A békebeli Budapest hiteles szemtanúja

Még gyerekkorban kezdődött az ismeretség Zórád Ernővel, hisz’ nincs az a valamirevaló kissrác, aki ne várta volna türelmetlenül a régi Fülesben megjelent rajzos Jókai-, Mikszáth-, Gárdonyi-regények, Rejtő Jenő-történetek következő heti folytatását. A Zórád név kétségkívül a képregényekhez kapcsolódik – a mester őszinte sajnálatára, mondhatnánk Fülig Jimmyvel –, mert bár ennek az okkal népszerű műfajnak is remek művelője, ám örök bosszúságává lett ilyetén beskatulyázása. Aki viszont kellő időben megismerte a régi Tabánt megörökítő festett sorozatait, a Krúdy Gyula- és Heltai Jenő-regények, elbeszélések ihletett illusztrációit, az eltöprenghetett az ábrázolóművészetek egymás iránti viszonyán: vajon miként tudnak együtt élni, valami meglepő többlettel kiegészíteni egymást a hangulatok, érzelmek, szenvedélyek megjelenítésén fáradozó különböző műfajok. Zórád Ernő megrajzolt Rezeda Kázmérja vagy Szindbádja nem csupán egyenrangú társa a Krúdy-féle személyleírásoknak és lélekrajzoknak, de minden jelenet közöl valami újat is nézőjével. Ha mást nem, a képek hátteréből előlépő hiteles óvilágot, az elszállt idő szépre sikerült lenyomatát.
Itt el is érkezünk ahhoz a ponthoz, hogy miért éppen itt, a Pest-Buda rovatban köszöntjük születésnapján Zórád Ernőt. Ha mást nem tett volna életében, mint hogy jó ösztönnel és érzékkel sietve megörökítette az 1920-as évek végétől 1933-ig lebontott Tabán utcáit, tereit, híres vendéglőit és pincekocsmáit, apró házacskáit és életképeit, már megérdemelné az utókor elismerését. Azonban e példátlanul részletes és hiteles dokumentumgyűjteményen kívül még számtalan rajza, vázlata, vízfestménye „szól” a régi Buda és Óbuda világáról, olyan épületekről, városképekről, járművekről, eseményekről – és természetesen régvolt emberekről –, amelyek és akik réges-rég eltűntek. Elpusztultak a háború idején a főváros ostromában, vagy azután, a hosszú békeévtizedek buldózeres jövőépítésében.
A ma már csupán jókora zöldterületből, a Rácz fürdőből és az Attila út legelején megmaradt két-három régi házból álló valamikori Tabán tulajdonképpen a török hódoltság idején benépesült, majd továbbépült városrész volt, több száz apró házacskával, a Gellérthegynek futó girbe-gurba utcácskákkal, szabálytalan terekkel, és temérdek kiskocsmával, borozóval, valamint egyéb örömtanyákkal. „Háromszáz éves kártyavár.” A festői rendetlenség időről időre tüzeket okozott, a csatornázatlan, nem éppen makulátlan tisztaságú negyed az előző századvég tempós városfejlődésének útjában állt. Csak idő kérdése volt, mikor tüntetik el a kontinens legmodernebb és legszebb hídja, az 1904-re elkészült Erzsébet híd közeléből a földszintes, balkáni jellegű települést. Az 1900-as évek elejének romantikus-nosztalgikus légköre felkeltette a pesti művészvilág érdeklődését és vonzalmát a Tabán iránt, divatba jött a kedélyesen züllött városrészben barangolni és elmerülni a híres Mélypince örömeiben. Krúdy, Kosztolányi, Márai, Karinthy szép írásokban festette le a pusztulásra ítélt Tabánt. Utóbbi helyszíni riportban számolt be a városrész „destrukciójáról” az Est 1933. szeptember 3-i számában: „Hát megindult a nagy Bontás, a szó szerint vett Leépítés – az ismeretlen Cato addig dörögte a fülekbe: »Tabanum esse delandam«, míg a Város meghallgatta őt, s kimondotta: Tabánt pedig egyenlővé kell tenni a földdel, még mielőtt elhatároztuk volna, mit építünk a helyébe.”
A dolog ennyiben is maradt. Szerencsére akkor már szorgalmasan rajzolta-festette a halálra szánt városrészt az ifjú rajziskolai növendék, majd szabadúszó művész, Zórád Ernő. Szavaival készítette a Tabán festett gyászjelentését. A felvidéki fiatalember Trianon után került a fővárosba, mint oly sok kitűnő művészünk, tudósunk, és végül itt eresztett igen tartós gyökérzetet, valahogy ösztönösen rátalálva a régi Pest-Buda tápláló talajára. A ma kilencven esztendeje született, örökifjú művészről, az újságíró helyett, meséljenek tovább rajzai, akvarelljei, könyvillusztrációi – és ő maga, kitűnő önéletírásában (Egy vándorfestő ifjúságai).