Házálom

1993 Költözünk – határozza el magát Varga apuka, oly hevesen hajtva össze a papírdossziét, hogy az ötvenkilenc négyzetméteres panellakás tulajdoni lapja messze száll, s csak a konyhaajtóban fejezi be a röptét. A gyerekek boldogan fogódzkodnak össze egy rögtönzött körtáncra, és még Varga anyuka is mosolyog egy kicsit, amitől az egész család melegebbnek érzi a délutáni napsütést, mivel az asszony betegsége miatt az utóbbi időben inkább csak szomorkodott.
Vargáék lelkesen készülődnek a nagy változásra. Szeretik ugyan a Nyár utcai egy plusz két fél szobás panelt, de mivel a szülőktől nemrég ajándékba kaptak egy vidéki parasztházat, kitalálták, hogy a két ingatlan árából vesznek egy családi házat Budapesten vagy valamelyik környékbeli településen. Ott a gyerekeknek is jobb lesz, és bizonyosan Varga anyuka állapota is javul. Rendszeresen vásárolják tehát az összes hirdetési újságot, mert bár lelkesen, ám minden tapasztalat nélkül vágnak bele az ingatlanüzletbe. Így amikor egyik ismerősük a saját ügyvédjét ajánlja – aki az ő lakáscseréjét is ügyesen lebonyolította –, örömmel fogadják a segítséget.
A budapesti ügyvédnő természetesen elfogadja a megbízást, sőt mindjárt szenzációs elképzeléssel áll elő, tudniillik, hogy a sima értékesítés helyett csináljanak egy hármas cserét, mivel úgy több pénz ütheti a markukat. A lehetőség elkápráztatja a leginkább csak négyjegyű számokhoz szokott Varga szülőket, és fenntartás nélkül aláírnak mindenféle iratot. Gyanút is csak akkor fognak, amikor egy-két okmányon nem a saját nevüket látják viszont.
– Ezekben az ügyekben ez így szokás – nyugtatja meg őket az ügyvédnő, hozzátéve, hogy mindez csak az irattárnak fontos, az APEH nem szerez tudomást az ügyletről. Aztán megtörténik a hármas csere, és a Varga család elindul új otthonába.

1998 Nyikorogva nyílik a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei Dózsa György úti hajléktalanszállójának hatalmas tömörfa ajtaja. Ám ez csak az első akadály, mert az illetéktelen szemek elől jól elrejtett anyaotthonban nem mászkálhat az idegen csak úgy kedve szerint. Kíséretet kapunk, errefelé ez a szokás, hiszen a Dózsa György úton menedékre lelt asszonyokat és gyermekeiket gyakran az évtizedes vedeléstől félhülye, erőszakos férfiemberektől kell megvédeni.
A közös helyiségben élénk élet zajlik. Ötévesforma szőke fiúcska rohan el mellettünk zokogva, s mivel édesanyja hiába kéri, hogy álljon meg, ő is utánaered. A kis szökevény sivalkodását is túlharsogva szól az ócska szekrény tetejére állított televízió. Öreg, kiszolgált darab, amelyet manapság már csak faluhelyen, a tetők árnyékába rejtve találnak az elszánt helytörténészek. Helló, Magyarország! – harsogja üzenetét a fekete-fehér képernyő a száradó zoknik, frissen mosott alsógatyák közé, de a köszöntés süket fülekre talál. Az otthon lakói számára itt, néhány méterrel a járdasziget szintje alatt kezdődik és ér véget a világ.
Mivel kísérőnk elmarad valamelyik sikátorszerű járatban, magunk vágunk át a szürke falakkal határolt belső udvaron. A komor csendéletből csak egy hintára emlékeztető állvány igyekszik kitörni, rozsdás csavarjaival bólintva a tetőn heverő, kicsavart lábú játék babának. Aztán újabb vasajtó, s még lejjebb ereszkedünk, a félhomályban óvatosan kikerülve a lépcsőre dobott vajszínű női cipőt.
Varga Gyuláné a mosdóból siet elénk. Mosolyogni igyekszik, amint bemutatkozunk, de hamar föladja a reménytelen próbálkozást, s inkább betessékel néhány négyzetméteres birodalmába.
– Épp most sírtam egy kicsit – törli meg a szemét, majd megigazítja az ágyneműt, hogy a beszélgetés alatt kényelmes ülésünk essék. A kis szoba falait a legújabb sztárok poszterei borítják annak bizonyságául, hogy a helyiség nemcsak a Vargáné, hanem két kamasz otthona is. Nehezen indul a beszélgetés.
– Mindent elhittünk az ügyvédnőnek. Hogy a lakáscserével majd milyen jól járunk. Aztán az egészből annyi valósult meg, hogy budapesti lakásunkat eladta egyik ügyfelének, akit ráadásul bejelentett a szüleinktől kapott berceli parasztházunkba is. Mi pedig voltunk olyan buták, hogy mielőtt egy fillért is láttunk volna, kiköltöztünk Nyár utcai otthonunkból. Mindenünk ott maradt, mert a férjem kikötötte, hogy majd ha meglesz a pénz, elszállíttatjuk az ingóságainkat. Csakhogy akárhányszor jelentkeztünk a pénzünkért, az ügyvédnő mindig talált kifogást. Néha postán küldött némi pénzt, tíz-húszezer forintot, amit azonnal kifizettünk az albérletre. A családi ház tulajdonosa viszont sürgetett minket, hogy illene kifizetnünk legalább az előleget. Egy ideig várt, aztán eladta másnak az ingatlant. S ekkor elveszítettük a harmadik lakásunkat is. Ezután már hetente jártunk az ügyvédnőhöz. Kértük, könyörögtük a járandóságunkat. Amikor az ügyvédnő ezt megunta, följelentett minket súlyos testi sértésért. A férjem volt a tettes, én meg a fölbujtó. Letartóztattak, innen, az anyaotthonból vittek el a rendőrök a fogdába. Alig tudtuk megvédeni magunkat.
Varga Gyuláné szemét ismét ellepik a könnyek. Hosszasan néz maga elé, talán a bírósági eljárás pillanatait éli át ismét.
– Három évig éltünk albérletben. Akkor a tulajdonos eladta a fejünk fölül a lakást. Nem tudtunk hova menni. Beköltöztünk a Zsigulinkba. A férjem, a gyerekek és én. Három hónap... Aztán megtudtam az anyaotthon címét. A férjem és a fiam ott maradt a kocsiban. Később sikerült bejutnunk a családi szállóra, de az inkább férfimenhely volt, tele alkoholistával, ezért a kislányommal visszakéredzkedtünk ide. Ismét szétszakadt a család. Gyula most a Madridi utcai szállón lakik, én meg ebben az apró szobában a két gyerekkel. De mindennap találkozunk vele. Épp most ment el. Megnézte a gyerekeket, egy kicsit beszélgettünk. De hát ez nem az igazi. Most vagyunk azon a ponton, hogy tudjuk, nekünk már soha semmi sem fog sikerülni. Két éve lakom itt, és egyre nehezebben viselem. A férjem is olyan helyen van, hogy nem tudja magát kipihenni, és állandóan ideges. Biztos, hogy erre a házasságunk is rámegy. Vagy már ráment. A gyerekekkel sem vagyok már olyan türelmes, mint régen. Félek. Három infarktusom volt, a szívem hetven százaléka elhalt. Megműtöttek. Tízórás műtét volt.
Varga Gyuláné ismét sír. Nem szégyelli a könnyeit, talán észre sem veszi őket, olyannyira hozzátartoznak mindennapjaihoz.
– A két gyermek is tudja, mink volt, és hogy már semmink sincs. Huszonnégy év kemény munkája veszett oda. Az ügyvédnőnek három hónap elég volt, hogy elvegye tőlünk. Azt hallottam, hogy kizárták az ügyvédi kamarából. Meg azt is, hogy leköltözött Gödre, létrehozott egy betéti társaságot, és mindent ott folytat, ahol abbahagyta. De én akkor is bízom az igazságban.
Némi kotorászás után fényképek kerülnek elő. A felvételeken boldog emberek ölelik egymást, és bizakodva néznek az objektívbe.
– Most született az unokám. Csak nagyon keveset látom. A lányom ide nem hozza be. Megértem. A sok fertőzés miatt egy kisbabának tényleg veszélyes ez a hely. Az ügyvédnő még az unokámat is elvette tőlem.

2001 Hétköznapi sziesztába süpped az újpesti mellékutca. A járdák üresek, autó sem jár, az apró kertekben műanyag székek árválkodnak, s még a kutyák sem ugatják meg legalább egy kicsit az idegent. A nyolcas számú ház öreg, barna kapuja csak többszöri próbálkozásra tárul, s enged szűk belátást az udvarra. Odabent szomorú szegénység uralkodik, gondozatlannak ugyan nem, de kellemesnek sem nevezhető a közös kert, inkább csak úgy ott van. Hat egyforma lakás sorakozik a néhány centiméteres gyalogjáró mellett, s a bejárati ajtók közötti távolságból gyanítható, hogy legfeljebb szoba-konyhákról lehet szó. Vargáék középen laknak.
Az asszony ebédet főz, a kormos lábasban zöldborsófőzelék bugyog. A ínycsiklandó illat mindent betölt, mégsem teremt otthonos hangulatot.
– Látja, nyomortanya ez, mégis nagyon boldogan költöztünk be 1999 novemberében, amikor megkaptuk az önkormányzattól – mutatja Varga Gyula a falat elborító penészt, a fatüzelésű kályhamatuzsálemet, az innen-onnan összeszedett leharcolt berendezést és az egyetlen szoba díszét, a tizenkét voltos zsebtévét. – Előtte éltünk mindenfelé, hol külön-külön, hol együtt a családdal a csavargyári hajléktalanszállón. De ezekről az intézményekről nem szívesen beszélek, mert a Madridi úton ellopták mindenemet, és mert jelentettem az esetet, a fürdőben bosszúból leütöttek. A csavargyárin pedig rendszeresen járőrözött a rendőrség, ha bűnözőt kerestek, szó nélkül ránk törték éjszaka az ajtót, és belevilágítottak a gyerekek szemébe. És most megint bajban vagyunk.
– Meghalt az ügyvéd úr, aki vitte az ügyünket – veszi át a szót felesége, sorsára hagyva a főzeléket. – Jó ember volt az öregúr, rajta kívül senki sem vállalt minket. Volt olyan iroda, ahol azt mondták, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Máshol pedig hatvanezer forintot kértek, hogy tegyük le az asztalra előlegként. De hiába is akadna másik jogász, valamennyi dokumentumunk a jogtanácsos úrnál maradt, s az örökösök egyelőre nem találnak semmit. Egyébként két éve volt az utolsó tárgyalás, azóta csönd van. Amióta belevágtunk ebbe az átkozott lakáscserébe, semmi sem sikerül.
A Varga házaspár hosszasan sorolja az elmúlt időszak sérelmeit. Természetesen még mindig próbálják visszaszerezni a pénzüket, de már senki sem biztatja őket. A rendőrségen megmutatták nekik az ügyvédnő anyagát, amelyből kiderült, hogy rajtuk kívül még legalább negyven családnak veszett oda mindene hasonló körülmények között. Időnként elmennek a földhivatalba is, ám ott sincs változás, a berceli ház papírjain még mindig az ügyvéd asszony szerepel tulajdonosként. De a Nyár utcában már nagyon rég nem jártak. Azt mondják, minek mennének, hiszen 1993 óta már az ötödik tulajdonos lakik a panellakásban.
– Csak a gyerekek jelentenek örömet. Eleinte öten laktunk a szobában, mára csak hárman maradtunk a kisebbik lányunkkal. Középiskolába jár, de a sok költözés miatt halasztania kellett egy évet.
Mivel az apró lakásban ennyien is szorongunk, kimegyünk az udvarra. Varga Gyuláné a hátsó traktus felé int: ott van a vécé, amelyet egy másik családdal használnak közösen, fürdeni pedig a műanyag gyerekkádban szoktak, amelyet bent tartanak a konyhában.
A házaspár a kapuig kísér, Varga Gyuláné ott árulja el az egyetlen jó hírt.
– A legnehezebb időszak az volt, amikor szétszakadt a család. De ide már a nagyobbik lányom is minden hétvégén eljön az unokámmal.