Mit üzen a rádió?

Így, Szent István előtt az ember lassan megvonja a nyár kulturális mérlegét: hol járt, mit látott. Fölrémlik előtte például egy kellemes tenorest emléke az Erkel Színházból („egy csipetnyi José Cura / finom, mint egy rozékúra”); ám a nagy fesztiválozásban a Művészetek Völgyét meg a Pepsi Szigetet nem lehet megszorítani. Felfedezte ezt a tényt immár a politikai píár is: miközben a kormány temérdek szervezést igénylő vidéki turnét teljesített, az operatív feladatokban nem igazán bővelkedő kihívók egyszerűen rászervezték magukat e rendezvényekre. Ezt a fogást alighanem a kereskedelmi televízióktól lesték el: a tv2 például egyszerűen lenyúlta a völgyfesztivált: azáltal, hogy leköltöztette stúdióját a Balaton-felvidékre (nyilván fantáziadús válaszcsapásként az RTL Klub siófoki Beach House-ára), a heves csóválásban sokan már el is felejtették, melyik a kutya s melyik a farok. A kapolcsi jelenlét akkor nyerte el aztán valódi értelmét, amikor teljesen spontán feltűnt a helyszínen Medgyessy Péter – „mint ember”. Az egyre leplezetlenebbül szocialista kampánytévé operatőrei áhítatosan loholtak a nyomában, míg a nagy ember szerényen mosolygott a tömegben. Az MSZP a Szigeten viszont csak a kapuig jutott: Tóbiás József valahol a tolvajszenzorok magasságában szervezte rá sajtótájékoztatóját az amúgy is ott lebzselő médiára. (Talán félt, hogy nem jut túl a motozáson.) Torgyán Józsefet ellenben itt sem lehetett feltartóztatni: lelkesen ünnepeltette magát az Uhrin Benedeken edződött szigetlakókkal, s még azt is megkockáztatta, hogy sehol másutt nem látott még ennyi szép nőt. (Pedig ő aztán becserkészte párszor az országot-világot. Úgy tűnik, a vidéki voksok helyett most más, urbánus választói rétegeket célzott meg.) Demszky Gábor egyenesen motoron érkezett, hogy a hajógyári szigeten, begipszelt lábbal ünnepelje születésnapját. A véletlenül arra tévedt tévéstáb előtt azt sem rejtette véka alá, hogy a Szigetet ő találta ki annak idején Müller Péter Sziámival. (Lehet, hogy a Pepsit is?) Ezek után nem lepődhetünk meg azon sem, ha egy könnyed tévényilatkozatból netán kiderül: a Művészetek Völgyének ötlete voltaképpen Medgyessy agyában fogamzott meg, amikor már elege volt a kilátástalan MSZMP-zésből, és legszívesebben kivonult volna a zöldbe – rögtön fel is tárcsázta hát Mártha Istvánt…
*
A hírrádió immár sokadszorra játssza be a riportot, amelyben a parajdi alpolgármestert szólaltatják meg. Az erdélyi atyafi mindanynyiszor ugyanúgy adja elő a történetet: kiálltak a település határába kürtőskaláccsal és pálinkával, s izgatottan várták, hogy Tusnádról jövet megálljon egy kortyintásra és egy falatra a magyarok miniszterelnöke – de a konvoj csupán lassított, majd továbbhajtott. Tavaly meg tavalyelőtt megállt; az idén nem állt meg. A parajdiak tíz-tizenöt fős delegációja nem csalódott nagyon, elvégre nincsen éves bérletük Orbán Viktorhoz; s még akkor sem mondtak rá semmi dehonesztálót, amikor pedig a budapesti riporter kitartóan erősködött. Minél többször ízlelgeti azonban a hallgató a különös bukéjú sztorit (nyár derekán kevés a hír, gyakori az ismétlés, van úgy, hogy egy órában kétszer is sorra kerül egy felvétel), annál jobban forr az epéje. A tájékozatlannak azért, hogy milyen fennhéjázó is a magyar kormányfő, mert nem pálinkázik együtt az erdélyi magyarokkal (bár Kálócfán meg épp azt rótták fel neki, hogy pálinkázott a zalai magyarokkal); aki viszont netán olvasta a Magyar Hírlap leleplezőnek szánt bálványosi riportját, az azért. E szarkasztikus hangvételű írásműben ugyanis mellékesen oda volt vetve: Orbánnak sietnie kellett a marosvásárhelyi reptérre, ugyanis ott nincs kivilágítás, s csak világosban lehet le- és felszállni. Mérlegelnie kellett hát, melyik a fontosabb: az út menti pálinkázás vagy a hivatalos randevú a román miniszterelnökkel. Ha a parajdiak (vagy a pesti szerkesztők és hallgatók) netán ismerik ezt a mellékes körülményt, tárgyilagosabban megítélhetik, vajon melyik inkább az országos (sőt kétországos) ügy. De nem ismerhették, mert a hírrádiónak az a sugallata támadt, hogy „ezek ugyanolyan gőgösek, mint Antallék: nem ereszkednek le az egyszerű néphez”. E meggyőződést erősíthette, hogy aznap lényegében csak a román sajtó (nevezetesen az Adevarul) véleményét ismertették a kétoldalú tárgyalásokról az éterben, a hivatalos magyar értékelést nem. A meg nem kóstolt kürtőskalács így szimbolikus külpolitikai jelentőségre tett szert – ráadásul egy olyan médiumban, amelyet a jól értesült nemhivatalosság kormány közelinek szokott titulálni. (Mit várjon az ember akkor attól a hírkovácstól, aki még nincs is „közel”? – gondolja tovább az ember a képtelen logikát.) A balul sikerült hírblokk lehet persze merő ügyetlenség, kánikulai selejt is (a Magyar Hírlap cikke nem ez az eset); ám a választó az urnáknál aligha aszerint fog szelektálni, hogy melyik futó benyomását mennyire profi fórumból szerezte, s az mennyire volt köszönő viszonyban a valósággal. Mindig ugyanoda jutunk vissza: az írástudók (ez esetben történetesen a mikrofonkezelők) felelősségéhez. A hírről ugyanis hasztalan állítjuk, hogy „szent”, ha a hírgyáros profán…
*
Korompai Nicolette áldott állapotba került, ezért átszállították a tököli rabkórházba – ismételgetik egy álló napon át minden hullámhosszon. (Ennél durvább megfogalmazásban.) Úgy tűnik, mindenkinek magától értetődő, hogy ez közérdekű hír. De vajon hol vannak ilyenkor a lánglelkű jogvédők, a gáncs nélküli ombudsmanok? (Talán Tunéziában.) Vagy netán az egészségügyi állapot titkosságához fűződő személyiségi jogok nem illetik meg azt, akit letartóztattak? Esetleg csak akkor illetnék meg, ha valamely hangos kisebbséghez tartozna, vagy nem a szétforgácsolódó kisgazdákhoz, hanem más, jogérzékenyebb pártokhoz állna közel? Azt is világgá kürtölnék a rádióállomások, ha AIDS-ben szenvedne? És ha mondjuk ekcémában? Nem sértik-e meg egyúttal a megfogant magzat jó hírhez fűződő jogait is? (Aki nem tehet arról, hogy rácsok között tölti első „benti” napjait…) Ha mindez így korrekt, miért nincsen tele a sajtó más, az említettnél százszorta fontosabb közszereplő kórisméjével? Amerikában állandó heti műsorszám az elnök egészségi állapota; nálunk viszont utoljára Antall József haldoklását közvetítette „egyenesben” a média. Azóta legfeljebb elszórt műtétekről szerezhettünk tudomást (nem számítva Torgyán gyomorrontását meg néhány, szenvedélybetegséget híresztelő öv alatti publicisztikát) – pedig talán a tököli kórházhírnél messzemenően nagyobb közérdeklődésre tarthatna számot, hogy például melyik miniszterelnök-jelölt hogy bírja a fizikai és idegi terhelést, hány halálos betegségből gyógyult ki korábban stb. Vagy legyen erről világos törvény, vagy tiltsunk meg az alkotmány szellemében minden egészségügyi intimpistáskodást. A szelektív hírszerkesztés azonban nem csak az érintettnek fölöttébb terhes.
*
Lakatos Pál távozott a Vasárnapi Újság főszerkesztői székéből, a műsor maradt. A balliberális véleményformálók azóta is zavarban vannak Kondor Katalin e nem várt lépésének értékelésekor. Jobb híján még azt a képtelenséget is megkockáztatják, hogy a Magyar Rádió elnök asszonya „rendelte” a szerződés meg nem hosszabbítására okot szolgáltató, kemény hangú ORTT-értékelést. („Főúr, egy ledorongolás rendel!”) Bolgár György a gettósított tévés sajtóklubban rádiós létére sem tartotta összeférhetetlennek hozzászólni a kérdéshez – sőt az is elhangzott: a műhelyt is szét kellett volna verni. Kár, hogy nem finomították a követendő metódust: fel lehetne szántani a szerkesztőséget, sóval behinteni a helyét, a munkatársakat pedig egyfelől karóba húzni, másfelől felnégyelni, hogy ki lehessen tűzni elrettentésül a rádió négy sarkára. („Beszéljük meg, hogy mindenki szélsőséges, aki nem mi vagyunk!”) Mindenesetre politikai elfogultság másutt is akad a közrádióban – kíváncsian várom, az egyenlő mérce ezúttal érvényesül-e. Egy biztos: a rádió macskái biztonságban vannak – ők (mint évek óta mindig) ezután is az elnök asszony tenyeréből esznek.