A Köd-hegy oldalában

Csendes pihenő van, de izzó szemű, mosolygós cigány csöppségek somfordálnak ki az ajtón, ki pisilni kéredzkedik, ki álmosan támolyog elő, csak hogy a hívatlan vendégeket „megvigyázkodja”. Négyfős cigány óvoda Székelykeresztúr mellett, a fiatfalvi Ugron-kastélyban, illetve abban, ami maradt az épületből. Rogyadozó falak, bénán csüngő ajtófoszlányok, kísérteties, kifosztott szobák, beszakadt tető, padló: egy XVIII. századi barokk kastély maradványai. Míg körbejárom az elgazosodott udvart, ablakpárkányon ücsörgő, vihorászó-csókolomozó cigány lányok követik kacér tekintetükkel minden lépésemet. Szóba elegyedünk. Ékes, szép székely nyelven társalognak – az itteni cigányság sokszor a székelyeknél is archaikusabban beszéli a magyart, cigányul viszont többnyire egy szót sem tud. A falu határában élnek a lányok, elkülönülve és elkülönítve a kétszáz fős cigány telepen, elképesztő körülmények között, csatornázás, víz, áram nélkül, onnan járnak az öreg kastélyhoz bújócskázni.
Amíg az udvaron sétálok, azon gondolkodom, nem jutott fényes jövő a neves Ugron famíliának: ott van még a bögözi templom Ugron-sírkertje is. Nagy zsúfoltság, vészes helyhiány lehetett a faluban a második háború után, ha a tsz-istállókat éppen a kriptatetőkre kellett építeni.
– 1977-ben fölszámolták a műemlékvédelmet Romániában, ismeretes „jó” eredménnyel, s a rendszerváltás után született kormányhatározatot sem vette figyelembe senki – vázolja a helyzetet Mihály Zita, Hargita megye műemlékvédelmi főfelügyelője Csíkszeredában. – Most júniusban végre meghozták a műemlékvédelmi törvényt: rendelet van tehát, csak képtelenség betartatni. A legfőbb baj, hogy a Székelyföldön nincs kultúrája a műemlékvédelemnek. Senkit nem érdekel, hogy vannak védett utcák, városrészek, magukat a műemlékvédelmi alapfogalmakat sem tudják értelmezni a legtöbben. Minden régi ház átalakításához engedélyt kellene kérni tőlünk, de nem tudok róla, hogy eddig ezt bárki is megtette volna… Csak egy példa: nemrég prédikációt tartottam valakinek Székelykeresztúron, hogy mit nem tehet több száz éves nemesi kúriája átépítésénél. Mondom neki, ami nyilvánvaló: nem pofozhatja át az ablaknyílásokat, a homlokzatot, nem húzhat emeletet az épületre. Mire ő: „Ugyan, kérem, én pontosan ezt fogom csinálni, majd meglátja, úgysem tud megakadályozni!” És sajnos igaza van: eddig nem volt rá példa, hogy azért büntettek meg bárkit is, mert kárt tett egy épületben.
Mihály Zita ugyancsak az ügybuzgó és magányos Don Quijoték sorába tartozik, akik hatalmas elszántsággal, áldozatkészen vetik rá magukat a zűrzavaros problémahalmazra, ám rövidesen bele kell törődniük és keseredniük a megváltoztathatatlanba. A műemlékvédelmet saját kedvére, autodidakta módon tanulta ki, ám mint mondja, mostanában fogytán az ereje, a lendülete: csüggesztő a székelység közönye és intoleranciája a saját műemlékei iránt.
– Akinek pénze, befolyása van, azt tesz itt a régi épületekkel, amit csak akar. De a kúriáknál, kastélyoknál az is megnehezíti a helyzetet, hogy a legtöbbnek még tisztázatlan a jogviszonya, a régi tulajdonosok perelik vissza az épületeket, s addig mi nem léphetünk – magyarázza Mihály Zita. – A fiatfalvi Ugron-kastély is ebbe a kategóriába tartozik, bár ott nem hiszem, hogy bárki áldozna pénzt a felújításra, pontosabban az újjáépítésre. Legalább a cigányóvoda-szárnyat úgy-ahogy rendbe rakták. De az épület az enyészeté. A székelydályai templomnál pedig egyszerűen kihagyták a pályázatból a megyei műemlékvédőket, akik alkalmas szakembereket jelölhettek volna a munkálatokra. Rengeteg eset van, amikor fogalmuk sincs arról, mi folyik a körzetükben. Nagy a szervezetlenség, méghozzá legfelsőbb szinten.
– Jelenleg nem erdélyi románok ülnek a műemlékvédelmi központban. Nemzeti ellenállást mégsem tapasztaltam eddig részükről, inkább elszánt és tárgyilagos szakszerűséget: nem számít, hogy ortodox román, katolikus, református templomról, lófőkúriáról vagy egyszerű székely parasztházról van-e szó. Ami értékes, azt egyformán meg kell óvni, hangsúlyozzák ők is. Saját embereinkkel több a baj: türelmetlen a nép, nem tűrik a restaurátorok, régészek aprólékos bíbelődését. Az egyik templom falkonzerválásánál például a szakemberek ellen fordult a falu, élén a plébánossal: mit vacakolnak azzal hónapokig, amit én két jó kőművessel egy-két nap alatt elintézek, morogta a pap. Isten óvjon az efféle beavatkozásoktól: a csíkrákosi templomtorony faljavításánál az első munkafázis a korábbi, szakszerűtlen kezelés nyomainak eltüntetése volt. Másutt maga az egyházfi állt neki, s verte le teljes egészében a középkori freskót, mondván, vizesedik a fal, mit csináljunk… „Nem műemlék ez a torony, hanem nyűgemlék”, közli az egyik plébános. „Lemeszeljük a freskót, s nincs sok baj vele”, így a másik. A székelyföldi értelmiség is úri hóbortnak, felesleges okoskodásnak tartja a munkánkat. Túlságosan sok érdeket sértünk – mondja Mihály Zita csendes szomorúsággal.
Késő szecessziós polgárházak, mohos, beroskadt tetejű parasztviskók, szocpuritán kockaházakká átgyúrt késő reneszánsz kisnemesi kúriák mellett bukdácsolunk el a rossz földutakon. Csíkszentimre, Henter-kúria. Nevezetes hely: a madéfalvi veszedelem után itt eskették fel a császáriak a levert székelyeket. Lesújtó kép: embermagas gaz közepén kettészakadt, elemeire hullott épület, sovány ló legelészik a közelben. Mégis ígéretes hely, békekötés jelképévé is válhatna: egy kiskunhalasi vállalkozó vásárolta meg, vendégfogadót alakít ki benne. A felújítást pedig nem más, mint a román műemlék-felügyelet fedezi, azzal a szigorú és történelemtisztelő feltétellel, hogy az eredeti állapotokat kell visszaállítani.
Csíkrákos: misztikus templomtorony a Köd-hegy oldalában, félvad, pogány hangulatot árasztó, megkapóan esetlen rajzolatokkal a falak külsején. Nem szabadulhatunk tőlük: a nagyon korai, a mélyre temetett, a barbár szépség és eksztázis betörése ez kényelmesen kialakított kultúraképünkbe. Táncoló, süveges figurák, hangszerek, szarvas, oroszlán, csillag-, napjelképek sorjáznak a torony falán, talán táltoslegenda képei, talán zodiákus jelek és a természetimádat pogány kori emlékei. Magyarországi restaurátorok a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával javították, konzerválták a rajzokat, sőt a régebbi vakolatrétegek alól újabbakat is elővarázsoltak, ám a rendszeres falkutatás és régészeti feltárás még várat magára. A csíkrákosi templom a maga rusztikusan középkori s még korábbi atmoszférájával csupa rejtély marad, freskóinak kora, az épület eredete, rajzainak jelentése meghatározatlan. Pedig talán az egyetlen építmény, amely történelmünk, gondolkodásmódunk nagyon korai szakaszaira vethetne fényt.
– Hargita megyében tíz éve nincs számottevő régészet – jelzi Mihály Zita, miközben óvatosan körbejárjuk az állványzaton a toronyfalakat. – Nincsenek szakrestaurátorok sem, a Csíki-medence templomai ezért föltáratlanok. Szükség lenne jól képzett fiatalokra, akiket elismer a szakma, máskülönben nem ásathatnak. Törvény szerint minden építkezés előtt régészetileg meg kellene vizsgálni a területet, csakhogy régész híján ettől el kellett tekintenünk. Sajnos a soviniszta beállítottságú Keleti-Kárpátok Múzeumának vezetőjével, Cavruc úrral viszont már összeakadtunk: anélkül ásott körzetünkben, hogy engedélyt kért volna a helyhatóságtól.
Magyarországon csak elvétve látható erődtemplomok, vendégfogadónak kínálkozó kastélyok, kúriák, romlásában is romlatlan székely falukép, gyógyvízforrások tömkelege, közép- és pogány kori hangulatok, őserdők: itt minden ordít a turizmusért, hogyan lehetséges ezt kiaknázatlanul hagyni? – kérdem Mihály Zitától.
– Nézze csak meg, elharapjuk a nyelvünket, amíg végigdöcögünk ezeken az utakon: ki jönne el idáig Magyarországról, csak hogy tönkretegye a szép autóját? – legyint keserűen a főfelügyelő asszony. – Nincs pénz a felújításokra, nincsenek komoly befektetők. Én lassan feladom, nincs már erőm hadakozni a rosszindulatú közöny ellen.
Folytatjuk