A hatvannyolcas idők szele

Napjainkban az Európai Unió 15 országából 11 államban a baloldal van hatalmon. A legtekintélyesebb országokban, így az Egyesült Királyságban, Németországban és Franciaországban egyelőre töretlen a baloldal ereje. Tony Blair meggyőző fölénnyel nyerte el újra a miniszterelnöki tárcát, és a Munkáspárt újabb jelentős csapást mért az egyre inkább önbizalmukat vesztő torykra. Az utóbbi hónapokban azonban egy felettébb különös intermezzo szakította meg a szocialista kormányok diadalmenetét. Először a német külügyminiszterről, Joschka Fischerről derült ki, hogy ifjúkorában szoros kapcsolatot tartott fenn a német terroristacsoporttal, a Vörös Hadsereg Frakcióval, majd Jospin francia miniszterelnök került a górcső alá, aki a hetvenes években egy radikális trockista szervezet teljes értékű tagja volt.Az előzmények, mint köztudott, egészen 1968-ig vezethetők vissza, amikor a Párizsban és később egész Franciaországban kirobbant diáklázadás alapjaiban rendítette meg a becsontosodott De Gaulle-korszak nyugalmát. A zendülések folyamán a nyugat-európai baloldali ifjúság is részt vállalt az eseményekben, egészen addig, amíg a francia kommunista párt utasítására a szakszervezetek lefújták a diákokkal együtt tervezett általános sztrájkot. Ezekben a mozgalmakban kezdődött a mai nyugat-európai baloldal számos politikusának politikai karrierje is, és ezt a korszakot büszkén vállalják fel politikai örökségük meghatározó részének egészen a mai napig. Mint ahogy ezt nemrégen Schröder kancellár tette, amikor teljes mellszélességgel kiállt külügyminisztere mellett.A sikertelen forradalom után a „hatvannyolcasok” életútjai meglehetősen regényesen alakultak. A német–francia származású Daniel Cohn-Bendit, a diákfelkelés első számú vezére, a „vörös Dani”, ma is aktívan politizál, de csakis az alkotmányos kereteken belül, s egykori radikalizmusa ma már a múlté. Lényeges azonban a különbség a ’68-as felkelés spontán önszerveződése és forradalmi racionalizmusa, valamint a hetvenes évekbeli Bader-Meinhoff-csoport vagy az olasz Vörös Brigádok terrorcselekményei között. A hetvenes évek kezdetén, a forradalmi illúziók eloszlása után a baloldali radikális értelmiségnek két választása volt: folytatni a harcot városi (urbánus) gerillacsapatokat alakítva – az uruguayi tupamarók – városi felkelők – mintájára, vagy régi marxista stílusban újra elmerülni a teoretikus munkában, amíg a forradalmi praxis ideje ismét el nem érkezik. Az utóbbit választotta a francia és német értelmiség tekintélyes hányada, és ezekből az igen jelentős elméleti kezdeményezésekből nőtte ki magát többek között a strukturalista filozófia is.A kevesebb tehetséggel megáldott lázadók számára azonban ez az út járhatatlannak bizonyult, és ezek a különböző mértékben és szinten is frusztrált csoportok segítették elő azon terrorista sejtek megalakulását, amelyek évekig tartották rettegésben Nyugat-Európát. Így kerülhetett a mai baloldali politikusok egy része Jospintől Fischerig kapcsolatba bizonyos trockista vagy Vörös Hadsereg Frakció-szervezetekkel. Hogy például a listán nem szerepel Tony Blair, az valószínűleg annak köszönhető, hogy az angolszász országokban a baloldali terrorizmus soha nem nyert létjogosultságot. (Az ír probléma természetesen egy másik történet.) Természetesen a ’68-as idők szele Amerikába is elért, de ott a kiváltó ok elsősorban a vietnami háború volt.A magyar Haraszti Miklós is a ’68-as generációhoz tartozik, de a kelet-európai értelmiségnek természetesen akkor sem adatott meg a választás luxusa. A prágai tavasz eltiprásáért méltatlankodókat egyszerűen száműzték az országból, de ugyanakkor a Szelényi– Konrád szerzőpáros valahogy összehozta az elsőnek nyugaton publikált, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvet, majd Haraszti Miklós munkáját, a Darabbért fordították le bámulatos gyorsasággal angolra, amelyben a szerző úgymond lerántja a leplet a Kádár-korszak gyáraiban zajló embertelen állapotokról. Manapság sok kritika érte Harasztit (és Demszky Gábort is) maoista múltja miatt, de tudásszociológiai szempontból nézvén a dolgokat – ami nagyjából annyit jelent, hogy milyen befolyással bírnak bizonyos szellemi irányzatok az egyén gondolkodásának alakításában – ez csaknem természetesnek tűnik az akkori nyugat-európai ultrabalos értelmiség aktivitásai tükrében. Lásd Godard vagy Sartre kulturált maoizusát és így tovább.De forduljunk most Haraszti rendszerváltás utáni tevékenységeinek vizsgálatához, ami sokkal húsbavágóbb, mint a kis vörös könyv értelmezése. Az SZDSZ-es politikus mint józsefvárosi képviselő került a parlamentbe, ahol a kulturális bizottságban a Duna TV megszületése ellen ágált – sikertelenül. A párton belül a csúcsvezetőség tagja és Tölgyessy Péter megbuktatása után jelentős szerepet vállalt a bimbózó MSZP–SZDSZ frigy előkészítésében és a Demokratikus Charta létrehozásában. Ez időben történt, hogy plebejusi önérzetét félreértve boldogan lekezelt az angol királynővel, mint annak a kerületnek büszke képviselője, amelynek egy gyermekmenhelyét kereste fel az uralkodónő. Az elsöprő posztkommunista győzelmet hozó 1994-es választások után politikai létalapja, hogy úgy mondjuk, okafogyottá vált: MSZP-hegemónia a politikában, SZDSZ-uralom a kulturális szférában. Az egykor oly harcias Demokratikus Charta és a megalkuvást nem tűrő Nyilvánosság Klub akkor legföljebb egy-egy gyöngéd mosollyal aszszisztált az új keletű Tégy a gyűlölet ellen vagy „az idegen szép” mozgalmak teadélutánjaihoz.Az elvégzett munka hatékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az az incidens, ami George Pataki, New York állam republikánus kormányzójának magyarországi látogatásakor történt. A kormányzó, állítólag követségi sugallatra, nem kereste fel az akkori ellenzéki Fidesz vezetőit. Hogy a hír nem volt légből kapott, bizonyítja az a tény is, amit később Johnathan Sunley, a konzervatív Windsor Club magyarországi képviselője is megerősített: a Fidesz vezérkara persona non grata lett az amerikai diplomácia szemében. Az SZDSZ Mark Palmer nagykövetsége óta szoros kapcsolatot tartott fenn az amerikai diplomatákkal, így hathatósan tudták befolyásolni a fiatal demokratákkal kapcsolatos megnyilvánulásaikat.Így ismétlődhetett meg az a képtelen helyzet 1994–98 között, hogy az USA legnagyobb nemzeti ünnepén, a július 4-én adott fogadásokon hemzsegtek a posztkommunista és balliberális meghívottak, amíg az ellenzéket csak elvétve képviselte egy-egy MDF-es politikus. A polgári kormány hatalomra kerülése után azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A Fidesz politikai gettóba zárásának kísérlete meghiúsult, olyannyira, hogy ennek réme most már az SZDSZ-t fenyegeti. A szabad demokraták a veszély láttán, amely már politikai létüket ásta alá, egy rizikós játszmába kezdtek, ami számukra az egyetlen járható útnak tűnt: el kellett hitetniük a közvéleménnyel, hogy a Fidesz hatalomra jutásával egyetemben Magyarországon ismét szalonképessé válhat a fasizmus. Sajnos ezt a torzképet a magyar valóságról a külföldi sajtó is fenntartás nélkül átveszi, sőt néha még rá is tesznek egy lapáttal. A fentieket bizonyítandó a San Francisco Chronicle május 5-i számában egy bizonyos Sam Löwenberg tollából jelent meg egy elképesztően egyoldalú, prejudikált és csakis ellenzéki forrásokra támaszkodó írás. A cikk lényege: a Fidesz a MIÉP-et jobbról kerülgetve próbálja elszigetelni a posztkommunistákat, „Bizony a mai Fideszben alig lehet ráismerni azokra a liberális farmernadrágos ifjoncokra, akik oly bátran szálltak szembe a kommunista hatalommal” – kesereg Haraszti Miklós, aki mint „liberális” (ó!) nyilatkozik a lapnak. Hiszen „sok volt fideszes” szerint a mai csapat egy förmedvényes hibrid, amely nacionalistákból, és, idézem: „pokolbéli yuppie-kból„ (yuppies from hell) tevődik össze. Eme pokolbéliek azért Amerikában is találnak ám szövetségest, biztosít minket a szerző, hiszen már egy éve, hogy Reagan és Bush exelnökök tanácsadói ingajáratban közlekednek Washington és Budapest között, hogy politikai stratégiára oktassák ki a Fidesz-vezetőket. A cikkben az egyetlen kormánypárti megszólított pedig olyan szörnyűségeket állít, hogy Magyarországban nincs sem rasszizmus, sem antiszemitizmus, amit természetesen a nemzetközi megfigyelők nem támasztanak alá – így az írás. Az ördögi, vagy ha úgy tetszik, pokolbéli kör itt bezárul, mivel az ún. nemzetközi megfigyelők kizárólag a szabad demokraták által befolyásolt sajtóorgánumokon keresztül érzékelik a problémákat, annak ellenére, hogy a már említett Windsor Club, Johnathan Sunleyvel az élen, teljes erőbedobással küzdött ezeknek az eszelős torzításoknak a kiigazításáért.Nagy baj azért nincsen. A San Francisco Chronicle egy harmadrangú újság, csupán egy a San Franciscó-i öbölben megjelenő hat napilap közül, és olvasottsága valahol a Magyar Hírlap nagyságrendje körül mozog, hasonló érdeklődésű olvasótáborral. Ez azért már nem a New York Times vagy a Newsweek. Amerikában a virtuális valóság már nagyon régen a videojátékok szerves része, és sokkal fantáziadúsabb, mint amilyet Haraszti és elvbarátai próbálnak piacra dobni. A hatvannyolcasok csaknem 33 éve hamis illúzióban élnek. Ideje lenne végre szembenézniük az igazi valósággal.A szerző politológus