Bagatellizálható a népirtás?

Elsőre megdöbbentő, második megközelítésben pedig felháborító Krausz Tamás történész nemrég kiadott könyve. A gulagrendszer története mintha egyenesen azért készült volna, hogy a tudományosság álcája mögé rejtőzve eltorzítsa, majd pedig bagatellizálja a több millió elhurcolt, köztük a becsült adatok szerint is több mint százezer magyar szenvedéseit. Dr. Keményfi Béla – aki a szerző szerint a történelemírás sajnálatosan „gyenge gerincét adó” túlélők közé tartozik – sorra megcáfolta Krausz állításait.Keményfi Béla gulagon töltött éveiről több dokumentumfilm készült. Szinte gyerekként, tizenhat évesen szökött meg a leventeképzőből. Haza akart menni. Szökéséért halálra ítélték, az utolsó pillanatban azonban kegyelmet kapott. Miután sikerült hazatérnie, az oroszok elhurcolták. Néhány hasonló korú társával a szovjet politikai rendőrség, az NKVD börtönéből is szökni próbált. Lőttek a szökevényekre, őt találat érte, örökre megbénult. Tíz évre ítélték, s a gulagra vitték, ahonnan nyolc évig nem térhetett haza. A Tények és Tanúk sorozatban megjelent könyve, amely fogságának eseményeit írja le, annak ellenére megrázó, hogy igyekszik tényszerűen, érzelmektől mentesen végigvezetni az olvasót azokon az éveken.– Krausz Tamás Gulag – A szovjet táborrendszer története című könyvének előszavában a szerző „a gulagirodalom gyenge gerincének” nevezi a memoárokat, s ezt azzal indokolja, hogy a rabok a téma érinthetetlensége miatt „a történtek után csak évekkel később rögzíthették élményeiket”. Valóban olyan könynyen felejthetők voltak az ott történtek?– Nem csodálkozom ezen az okfejtésen. Elég, ha csak arra emlékszünk vissza, hogy egy rádióműsorban ugyanez a Krausz Tamás azt is kifejtette: a gulagon raboskodók olyan jól éltek, hogy csomaggal is támogathatták otthon élő családjukat. Nem kell ecsetelnem az éhezést, amely a gyűjtő-, később pedig a munkatáborokban várt ránk. Én több ilyet is megjártam. Ez a könyv a sokévi szenvedés után újabb arculcsapásnak számít.– Az OTKA-pályázat részeként készült kiadvány többször említi az orosz munkatáborok gazdaságosságát. Kitér arra, hogy a gulagnak gazdaságilag „utolérő, iparosító és Oroszországot felzárkóztató hatása volt”. Egyetért ezzel?– Ez egyszerűen nem igaz. Elég, ha csak „Sztálin halálvonatára” gondolunk, amelyet elkészülte után sohasem használtak. Pedig a nyolcszáz kilométeres szakasz megépítése közel négyszázezer ember életébe került. Gazdasági szükségszerűségnek vagy húzóágazatnak feltüntetni a gulagot szerintem nem egyszerű tévedés.– A szerző ennek ellenére többször utal rá: a munkaerő fizikai megsemmisítése nem lehetett a táborok célja.– Az általam megjárt táborok lakóinak ötven százaléka rokkant, beteg és öreg emberekből állt, akik dolgozni egyáltalán nem tudtak. Ebből következően gazdasági hasznuk sem igen volt, sőt. A lágerekben ezenfelül óriási volt a halandóság. A zaporozsjei OLP 90-ben (önálló lágerpont), amelyet szintén megjártam, „csak” 1200-an voltunk. Mégis napi harminc-negyven ember pusztult el itt, akiknek a helyét szintén naponta, a börtönökből töltötték fel. A cél tehát egyértelműen a megsemmisítés, a rendszer ellenségeinek teljes felőrlése volt.– Zemszkovnak a könyvben idézett tanulmánya adatokat közöl a rabok számáról és összetételéről. Eközben a szerző leírja, hogy az emigránsirodalom hamis képet fest a sztálini terror időszakáról.– Úgy vélem, ebből látszik, hogy a Krausz-féle könyv – szinte ugyanúgy, ahogyan a harmincas években a fehér-tengeri csatorna építéséről szóló orosz propagandafilm – megrendelésre készült. Abban is igyekeztek bebizonyítani, hogy a „nép ellenségeinek átnevelése” a lágerekben humánus módon történik. A könyvben is elsőre szemet szúrnak az olyan „tévedések”, mint például a büntetési idő megállapítása. Ez az NKVD által elítélteknél minimálisan öt év volt. Ilyen kevés időre elítélttel azonban ritkábban találkoztam, mert a legtöbben tíz vagy ennél több évet, gyakran halálbüntetést kaptak. Krausz Tamás, nem tudni miért, mindössze ötszázezer, 1951-ben egy–öt évre elítéltről beszél. Szerinte 1934-től 1938-ig az NKVD nem gyakorolta véres hatalmát. Ennek ellenére magam találkoztam olyan fogollyal, akit l934-ben a politikai rendőrség ítélt el.– Több mint ötven lágerkörzet név szerint is szerepel a könyvben. Ha ezeknek az átlagos létszámát nézzük, igazak lehetnek Zemszkov adatai.– Egyáltalán nem. A szerző ugyanis nem tesz különbséget láger, lágerkörzet és börtön között. Usztyimlagot, Bamlagot magam is megjártam. Az előbbi lágerkörzetben tudomásom szerint minimum 114 munkatábor, láger volt. Ezt onnan tudom, hogy egy földim, akivel a rabságom legvégén találkoztam, a 114-es lágerben raboskodott addig. 1949-ben táboronként háromezer foglyot tarthattak egy-egy lágerben. A könyvben erről is találtam adatot. Eszerint 1943-ban egy akár száz lágert egyesítő körzetben összesen tizenkétezren lettek volna. A legotrombább tévedését azonban épp velünk, magyarokkal kapcsolatban követte el a történész. Szerinte ugyanis 1951-ben a gulagon összesen 1623 magyart tartottak fogva. Ennek ellenére csak a túlélők, akik 1953 novemberéig – velem együtt – hazajöttek, ezerötszázan voltak. Két év múlva további ezerhétszáz magyar tért haza a táborokból. Ez azt jelentené, hogy a túlélők majdnem kétszer annyian voltak, mint az elhurcoltak. Enyhén furcsának tartom a szerző utalásait, miszerint a túlélők által szolgáltatott adatok nem érnek semmit. Ezeket az adatokat egy itt idézett tanulmány szerint létjogosulatlanokká teszik az archívumokban fellelhető számok. Ha elfogadnánk is Krausz álláspontját, miszerint akik ott voltak, rosszul látták, amit láttak, nem értem, miért nem próbál a szerző teljes és korrekt levéltári adatokra támaszkodni. Látszik ugyanis, hogy a Szovjetunió levéltáraiból megkapott adatok nem teljesek. Sőt 1945 után szinte semmilyen megjegyzés nem szerepel az elhurcoltakról. Nekem olybá tűnik, a könyvben felsorakoztatott és hivatkozási alapul citált szerzők mindegyike csak arra szolgált Krausz számára, hogy megfelelően bagatellizálhassa annak az időszaknak minden embertelenségét. Ezzel pedig alátámaszthassa a saját hipotézisét.– A könyv beszámol a gulagon rendszeresített egészségügyi ellátásról, sőt a betegségmegelőzésről is. Volt ilyen?– Miután meglőttek, civilek találtak rám, és vitettek el a kórházba. Gerinclövésem volt. Az orvos éppen hozzá akart kezdeni a műtéthez, amikor katonák törtek ránk, és felszólították, hogy kötözzön be, majd adjon át nekik. Ez az orvos később megüzente anyámnak, hogy az akkori állapotom alapján talán két órát jósolt volna még nekem az életből. Ennek ellenére vonatra tettek. Két hónapig zötykölődtem észak felé magatehetetlenül, a vasúti kocsi platójára lökve, ugyanabban a kötésben, amelyet még február közepén kaptam a magyar orvostól. Sem vécére, sem mosdani nem vittek ki. A börtönben csak egy év múlva kaptunk ágyat, addig a földön feküdtünk. Nemhogy orvosi ellátás, de víz sem igen volt, amivel tisztálkodjunk. Egy szobányi zárkában mindenkit összezártak az epilepsziástól a dühöngő őrültig. Azt hiszem, nem kell többet mondanom az állítólagos betegségmegelőzésről.– „A hitlerista és sztálinista rendszer összehasonlításának az ideológiai funkciója, az összevetés elháríthatatlan” – írja előszavában Krausz Tamás. És ennek az összehasonlításnak eleget is tesz. Külön fejezet foglalkozik a könyvben a nácizmussal.– Egyszer előadást tartottam egy gimnáziumban, ahol a diákok felvetették a kérdést: olyan sokat hallanak a nácik rémtetteiről, miért nem tudhatnak többet a bolsevizmus bűneiről? Most, amikor már nincs hallgatási kényszer, szabadon kutatható a gulagtéma, célravezetőbb lenne az igazságot feltárni. Ez igen nehéz, hiszen az adatok nagy része zárolt. A most megjelent könyv azonban egyáltalán nem arra törekszik, hogy eltüntesse a gulagtörténelem fehér foltjait. A sztálinizmus rémtetteit a náci haláltáborokkal összehasonlítók ezt rendszerint azért teszik, hogy az előbbi rémtetteit – esetleg számokkal is alátámasztva – bagatellizálják. Ugyanakkor az ilyen összehasonlítás a hitlerizmus áldozatai és gonoszságának elszenvedői számára is megalázó. Hiszen az akkor történtek önmagukban is olyan mértékben szörnyűek, hogy nincs szükség a párhuzamokkal való nyomatékosításra. Krausz Tamás Gulag című könyvében mégis ez történik. S mintha nem lenne elég maga az összehasonlítás. Hamis számokkal, megszépítő, elleplező magyarázattal szolgál a sztálinizmus rémtetteire. Pedig ha semmi mást, csak az áldozatok valós számát közölné, azzal is sokkolná a világot.