Aranysakálok a drávai erdőkben

Barcs környékén egyet lőttek ki, a felsőszentiváni vadásztársaság puskásai eddig ötöt, a szigetváriak csaknem egytucatnyit terítettek le a Balkánról visszalopódzó aranysakálból. A juhtenyésztők az állataikat féltik a „nádi farkasként” is emlegetett kutyaszerű ragadozótól, a vadászok az őzgidákat óvnák tőle. Félő, hogy a mindenevő Canis aureus a Drávától a Balatonig is felkóborolhat.

Az 1975-ös biológiai lexikon azt írja a falkában vadászó aranysakálról, hogy „a múlt században nálunk is élt a Duna menti, alföldi részeken, ma már azonban csak nagyon elvétve mutatkozik egy-egy Balkánról felkóborolt példány...” Nos, a tapasztalatok mást igazolnak: nyolc-tíz éve felbukkant már a Drávánál a balkáni állat – egyesek szerint a délszláv háború zaja űzte el a volt Jugoszlávia déli területeiről –, a napokban pedig újfent hallatott magáról.
A büszke tartású, gyermeksírásra emlékeztető hangot adó, 12-16 kilós sakál állítólag jól érzi magát a drávai ligeterdőkben, amelyekből kimerészkedve ügyesen csap le a birkákra, odabenn az őzgidákra, de akár a szarvasborjúra is, egyébként pedig apró rovarokat, egereket, sőt gyümölcsöt fogyaszt. Természetes ellensége nincs hazánkban, így terjeszkedését egyedül a vadászok akadályozhatják meg.
A felsőszentiváni Széchenyi Vadásztársaság elnöke, Szilovits Mihály lapunknak azt mondta: most még nincs különösebb ok aggodalomra, ám ha az aranysakál-teríték az év végére eléri a számukra előírt 60 szőrmés és szárnyas ragadozó 30-50 százalékát, azaz puskavégre kapnak a Szentiván környéki erdőkben 25-30 nádi farkast, akkor jövőre fel kell készülniük a hathatósabb küzdelemre.
Egyébként arról is beszélnek a nagyvadak túlszaporodásától tartó somogyi és baranyai vadászberkekben, hogy az aranysakál akár javíthatja is a vadállomány minőségét, merthogy az gyakran a gyenge, betegségre hajlamo, vagy a már megbetegedett utódokat pusztítja el, s ezzel besegít a természetes szelekcióba.