A negyedik hullám

Amikor 1976-ban ebolajárvány pusztított Afrikában, s az orvosok más földrészekről odasiettek segíteni, az AIDS már masszívan jelen volt. Elmentek mellette. Ez részben a kór alattomosságát jelzi, részben pedig figyelmeztet gyanútlanságunkra. Az idén júniusban az ENSZ főtitkára évi hét–tíz milliárd dollárt kért a járvány megfékezésére, júliusban a genovai csúcsértekezleten 1,3 milliárd dolláros egészségügyi alapot szavaztak meg a világon pusztító járványok megfékezésére.Nincs két világ a kór terjedésében s így a gyógyításban sem – vallja dr. Bánhegyi Dénes, a Szent László Kórház 5. számú belgyógyászati (AIDS) osztályának főorvosa. – Magyarországon az orvosok 1985-ben találkoztak az első olyan diagnosztikai eljárással, amellyel meg lehetett állapítani, hogy valaki HIV-fertőzött-e vagy sem. Első lépésben a hemofíliás gyermekek és felnőttek szűrését végezték el. Itt, a László-kórházban, az akkori legmodernebb épületünkben jelöltek ki egy gyermek- és egy felnőttrészleget arra, hogy amennyiben AIDS-es beteg lesz az országban, itt kell kezelni.– Ki volt az első páciensük?– Egy gyermek. Jó nagy pánik keletkezett, amikor megérkezett. Nem mertek hozzányúlni, „tologatták” ide-oda.– Nem ismerték a betegséget? Tanácstalanok voltak?– A tartózkodást inkább a „zsigeri” félelem okozta. Féltek a fertőzéstől. Az első betegek között volt egy szívműtéten átesett férfi is, aki a műtét során fertőzött vért kapott. Negatív társadalmi előítélet nem befolyásolta a hozzáállást, inkább arról volt szó, hogy 1986-ig itthon nem lehetett tudni, mit hoz magával a beteggel való érintkezés. A téma iránt érdeklődők legfeljebb a szakirodalomból tájékozódhattak.– Valakinek csak vállalnia kellett a gyógyításukat.– Az a valaki én lettem. Az akkori kis csapatommal a szakirodalom alapján megpróbáltuk lépésről lépésre kidolgozni a speciális ellátás módozatait. Mi szereztünk be először biztonságos vérvételi egységeket, mi találtuk ki, hogy mikor milyen védőruhát, kesztyűt, maszkot használjunk. Csak 1988-ban nyílt rá lehetőségem, hogy megismerjem azokat az intézményeket, ahol előttünk jártak a betegek ellátásában.– Milyen következtetéseket vontak le?– Talán egy kicsit túlzásba is vittük az óvatosságot. Ám annak is megvolt az előnye, hogy az említett időpontig teljesen tapasztalatlanok voltunk e téren, s később kellett felzárkóznunk.– Mégpedig?– Bármilyen konferencián jártunk, sosem mulasztottuk el, hogy a gyakorlatban megismerjük a kórházi ellátást. Így mindig a legújabb nemzetközi mércét tartottuk szem előtt. Amikor itthon az ellátás minőségének anyagi, gyógyszerezési és egyéb körülményeit kellett megteremteni, ehhez a szinthez ragaszkodtunk. Mi állítottuk össze az első szakmai útmutatót. Ez az a módszertani, ellátási nívó, amely megfelel a nemzetközi színvonalnak, és amelytől nem térünk el.– Hogyan sikerült ez, hiszen annyi minden esett szét a hazai egészségügyben?– Folyamatosan részt veszünk a nemzetközi vizsgálatokban, illetve gyógyszergyárakkal állunk kapcsolatban. Így lehetőség nyílik a legújabb gyógyszerek szigorúan ellenőrzött alkalmazására. Az Egyesült Államok és az Európai Unió szakintézményeiből érkező kontrolleredmények abból a szempontból is megnyugtatók számunkra, hogy ellenőrizhetjük a munkánkat.– Hány beteget kezelnek az osztályukon?– Jelenleg 290-et. És ötven olyan esetünk van, ahol várjuk, milyen irányba fejlődik a kór. Az említett 290 esetnél évi 370 millió forintot tesz ki a gyógyszeres kezelés, amellyel gátolni tudjuk a HIV-vírus szaporodását. Ez eddig minden évben adott volt.– Akkor önnek nem voltak finanszírozási gondjai?– A csudát nem voltak! De úgy tapasztalom, ha kellő szakmai érvekkel él az ember, meg lehet győzni az egészségpolitikusokat és azokat, akik a büdzséről döntenek.– Mennyibe kerül egy AIDS-ben szenvedő beteg egyévi kezelése Magyarországon?– Az általunk használt gyógyszerekkel nyolcszázezer és egymillió-nyolcszázezer forint között mozog. Csúnya kifejezéssel élve: „ennyi az ára” annak, hogy egy évig életben tartsuk az illetőt. Ez megfelel annak az összegnek, amelyet az USA-ban évi átlagban egy HIV-fertőzöttre fordítanak. Legfeljebb abban van a különbség, hogy ott az orvosok és az ápolók javadalmazása, a kórházi ellátás költségei magasabbak, mint nálunk.– Mi történne, ha, amint előrevetítik, a betegek száma megtízszereződne, netán -százszorozódna?– Akkor bizony a jelenlegi gyakorlatot nem lehetne fenntartani, mert annak költségeit nem viselnék el a biztosítási körülményeink.– Hogyan gyógyítanának? Bizonyos csoportok kiszorulnának az ellátásból?– Fel sem merül bennem ennek a gondolata. Minden esetben a betegek klinikai állapota döntene. Nyilvánvalóan új kezelési útmutató is kellene, hiszen mások lennének az anyagi feltételek.– Ez mit jelent?– Mondjuk azt, hogy ahol bizonyos szövődményeket olcsóbb gyógyszerekkel is meg lehetne előzni, azt a megoldást választanánk. De minden esetben a beteg állapotának megfelelő, modern gyógykezelést alkalmaznánk. Mindenképpen szükséges meghúzni a határt, tisztázni kell, hogy hol az a „gazdasági limit”, amelyet az orvos még jó lelkiismerettel el tud fogadni.– Meg tudják még döbbenteni az adatok? Pusztán azért kérdezem, mert tavaly hárommillióan haltak meg AIDS-ben...– Én 3,6–4,2 millióról tudok. Az élő fertőzöttek száma 36 millió, és eddig 16–18 millió ember halt meg a betegségben.– A szakemberek jó ideje figyelmeztetnek: fel kell készülni a negyedik, térségünket érintő hullámra. De amiként annak idején a szervezett bűnözés vagy a kábítószer-fogyasztás Magyarországot érintő hatásaival kapcsolatban, mélységes és álságos a csend. Mit gondol erről?– Azt, hogy a helyzet tragikus. Tavaly év végén hivatalos becslés alapján az oroszországi fertőzöttek számát hétszázezerre tették. Ottani kollégáim viszont már arról tájékoztattak, hogy rövidesen elérik az egymilliót. Valóban nagy a hallgatás itthon e tekintetben. Holott azon a berlini konferencián is, amelyen legutóbb részt vettem, majdnem kizárólagos kérdésként szerepelt, hogy az Ukrajnából, Oroszországból érkező fertőzésekkel kapcsolatban lesz-e Csehországnak, Magyarországnak „szűrőfunkciója”, vagy mindez közvetlenül érinti-e majd a németeket.– Van rá válaszunk?– Csak arra a kényelmes és szerintem hibás itthoni szakmai alapállásra hívhatom fel a figyelmet ismételten, amely az AIDS-ről azt tartja, hogy a több száz szokványos fertőző betegség körébe tartozik, tehát úgymond „nincs mit csinálni vele”. Eddig ezt a falat nem tudtam áttörni. Ez az álláspont befolyásolja azt is, hogy a hazai egészségpolitika milyen hangsúlyt fektet a megelőzésre, és mennyit hajlandó szánni rá.– Személy szerint hogyan viseli ezt a helyzetet?– Igyekszem a legjobb eredménnyel gyógyítani a betegeimet. És mint mindig, elmondom: 1994-ben Oroszországban kevesebb HIV-fertőzött volt, mint nálunk, most pedig a hétszázezres számnál tartanak...– Néhány országban állítólag lassult a fertőzés terjedése. Meg tudja erősíteni?– Ez elsődlegesen Európára érvényes, s az is tény, hogy ma már kevesebben halnak bele a betegség szövődményeibe.– Érvényes ránk is?– A tendencia hasonló, azzal a különbséggel, hogy nálunk az AIDS-betegek száma nem csökken igazán. Az utóbbi két esztendőben azt tapasztaltuk, hogy amikor diagnosztizálni tudtuk az illető előrehaladott betegségét, mert szinte „véletlenül” hozzánk küldték, már hónapok óta járta a kórházakat. Van, aki másfél évig is... Ez a pácienseink háromnegyedére, évente tíz-tizenöt esetre érvényes.– Ennyire nem ismerik fel a jellemző tüneteket? Hiszen Németországban családorvosok szakosodtak e területre... A vizsgálatok során pedig az egészségügyi személyzet is fertőződhet.– Pontosan így van. Ha kérem egy betegem vizsgálatát, olykor elutasítják, legalábbis ódzkodnak tőle. Mások pedig teljesen gyanútlanul kockáztatják a saját egészségüket, és megtörténhet az is, hogy akaratlanul átviszik a fertőzést egy másik betegre. Magam mégsem a kollégákat hibáztatom, hanem azokat az anyagi és egzisztenciális körülményeket, amelyek beszűkítik az idevágó szakmai, továbbképzési lehetőségeket. Úgy gondolom, hogy ezen a helyzeten mielőbb változtatni kell.– Mi a jellemző viszonyulás ma Magyarországon az AIDS-betegséghez? Pánik vagy közöny uralkodik?– Széles körű tájékozatlanság. A megelőzéssel kapcsolatos viselkedésről alig van információ. Az iskolák oktatási, egészségvédelmi programjaiból szinte teljesen kiszorult ez a témakör. A kábítószer-ellenes tevékenységben sem szerepel kellő hangsúllyal, hogy milyen összefüggés van az intravénás drog használata és az AIDS között. El kellene magyarázni a fiatal lányoknak, hogy milyen kockázattal jár, ha ilyen kábítószer-fogyasztó a szexuális partnerük, hiszen ők 30–50 százalékban fertőzöttek. Vagy szép és romantikus lehet egy afrikai férfival létesített kapcsolat, ám lehetséges, hogy az illető olyan környezetből jött, ahol a 25 év alatti férfiak tíz, adott esetben harminc százaléka fertőzött.– Hogyan alakul a különösen veszélyeztetett csoportok magatartása? Például az úgynevezett „melegbüszkeség” mellé társul-e az e csoportba tartozóknak a maguk és mások egészségéért érzett felelőssége?– Az első tragédiák, halálozások után megfigyelhető volt, hogy miután e körben tudatosult a veszély, visszaszorult a teljesen személytelen, alkalmi partnerkapcsolat, amely korábban a melegtársadalom egy részét jellemezte. Ma viszont úgy tűnik, mintha Európában, Amerikában ismét a könnyelműbb szexuális magatartás felé hajlanának más rétegek tagjai is.– A riasztó emberi veszteségek ellenére? Ez mivel magyarázható?– Nyilván azzal, hogy az idő előrehaladtával bővülnek a kezelési lehetőségek, és nem hal meg annyi fertőzött, mint régebben. Ez elaltatja az éberséget.– És nyilván egyfajta hamis biztonságérzetet ad. Panaszkodtak-e a betegei előítéletről, kirekesztésről?– Magam inkább csak az ettől való szorongással találkoztam. Nyilvánvaló, hogy mivel a betegség alapvetően a szexuális szokásokkal, a prostitúcióval és az intravénás kábítószer-használattal hozható összefüggésbe, van olyan vélemény is, „hogy maguknak keresik a bajt”. A mi betegekkel való kapcsolatunkat semmiféle előítélet nem befolyásolja.– Milyen ez a kapcsolat?– Hosszú ideig tartó, kölcsönös bizalmon alapul.– Nem teszi kiszolgáltatottakká a betegeket az, hogy egyetlen AIDS-centrum van az országban?– Inkább úgy mondanám, egymáshoz vagyunk kötve. Megtörténik, hogy valaki kiborul, és megengedhetetlen hangon beszél velünk, mert bizony a gyógyszeres terápiának szigorú napirendi kötöttségei, alkalmazási előírásai, kellemetlen mellékhatásai vannak. Elviseljük a gorombaságot, és tovább dolgozunk. A bizalom és az őszinteség azért kulcsfontosságú, mert azt is idejében tudnunk kell, ha valaki nem tartja be az előírásokat.– Nem mindenkinek jók az esélyei. Ezt is megmondják?– Igen. Megtörtént, hogy egy súlyos esetben lélegeztetőgépre kellett tenni a beteget. Megmondtuk neki, ha vállalja, akkor sem biztos, hogy segít az állapotán. Szerencsére egyre több a biztató jel. Ma a legtöbb esetben nem tudom előre, hogy öt vagy tíz évvel hosszabbítottuk-e meg az illető életét. Ráadásul úgy, hogy az a terápia kellemetlenségeitől és bizonyos fizikai változásoktól eltekintve elfogadható minőségű. Tizenöt évvel ezelőtt nem így volt.– Milyen irányban haladnak a kutatások? Mi állhat a gyógyítótevékenység középpontjában?– Ha gyógyszeres kezeléssel meg tudjuk állítani a bajt okozó vírus szaporodását, abba lehet hagyni a gyógyszeres terápiát. A következő lépés az lehet, hogy a szervezetet fokozatosan „megtanítsuk” a romboló vírusok megsemmisítésére, megerősítsük az immunrendszert. Ez az az út, amelyen járhatunk. Nem hinném, hogy lesz olyan oltás, amely 99,5 százalékban megvéd a fertőzéstől. Azt viszont el lehet fogadni, hogy a fertőzött emberben az oltás hatására naponta kevesebb HIV-vírus termelődik. Lehet, hogy ez „szerény” eredmény, de ez a realitás.– Mégis honnan és miért röppennek fel rendszeresen a csodaszerekről szóló hírek?– A nemzetközi kutatócsoportok éppúgy harcolnak a pénzalapokért, éppúgy pályáznak, mint más földi halandók. Tudományos teljesítményük értéke pedig megkettőződik, ha mondjuk a CNN „beszél” néhányszor róluk. Tapasztalataim szerint ezek az információk a vágyálmok szintjén vannak, de ami még rosszabb, olykor egy régebbi konferencián elhangzottakból emelik ki őket.– A nagy gyógyszergyártó cégek közötti gazdasági és pozícióharc segíti vagy inkább hátráltatja a hétköznapi gyógyítást?– Az immunrendszer megerősítésére törekedő irányzat nagyon jó pénzzel kecsegteti azt, aki kifejleszti az oltóanyagot, a módszert. Ráadásul olcsó és tömegméretekben alkalmazható. Viszont nem érdeke a gyógyszergyárnak, amelynek a készítményeit várhatóan hosszú ideig szedik. Nyilvánvalóan nem fogja anyagilag segíteni az említett irányzatot, vagy szűken méri a támogatást. Így a vakcinával kapcsolatos kutatásokat vagy a civil szervezetek, vagy az úgynevezett akadémiai alapok segítik, de itt nincsenek hatalmas összegek, ezért a munka lassabban halad a kívántnál.– Tegyük fel, hogy célba érnek. Az AIDS-betegség 90 százalékban a harmadik világ lakosait sújtja. Elérhető lesz a vakcina az ő számukra is?– Dolgoznak az elosztási és dotálási szisztémán, ez részben a speciális nemzetközi szervezetek feladata. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a fejlesztés árát azon a területen „hozzák be”, ahol fizetőképes kereslet van. A fejlődés az elmúlt tíz esztendőben óriási volt. Tizenöt új gyógyszert vezettek be, és a két esztendővel ezelőtti dél-afrikai nemzetközi konferencián legalább ennyi új készítményt helyeztek kilátásba.– Mi jutott el mindebből hozzánk?– E tekintetben a térségben irigylésre méltó helyzetben vagyunk.