VITAFÓRUM

Lakatos Ernő sajtója Hűbérúri jog Ki bombázta Kassát?

Lakatos Ernő sajtója

A Magyar Nemzet július 21-i számában jelent meg Stefka István interjúja Lakatos Ernővel. Mivel utóbbi személyemmel kapcsolatban valótlanságot állít, kérem az alábbiak közlését.

Ad 1.

1983. január 20. táján Hárs elvtárs, a Magyar Rádió nagy hatalmú elnöke irodájába hívatott, és azt mondta:

– Bába elvtárs, maga szervezetileg lecsatlakozott a demokratikus ellenzékhez.

Kérdeztem, mit ért ezen.

– Tudjuk, tudjuk, ott nincs párttagkönyv. Nem dolgozhat tovább a Magyar Rádióban.

Kérdeztem, mit jelent ez. Közölte, hogy vagy önként mondok fel, vagy kirúgnak. Kérdeztem, mennyi időm van gondolkodásra.

– Egy perce – mondta.

Az önkéntes felmondás mellett döntöttem, így munkakönyvemben az szerepel, hogy „a munkaviszony a dolgozó felmondásával megszűnt – 1983. március 31.”

Ad 2.

Lakatos Ernő feleségét nem ismertem, lapjában soha semmit nem publikáltam.

Bába Iván

Budapest


***

Hűbérúri jog

Sajtóirányítás – Kádár káderei módján

Hét veterán amerikai pilóta feleségestül európai körutazást tett 1986 nyarán. Ennek során Kiskunmajsára is ellátogattak régi emlékeket felidézendő. 1944 októberében ugyanis a város közelében lőtték le a bevetésből hazafelé tartó repülőgépüket. Ejtőernyőjük segítségével értek földet, a majsaiaknak köszönhetően pedig magánházaknál elbújtatták őket. Az odaérkező szovjet csapatok közvetítésével visszatérhettek légibázisukra. A még életben lévő hét pilóta 42 év után találkozni akart megmentőivel.

Az idő tájt én a Magyar Televízió Szegedi Stúdiójának voltam a vezetője, és az eseményről riportot kívántunk készíteni. Forgatócsoportunk éppen útra készült Kiskunmajsára, amikor megcsörrent asztalomon a K-telefon. (A fiatalabbak – meg a feledékeny idősebbek – kedvéért: ez titkos telefonhálózat volt, amely a pártközpontot kötötte össze az ország politikai és gazdasági irányító szervezeteivel és a jelentősebb sajtóorgánumokkal. A kézi vezérlés hathatós és gyors eszköze volt, amely azzal az előnnyel is bírt, hogy az intézkedéseknek nem maradt írásos nyomuk.) A vonal túlsó végén Gerencsér Ferenc, az MTV akkori alelnöke érdeklődött, igaz-e az értesülésük, hogy mi Szegeden riportot tervezünk készíteni amerikai pilótákkal. Igenlő válaszomra közölte, hogy a pártközpont sajtóosztályának utasítására a felvételt nem szabad elkészíteni. Miután a sajtóalosztály vezetője, Bereczky Gyula egykor kollégám volt a rádiónál, nála próbáltam elérni a számomra teljesen érthetetlen döntés megváltoztatását. Ő azonban kötötte az ebet a karóhoz, és megismételte: a riportról szó sem lehet. Mikor eme döntés okát firtattam, röviden közölte: ezek a pilóták nem helyeselték az antifasiszta koalíciót. Kérdésemre, hogy ezt személyesen vallották-e be neki, azt válaszolta, hogy ez nem vitatéma, és a letiltást vegyem parancsnak.

Ezzel azonban nem ért véget a történet. Röviddel később a pártközpontban tartott szokásos főszerkesztői értekezleten Lakatos Ernő a témaválasztás felelősségéről oktatta ki a főszerkesztőket, elrettentő példának hozva fel a Szegedi Stúdiót, amelynek riporterei amerikai pilótákat kergettek volna az Alföldön, ha a sajtóosztály ezt meg nem akadályozza.

A sajtó kézi vezérlése a Kádár-rendszer mindennapos gyakorlata volt. Ennek egyik szép példája az a sajtóterv, amely Kádár János 1977-es bonni látogatása előtt készült. A látogatás előtti sajtómunka című fejezetben ezt olvashatjuk: „... A rádió, a televízió, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet, az Esti Hírlap és a megyei lapok közöljenek anyagot az NSZK-ról az alábbi szempontok figyelembevételével:

– Méltassák a látogatás jelentőségét, a két ország széles körű kapcsolatait, fejlődő viszonyát, továbbá hangoztassák, hogy a helsinki záróokmány szellemében további lehetőséget látunk a kapcsolatok bővítésére, különösen a gazdasági együttműködés terén.

– Írjanak mértéktartóan az NSZK belső helyzetéről...” (Ez a mondat a sajtóterv egyik gyöngyszeme. Köntörfalazás nélkül tudatja az esetleges túlbuzgó újságírókat, hogy hátrább az agarakkal, a „revánsvágyó nyugatnémet imperialisták” szokásos említése ezúttal nemkívánatos.)

Egy további fejezet a látogatás alatti sajtómunkával foglalkozik. Ebből egy jellemző utasítás: „A látogatás alatt szerkesztett közlemény jelenjen meg a nyugatnémet kancellár vacsoráján elhangzó írásos pohárköszöntőkről. A Kádár elvtárs viszontvacsoráján elhangzó – valószínűleg kötetlen – pohárköszöntőkről csak ténykommüniké jelenjen meg.” (Az embernek az az érzése, hogy a sajtóterv készítői még saját első titkárukban sem bíztak. Az előre megírt és felolvasott szöveget – rövidítve ugyan – közölhette a sajtó, de Kádár szabadon mondott pohárköszöntőjét már nem.)

És végül még egy érdekes idézet a sajtótervből: „A sajtó, a rádió és a televízió a tervben foglaltaknak megfelelően, de Kádár elvtárs olaszországi látogatása publikálásánál szerényebben – kisebb terjedelemben – foglalkozzék az NSZK-beli látogatással.” Ez utóbbi mondat valószínűleg az NDK-beli elvtársak megnyugtatására szolgált, és azt kívánta jelezni a magyar–nyugatnémet viszony fejlődését fogcsikorgatva szemlélő keletnémet elvtársaknak, hogy számunkra vannak ennél fontosabb nyugati kapcsolatok is.

1976-ban a portugáliai választások előtt interjút készítettem Lisszabonban Mario Soaressel, az ország leendő miniszterelnökével. Az interjúban a szocialista kormányfőjelölt részletesen szólt programjáról, és felvázolta a portugál demokrácia általa elképzelt fejlődésének fő irányait. Tulajdonképpen ezzel a választással fejeződött be Portugáliában az 1974-es forradalom által elindított folyamat, amelyet mai szóhasználattal rendszerváltozásnak neveznék. A világ figyelmének középpontjában állt ez az ibériai-félszigeti ország, a földgolyó összes számottevő televíziójának tudósítói nagy versenyben voltak egymással, hogy kamerájuk elé citálhassák a jövendő portugál politika meghatározó személyiségeit. Így nem volt könnyű megszervezni a Soares-interjút, de sikerült. Hazaérve A hét vágószobájában éppen hozzákezdtem az anyag feldolgozásához, amikor Polgár Dénes főszerkesztő sajnálkozva közölte, hogy az interjú sugárzását a pártközpont megtiltotta. Mi a vágószobában éppen az interjú magyarra fordításával voltunk elfoglalva, tehát a párt sajtócézárjai úgy cenzúrázták ki a műsorból az anyagot, hogy nem is ismerték a riport szövegét. Az intézkedés okát ma is csak gyanítani tudom: az MSZMP valószínűleg nem akarta magára haragítani nagy pártfogoltját, a Portugál Kommunista Párt keményvonalas főtitkárát, Alvaro Cunhalt azzal, hogy legfőbb politikai ellenlábasának, Mario Soaresnek a Magyar Televízió fórumot ad. A proletár internacionalizmus oltárán – mint annyiszor – ezúttal is feláldozták a tájékoztatást.

A példákból az a következtetés vonható le, hogy az MSZMP a sajtó irányításában nem úgy viselkedett mint tulajdonos, hanem mint hűbérúr. Ez a gyakorlat szinte a rendszerváltozásig fennmaradt. 1988 tavaszán az egyik vidéki napilap megszellőztette, hogy valamelyik nyugat-dunántúli városunk (már nem emlékszem, hogy Mosonmagyaróvár vagy Kapuvár) egy osztrák céggel szerződést kötött környezetkárosító szemét tárolására. A következő főszerkesztői értekezleten nem vitatták a téma súlyát, de helytelenítették, hogy a lap a pártközponttal való előzetes konzultáció nélkül hozta az ügyet nyilvánosságra. A „továbbiakig a dologról nem írunk, majd szólunk, amikor lehet” – hangzott Bereczky Gyula utasítása.

1988 májusában a főszerkesztői összejövetel egyik témája a Fidesz megalakulása volt. Maga Berecz János igyekezett az ügyet szőnyeg alá söpörtetni a főszerkesztőkkel, kifejtvén, hogy ez néhány forrófejű ifjú magánvállalkozása, amivel nem kell foglalkozni. „Ez nem politikai, hanem rendőrségi ügy” – mondta a KB titkára.

Érdekes atavizmus, hogy a jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt, amely szavakban nem győz elhatárolódni az MSZMP-től, napi politikai gyakorlatában mintha ugyanezt az elvet követné.

Regős Sándor

A szerző az MTV nyugalmazott főszerkesztője

***

Ki bombázta Kassát?

Györkei Jenő a kassai bombázásról közölt érdekes cikket a június 30-i számukban. Ehhez szeretnék néhány kritikus megjegyzést fűzni.

A szerző történelmi mérlegelésében arra a következtetésre jut, hogy dokumentumok hiányában nem lehet egyértelmű választ adni a kérdésre, hogy ki bombázta Kassát. Véleményével elvileg egyet lehet érteni. A szerző ugyanakkor kizárja azt a lehetőséget, hogy szovjet gépek lettek volna az elkövetők. Másrészt idézi Szent-Iványi Domokost és Krudy Ádámot, akik úgy vélték, hogy német repülők voltak a támadók. Szent-Iványi Domokos így írt kéziratban maradt munkájában, amelyet Györkei idéz: „Kassa bombázása előzetes német–magyar vezérkari megállapodás alapján történt.”

Csakis legfelsőbb parancsra

A politikában kétségtelenül sok minden lehetséges, még egy olyan megállapodás is, amelyben vezető katonatisztek beleegyeznek abba, hogy a saját országuk egyik nemrég visszatért, patinás, nagy múltú városát idegen repülők bombázzák, és jelentős anyagi és emberi kárt okozzanak benne. De nem valószínű, hogy ez megtörtént. A német vezetés az adott pillanatban különböző politikai és katonai szempontból nem tartotta szükségesnek Magyarország belépését a Szovjetunió elleni háborúba. Később, amikor a hadműveletek nehezebbé váltak, a magyar hadsereget is egyre intenzívebben bevonták a háborúba. Ismeretesek ennek tragikus következményei a magyar népre és az országra.

Kassa feltételezett német bombázásának ellentmond az akkori német politikai és katonai vezetés rendszere. A német vezérkar a második világháború alatt nem tett egyetlen olyan jelentős lépést sem, amelyre Berlinből, név szerint Hitlertől ne kapott volna határozott utasítást. Egy szövetséges ország egyik városának a bombázása csakis felsőbb utasításra történhetett volna. A végrehajtó légierő parancsnoksága is csak meghatározott parancs alapján cselekedhetett volna. Ilyen nagy jelentőségű ügyben írásos parancs nélkül egyetlen német repülőegység vezetője sem rendelt volna el bevetést.

Nincs írásos nyom

A bevetésekről beszámolót kellett írni. Ezek a beszámolók a különböző parancsnoki szinteken keresztül eljutottak volna a német vezérkarhoz és a politikai vezetéshez. A német katonai levéltárakban viszont, ahol hatalmas anyag található, eddig még senki sem talált a kassai bombázásra vonatkozó iratokat. A német levéltárak rendkívül részletes, az akkori politikai és katonai vezetésre számtalan terhelő adatot tartalmaznak, így elképzelhetetlen, hogy ha a kassai bombázást a Luftwaffe hajtotta volna végre, ne létezne róla semmiféle irat.

Így véleményem szerint a német részvételt ki lehet zárni. Egy román légitámadás gondolata viszont túlságosan kalandosnak tűnik. Suceavából egy légi egységnek minden földi navigáció nélkül a Kárpátokon keresztül Kassa fölé repülni akkoriban nem volt egyszerű dolog. Sokkal kézenfekvőbb lett volna egy Romániához közelebb eső magyar várost bombázni, mint a szlovák határ melletti Kassát, amelynek nem volt semmiféle stratégiai jelentősége. Nem meggyőző, hogy a Szovjetunió elleni háború első napjaiban, amely lekötötte a román hadsereg nagy részét, miért akart volna Románia komoly politikai és katonai konfliktust kirobbantani Magyarországgal. A hadifogságban elhangzott mendemondákat nem lehet forrásértékűeknek tekinteni. Különben egy hosszú berepülést Suceavától Kassáig a magyar légvédelemnek legalábbis észlelnie kellett volna. Ha viszont szlovákok tették volna, miért éppen Kassát támadják meg, amelyre igényt tartottak, és ahol szlovákok is éltek? A szlovákok ismerték Kassát, így nem lett volna szükség arra, hogy gépeik a város felett körözzenek, és célt keressenek.

A Szovjetunió politikailag kétségtelenül nem volt érdekelt abban, hogy Magyarország belépjen a háborúba. Erre mutat Molotov június 23-i nyilatkozata is. De hát akkor mégis ki bombázta Kassát? A kérdésre csak feltevéssel lehet válaszolni. A bombázás előtt néhány nappal a szlovákok beléptek a Szovjetunió elleni háborúba. Szlovák csapatok voltak a fronton, és a németek felvonulási terepnek használták Szlovákiát. Így elképzelhető, hogy orosz repülők, amelyek a német utánpótlási vonalakat, esetleg Eperjes városát akarták megtámadni, eltévedtek, és tévedésből Kassát bombázták.

Az oroszok tévedése?

Erre mutat a határ közelsége és az a tény is, hogy a gépek egy ideig tanácstalanul köröztek a város felett. Az orosz feliratú repeszdarabok is erre szolgálhatnak bizonyságul. Ismeretes, hogy a szovjet hadsereg akkor nem volt modernül felszerelve, és így elképzelhető, hogy régebbi gyártású bombákat használt. Tehát azt mondhatjuk, hogy a szovjet vezetés nem kívánta Magyarország belépését a háborúba, de eltévedt szovjet repülőgépek szlovák vagy német célpontok helyett tévedésből Kassát bombázták. A megsérült épületek (posta és magánházak) és a kisszámú gép is arra mutat, hogy nem céltudatosan előkészített támadásról volt szó. Moszkvának ebben az esetben, ha tudomást szerzett róla, hogy a saját gépei vettek részt a bombázásban, tisztáznia kellett volna a félreértést, bár elképzelhető, hogy abban a káoszban, amelyben akkor a szovjet hadsereg volt, ez lehetetlen feladatnak bizonyult. A második világháborúban jó néhány példa volt arra, hogy eltévedt repülők nem kívánt célokat bombáztak. Így a Luftwaffe 1940-ben súlyos károkat okozott a délnémet Freiburg városában, mert a francia hadsereg helyett – felhős volt az ég – tévedésből a saját országukat bombázták a repülők.

Harsay György