Egy hajót lát maga előtt a közeledő, olyan hajót, amely nem megy sehová, hiszen nem fémlemezekből épült, hanem kőből-betonból, s a budai hegyvidéki táj szikláira támaszkodik. Utasai időben-térben végtelen távolságokba kalandozhatnak. Emlékezhetnek és következtethetnek, fölidézhetik az elmúlt fél évszázad kelet-európai történéseit, azt a világot, amelyet pontosan mutat be Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse, amely a ?hajóorrtól? néhány méternyire, egy bronztáblán olvasható.
A vers konok egyhangúsággal ismétlődő négysoros versszakai mögött nemcsak a diktatúra sötét évtizedei sejlenek föl, de a zsarnokság emlékművei is, amelyek országról országra, városról városra, térről térre évtizedeken át ott álltak mindenütt, ahol a hatalom jelenlétére, erejére figyelmeztethették az alattvalót. Murmanszktól Szófiáig, Pozsonytól Vlagyivosztokig ott álltak e szobrok mindenütt, ahol valamikor az élet valódi szükségletei hozták létre a tereket, s egyszerre tűntek is el a nyolcvanas?kilencvenes évek fordulóján, a kelet-európai rendszerváltozáskor.
Sok országban nemcsak leemelték helyükről a politikai emlékműveket, hanem ahogyan az a történelemben már nemegyszer előfordult, fizikailag is megsemmisítették azokat. Másutt más példát követtek: múzeumi raktárak mélyére száműzték Lenin és forradalmártársai ágáló alakjait, de akadtak országok, amelyek gazdag amerikai magángyűjtőknek adták el a művek egy részét. Litvániában egy volt birkózóbajnok gulág típusú koncentrációs tábort utánzó parkban állított fel több mint félszáz monumentumot. E park látványosságai amolyan stalinworldként szórakoztatják a látogatókat.
Akik jártak már a Tétényi-fennsík szélén elterülő szoborparkban, tudják, Budapesten sem ez, sem az nem történt. A helyükről leemelt szobrokat nem semmisítették meg, és nem is szabadultak meg tőlük néhány ezer dollárért. A letűnt rendszerre való emlékezés ? sugallta a tíz évvel ezelőtti döntés a szoborpark létrehozásáról ? egyben annak az eszköze is, hogy valóban szilárddá váljon a demokrácia, s hogy a következő generációk számára nyilvánvaló legyen, milyen eszméket, milyen társadalmi fordulatokat kell elkerülniük.
Így született meg az akkor harmincéves építészben, ifj. Eleőd Ákosban annak a parknak a gondolata, amely az érkezőt hajóorr formáival fogadja, s amelynek felépítményét szobrok, épületek és terek adják, olyan formai-szellemi alakzatok, amelyek egyszerre viszik vissza a múltba és előre a jövőbe a hajó utasait. A kilencvenes évek elején létrejöttek a felépítémény egyes elemei, amelyek a ma is látható szoborparkot formázzák, s a közelmúltban készültek el, s kerültek a Ferencvárosi Pincetárlaton a közönség elé azok a tervek, amelyek már a hajó egészét, a majdani Mementó Park körvonalait mutatják.
Baán László, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma államtitkára nyitotta meg a kiállítást, azt a reményét kifejezve, hogy egy év múlva valóban teljessé válik a park. Szinte jelképesnek, a folytatás komoly szándékának tekinthető, hogy a főváros kulturális bizottsága vezetőjeként tíz évvel ezelőtt éppen ő volt az, aki a szoborpark létrehozásáról szóló döntést aláírta. Akkor valóban nagy lendülettel indultak el a munkálatok: a tervpályázatot nyert elképzelések alapján már 1993 őszén megnyílt a múzeum, s már az 1992-ben elfogadott tervek is az egész Mementó Parkkal számoltak. 1993?94-ben mind a fővárosi kulturális vezetés, mind a Világkiállítási Programiroda szorgalmazta a munkálatok folytatását. A világkiállítás elmaradt, s noha a fővárosi közgyűlés kulturális bizottsága ismét napirendjére tűzte a kérdést, a Horn-kormány négy éve alatt azonban gyakorlatilag semmi nem történt, még a szoborpark hiányzó részletei sem készültek el. A fordulatra az újabb kormányváltozásig kellett várni.
1999-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma megrendelte a Mementó Park projekt-előkészítő tervét, majd az érintett minisztériumokkal történt egyeztetés és az egyöntetű támogatás nyomán 2000-ben megrendelte a Mementó Park új egységének, az úgynevetett Tanú tér épületegyüttesének engedélyezési, majd kiviteli terveit is. Közben ? az első időszak rohamait követően egyre inkább egyenletes eloszlásban ? folyamatosan nőtt a szoborpark látogatóinak száma, a 2001. év közepén úgy negyedmillió körül jár.
Mintha csak azokat a magyar és külföldi szakembereket igazolná ez a siker, akik szerint a park Magyarország számára egyedülálló lehetőséget jelent, hogy az elmúlt évtizedek tragikus társadalmi fordulatait felidézve az emberi együttélés valódi értékeinek fontosságára figyelmeztessen. A tervező, ifj. Eleőd Ákos maga is arra törekedett, hogy a diktatúráról beszélve a demokráciáról szóljon, hiszen ?abban a pillanatban, amikor ez kimondható, leírható, megépíthető, abban a pillanatban ez a park a demokráciáról szól! Csak a demokrácia képes megadni a lehetőséget, hogy szabadon gondolkodhassunk a diktatúráról...?
A szoborpark persze nem tételes megfogalmazásokat használ eszközként a mondandó nyomatékosítására, sokkal inkább látványelemeket, építészeti-téralakítási megoldásokat. Kulisszafalat például, amelyben falfülkékben kapott helyet Lenin, Marx és Engels szobra, s amelynek monumentális pátosza azonnal eltűnik, amikor oldalról nézünk rá, akkor ugyanis Potemkin-faluként áll a puszta közepén. Az egyenes és ?üdvözítő? út az ötágú csillag mellett halad el, sehová sem vezető nyolcasokba torkollik. E labirintusban kapott helyet a szoborpark félszáz emlékműve, hogy az út végén egy végfal következzen, ahol nyilvánvalóvá válik: ami ide vezetett, az zsákutca volt.
Mindezt láthatja, átgondolhatja a szoborpark mai látogatója is. A folytatást egyelőre a tervrajzok, számítógépes modellek vázolják fel, jelezve, milyen gazdag együttessel egészíti ki majd a Mementó Park új, a mai főbejáratot jelentő kulisszafal előtt fölépülő egysége a már ma is látható részleteket. Az új építmények a trapéz alakú Tanú tér körül helyezkednek majd el. Ez a tér szervesen kapcsolódik a szoborparkhoz, mintegy oktatási, művészeti és idegenforgalmi munkaközpontként funkcionál majd elsősorban.
Megjelenését díszburkolat és tervezett fények teszik majd hatásosabbá, a látványt azonban elsősorban a trapéz hosszabb talpán már meglévő kulisszafal, a két oldalon lévő, a szoborpark kapujával összehangolt homlokzatú ház és a rövidebb talpat képező dísztribün határozza majd meg. A dísztribünön, éppen szemben az Egy mondat a zsarnokságról című verssel, az egykori Sztálin-szobor történelmi pillanatot kimerevítő maradványa, az óriási csizma lesz látható. Miről is beszél, milyen is valójában ez a tér? ?Egy tér ? mondja a tervező ?, mely 1956 csorbítatlan mítoszát, a diktatúra elleni forradalom mítoszát őrzi. Egy tér, mely azáltal, hogy létrejött, hogy létrejöhetett: az 1989?90-es rendszerváltás szimbóluma, emlékhelye.?
Az új tér létrejöttével válik teljessé az út, amely a park régi és új együttesén át a diktátor ledöntött szobrától a zsákutca, a semmibe vezető út téglafaláig vezet, majd onnan vissza a Sztálin-csizmáig, amely, fogalmaz a tervező, nem egyszerűen egy megcsonkított szobor, hanem egy nép szabadságvágyának világszerte ismert és elismert szimbóluma.
Ez az út teszi valóban az emlékezés parkjává a helyet. A Tanú tér épületei azután számos lehetőséget adnak arra, hogy ez az emlékezés részletekben gazdagabb, mélyebb lehessen. A ?szocreálban? megfogalmazott homlokzatok mögött pszeudovárosok utcái, terei, épületrészletei követik egymást. Az egyik épületben egyetlen többszintes térből nyíló video- és kiállítótermek kapnak helyet, falatozó és poharazó, az előttük elhelyezkedő városi terecske fölé hatalmas ZIL teherautó platója magasodik. A teherautó két oldalán lépcsők vezetnek az emeletre, ahol szintén kiállítóterem, könyves- és ajándékbolt, CD-videó üzlet található majd. A másik épületbe kerülnek az idegenforgalmi szolgáltatások helyiségei, a nagyterem, a klubterem... Az alapformáiban az eredetihez hű, de részleteiben, anyagában attól eltérő dísztribün komolyzenei és rockkoncertek, szabadtéri színpadi játékok, előadások helye lesz majd, az alatta lévő rejtett helyiségsorban kapna helyet a tér technikai háttere.
A fentiek alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy a Mementó Parknak, amely egyszerre funkcionál majd múzeumként, témaparkként, idegenforgalmi célpontként, egyszerre kell képesnek lennie arra, hogy a szervezett turizmus szezonálisan ismétlődő rohamait fogadja, s arra, hogy az egyéni látogatók szemlélődésének vagy éppen az iskolások történelmi múzeumi óráinak helyszíne legyen. Ha így lesz, valóban XIX. századi intézményként emlékeztet majd a XX. századra, amelyhez olyan nagy reményt fűzött az emberiség, amelynek önkényuralmi rendszerei azonban nagyobb tragédiákkal jártak, mint más korok diktatúrái, s amelynek tanulságait megfogalmazva saját életünket gondolhatjuk újjá e különös, távolról hajóorrt formázó parkban nézelődve, üldögélve, valahol az időben, a térben, egyszerre oly távol és közel Európához.
összejövetelen
Újabb titkos találkozót tartott az ellenzék
