékokat bizonyít. Hiszen ennek a diszlokációnak csak szovjet támadás esetén volt értelme, mivel német csapás esetén a kiszögellésekben felvonult egységeket azonnal a bekerítés veszélye fenyegette, miként az június 22. után meg is történt. A „megfontolásokban” nincs szó az odesszai katonai körzet erőinek alkalmazásáról, ami azt valószínűsíti, hogy ezeknek a csapatoknak Románia elfoglalását és a nyersanyagokban gazdag Balkán Németországtól való elvágását szabták feladatul. Gyaníthatóan az eredeti terveknek megfelelően cselekedett a 14. szovjet lövészhadtest, amikor június 25-én – a román határon ekkor viszonylagos nyugalom honolt, hiszen az Antonescu-seregcsoport csak július elején lendült támadásba – átkelt a Dunán, és közel 70 kilométer hosszú hídfőt hozott létre.Ellentétben a korábbi tervekkel, a „megfontolásokban” már szó sem volt ellencsapásról, a koncepció a meglepetésszerű első csapásra alapozott. A meglepetés érdekében hadgyakorlatoknak álcázva kellett végrehajtani a rejtett mozgósítást és a megindulási körletek elfoglalását. 1941 májusában további 800 ezer tartalékost hívtak be a Vörös Hadseregbe, ezzel június 21-re sikerült szinte a teljes hadi létszámra feltölteni a 3,3 milliós, 15 hadseregből, 170 hadosztályból álló első stratégiai hullámot. A hullám első, 56 hadosztályból álló lépcsője június 21-én már felvonult a német, illetve román határra, míg a második lépcső 52 hadosztállyal, valamint a 62 hadosztályt magában foglaló tartalék a határtól 300 kilométeres sávban mozgott nyugati irányba. A német felderítés előtt teljesen rejtve ekkor már szintén úton volt Szibériából, Közép-Ázsiából és a Kaukázusból a hét hadsereget, 70 hadosztályt, közel egymillió főt magában foglaló második, valamint a négy hadseregből álló harmadik stratégiai hullám. Miután a határcsatákban a Wehrmachtnak rövid időn belül sikerült megsemmisítenie az első hullámot, ezekből az alakulatokból tudott a szovjet hadvezetés új, összefüggő védelmet felépíteni. A hatalmas szovjet tartalékokra jellemző, hogy az 1941. évi hétmillió fős veszteség ellenére képes volt a hiányt pótolni, s a moszkvai ellentámadás idején – 1941 decemberében – 61 szovjet hadsereg harcolt a kivérzett német csapatokkal.Több jel is utal arra, hogy a tervezett szovjet csapás időpontja július közepe lehetett. Ivanov hadseregtábornok 1974-ben megjelent A háború kezdeti szakasza című könyvében úgy fogalmazott, hogy a Vörös Hadseregnek július 10-ig kellett elfoglalnia megindulási körleteit. Több fontos kérdést – például a szovjet támadás pontos időpontját – csak akkor tudunk megnyugtatóan tisztázni, ha az oroszországi levéltárak anyagának részletes publikálása megkezdődik. Bár óvatosságra int, hogy az archívumok anyagát korábban alapos tisztogatásnak vetették alá.