Milliárdok terven felül a felsőoktatásnak

Rövid hír: 2001. augusztus 28-án a kormány az Eötvös Loránd Tudományegyetemen ülésezett abból az alkalomból, hogy felavatták a természettudományi kar új, lágymányosi déli épületét. A kormányülésen újabb jelentős összeget, 5,7 milliárd forintot szavaztak meg a felsőoktatás támogatására. A kormány tehát nem feledkezett meg ’98-as választási ígéretéről.
Természetesen hamis illúzió lenne arról beszélni, hogy ezzel a felsőoktatás összes problémája megoldódott, hogy a minőségi és mennyiségi képzés ellentmondásai feloldódtak volna. Sok még a probléma: elsősorban a gyakorlati (laboratóriumi) oktatás színvonalát veszélyezteti a forráshiány, az oktatók óraszám-túlterhelése pedig kutatómunkájuk, s így közvetve szakmai felkészültségük rovására megy, ha nem történik lényegi változás ezen a területen. Talán nem is mindig a forráshiány, gyakran inkább a források megosztásának arányaiban, a normatívarendszer anomáliáiban van a hiba.
Mindazonáltal hitem szerint jó úton járunk. Ennek titka az, hogy a kormány azokra bízza a felsőoktatás és a tudomány ügyeinek kezelését, akik értenek hozzá: elsősorban kiemelkedő tudósokra, professzorokra, nem holmi csinovnyikokra. Akadémikus egyetemi tanár az oktatási miniszter és több közeli munkatársa, akadémiai doktor a kutatás-fejlesztésért, a felsőoktatásért és a tudományos kapcsolatokért felelős államtitkár; nemzetközi hírű, aktív tudós – akadémikus professzor – a miniszterelnök tudománypolitikai főtanácsadója.
Állításomat, miszerint jó úton járunk, legjobban az ellenzék tudománypolitikai választási programja igazolja vissza. Ez esetben ellenzék alatt kizárólag az SZDSZ értendő; az MSZP-nek eddigi története során még soha nem volt tudományos vagy felsőoktatási programja. Amikor hatalmon voltak, a felsőoktatásra és kutatásra a „maradványelvet” alkalmazták, így sikerült a GDP kutatás-fejlesztésre szánt hányadának 0,67 százalékos negatív rekordját elérniük. Valószínűleg a megfelelő szakembergárda sem áll rendelkezésükre, hacsak nem tekintjük annak Horn Gyula univerzális szakértőjét, Nemcsók Jánost.
Az SZDSZ Keresletközpontú felsőoktatás címen tette közzé vonatkozó téziseit. Meg kell hogy valljam: nekem ez a program két ok miatt tetszik. Először is: jelentős mértékben egyezik a polgári kormány felsőoktatási programjával, koncepciójával. Úgy látszik, nincs új a nap alatt. Másrészt: amikben különbözik, azok olyan nosztalgiák, amelyek az 1996 és 1998 közötti időszakra vonatkoznak, s amelyekről az 1998 és 2001 közötti időszakban elég egyértelműen kiderült, hogy van azoknál sokkal jobb megoldás.
A program „liberális üzenete a társadalomnak” úgy szól, hogy „tudásalapú társadalomban élünk”, ezért „tovább kell emelni a felsőoktatásban részt vevők arányát” és szükséges „növelni az oktatás minőségét”. Igen szép spanyolviasz- gyűjtemény: az SZDSZ programja szó szerint ismétli Orbán Viktor, Pokorni Zoltán és Pálinkás József sokszor kifejtett koncepcióit. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést aligha kaphat a kormány felsőoktatás-politikája: az ellenzék megígéri, hogy ha hatalomra kerül, pontosan ugyanazokat az értékeket képviseli majd, mint a leváltani kívánt kormány. (Akkor meg miért akarja leváltani?)
Nézzük ezek után, hogyan szól a „liberális üzenet a felsőoktatásnak”. Itt azért már akadnak különbségek. Biztosan nem egyetemi ember fogalmazta meg azt a nesze, semmi: fogd meg jól fejezetet, amelyik A felsőoktatás egyre bővülő piac cím alatt íródott, amúgy a hajdanvolt dialektikus materializmus egyetemi jegyzetek stílusában. Hasonlóképpen csekély az információtartalma Az állam csak az egyik tulajdonos című fejezetnek, ez a kevéske azonban nemigen tartalmaz új gondolatot. Igaz, némi eltérés a korábbi liberális koncepciótól annak elismerése, hogy „a felsőoktatás teljes magánosítására sehol a világon nem találunk példát”. Az állam felsőoktatásban betöltött szerepét és feladatait illetően az SZDSZ megint csak nem tudott jobbat kitalálni, mint a polgári kormány: a közjó érdekében fontos feladat a nemzeti tudományok oktatása, illetve a korszerű természettudományos képzés feltételeinek megteremtése abból a célból, hogy „piacképes” diplomások hagyják el a felsőoktatási intézményeket. Szó szerint egyezik a kormányprogram és az SZDSZ meghirdetett programja a többlépcsős képzést, illetve az oktatás és kutatás egységét illetően. Ez utóbbiban szinte Pálinkás József miniszter hivatalba lépésekor megfogalmazott ars poeticája köszön vissza. Aki tehát nem jut hozzá az SZDSZ eme kicsiny brosúrájához, olvassa el a kormányprogramot, és ugyanazt fogja benne megtalálni. Nevének említése nélkül idézik (nem akarom a plagizálás szót használni) Pokorni Zoltán azon sokszor kifejtett nézetét is, miszerint a felsőoktatás fő pillére a közoktatás. Kár, hogy ennek az elvnek a fontosságára csupán most jöttek rá, amikor már nem ők vezetik az oktatási tárcát. Az előző kormányzati ciklusban elkészült Nemzeti Alaptanterv (NAT) ha valamit, akkor éppen ezt az elvet vette semmibe, ezért is kellett oly alaposan átfogalmazni.
Amivel nagyon nem lehet egyetérteni, az a felsőoktatási intézmény gazdasági szerepére és autonómiájára vonatkozó „liberális” elképzelés. A felsőoktatási intézmények gazdasági tevékenysége nonprofit jellegű lehet csupán. Halálukat jelentené, ha arra bátorítanánk őket, hogy profitot termeljenek. Hogy mit jelentett az egyetemek számára a profittermelés, a gyakran gazdasági vezetőik pereputtyából álló vérszívó
kft.-k megjelenése, a belső műhelyek szétzüllesztése, a tudományos kutatás aprópénzre váltása 1994 és 1998 között? Erről valamennyi egyetemi oktatónak fájdalmas emlékképei vannak. Az ELTE-n például soha annyi lopás nem történt, mint amikor őrző-védő kft.-k emberei „védtek” bennünket. Elbocsátották az asztalost – másnap felvették dupla fizetésért a kft.-be. Munkája, munkahelye, ugyanaz volt, mint korábban, csak éppen pályázati pénzből kellett mindenért az oktatónak fizetni. No nem, ebből nem kérünk.
A liberális üzenet az oktatóknak című fejezetben alig sikerült olyan gondolatot találnom, amely nem egyezne a kormány felsőoktatási koncepciójában megfogalmazottakkal. Az oktatói béreknek versenyképesnek kell lenniük. (Ennek érdekében a mai kormány sokkal többet tett, mint elődje.) Vezessük be a kreditrendszert. (Megtörtént.) Meg kell erősíteni az oktatók személyes biztonságát. (No, ez valóban nem ártana. De remélem, nem úgy képzelik, ahogyan ezt az általuk mindmáig dicsőített Bokros-csomag idején tették: az oktatók húsz százalékát – zömmel törvénytelenül – az utcára tették.) Gazdálkodjunk ésszerűen az oktatói létszámmal. (Remélem, nem úgy értik, mint 1994–98-ban, amikor az infantilis „argentin” Bokros Lajos szellemi színvonalának megfelelően a hallgatói létszám növelésével arányosan csökkentették az oktatói létszámot – az ésszerű létszámgazdálkodás szellemében!) A brosúra egyébként alaptalanul vádolja a kormányt a versenypályázati rendszer visszaszorításával – éppen az ellenkező tendenciának vagyunk ma tanúi (NKFP-pályázat, posztdoktori pályázatok, számos fejlesztési pályázat, Széchenyi István professzori ösztöndíjpályázat stb.). Az SZDSZ kísérőlevele, amelyet a programmal küldtek, bennünket, Széchenyi professzori ösztöndíjasokat szólít harcba: tiltakozzunk ama méltánytalanság ellen, hogy fizetésünk nem emelkedhet, amíg ösztöndíjunkat élvezzük. Ilyen „marsra” azonban „lábam sem billentem”, hiszen jövedelmünk így is magasabb, mint azoké a velünk azonos beosztásban lévő kollégáké, akik nem részesülnek Széchenyi professzori ösztöndíjban. A tárca így tudta némileg csökkenteni az egyetemi oktatók Bokros-csomagnak köszönhető bérfeszültségeit.
A „liberális üzenet” – teljes joggal – ostorozza az SZDSZ-időkben kialakított normatíva rendszer fonákságait. Minden szavukkal egyet lehet érteni. A kérdés az: miért nem akkor fogalmazták meg e gondolatokat, amikor ők voltak felelősek a felsőoktatásért, amikor a normatívarendszert kidolgozták? A liberális üzenet a hallgatóknak a tandíjat és diákhitelrendszert ajánlja. A tandíjat tehát visszahoznák. (Ebből nem kérünk.) A diákhitelrendszert pedig a polgári kormány megteremtette, és a jelek szerint működik.
Azt gondolom, hogy az ellenzéki SZDSZ felsőoktatási programja tükröt tart a kormány felsőoktatás-politikája elé. Üzenete az, hogy az ellenzék sem tudott jobb felsőoktatás-politikát kitalálni, mint a polgári kormány – tehát jó úton járunk. Csak legyen erőnk és időnk végigmenni rajta.

A szerző Széchenyi professzori ösztöndíjas habilitált egyetemi docens