A mi fővárosunk

Most már biztosan tudom: sokkal bátrabbak vagyunk mi, gyalogosan élők, mint bármelyikünk is gondolta volna. Elvégre naponta kockáztatjuk testi épségünket, életünket, egyebünket. Halált megvető bátorsággal, összeszorított foggal a Balatoni úton át.
Mert ugye a busz olyan, hogy az ember leszáll róla és felszáll rá. A közlekedésből kifolyólag pedig mindez – felváltva – az út két oldalán történik. És éppen itt kezdődik a baj. Hogy az ember egyszerre csak az út egyik oldalán lakik. Oda pedig el kell jutni valahogy. Zebrán persze, mert az van. És autók, mindenféle színűek és hangúak. És hatalmasak, mert nagyszerűen látni őket, amikor elsuhannak, kürtölve és anyázva az átkelésre bátorkodó előtt. És mögött. És ha lehetne, akár körött is, de arra már nem érnek rá.
Az ember általában tíz perc várakozás után unja meg a zebra párhuzamos csíkjait és a körülötte röpdöső autókat bámulni. Elindul hát az említett összeszorított fogazatával együtt, kidagasztott vállal, arra „utazva”: a nagy sürgés-forgásban így hátha észreveszik. Az erősek és hatalmasak, a négy keréken közlekedők. Mert a gyalogos csak ilyen. Fitogtatja izmait, és szívesen mutogatja esztékás botját, más esetben öklét, középső ujját, és abban reménykedik: a zebrán átjutók statisztikáját növeli majd.
Az átkeléshez persze egyéb is szükségeltetik: gyors lábak például. És laza alj, a sportosabbaknak nadrágféle, mert abban mégiscsak jobban lehet ide-oda szökdécselni. Könynyű kiskabát, a vékonyabb fajtából, mert a különböző úton-módon begyűjtött energia ilyenkor másra kell. És az ember semmiképp ne cipeljen csomagot. És gyereket, és kutyát. És fölös súlyt, testén itt-ott lerakódott háj formájában. Hisz tudjuk, a gyalogosan viselt extrák nagymértékben lassítják az ember mozgását. Miként a magas sarkú cipő is, ezért az átkelésre vállalkozóknak tornacipő viselését javasoljuk. És apró, vízhatlan szatyrot, amelybe ne felejtsük becsomagolni személyi igazolványunkat, a vércsoportunkról szóló igazolást, meg a beleegyezem szerveim átültetésébe jellegű nyilatkozatot, mert ki tudja.
Az ember, ha elég bátor, néha átér a túlpartra. Olyankor iskolába megy, bevásárol, vagy elcsípi a sárga buszt. Amelyen végre „kerék nő a lába helyébe”. Amivel aztán sérthetetlenül száguldozhat, egészen Budapestig, végig a régi Balatoni úton, meg a párhuzamos csíkokkal felfestett zebrákon, időnként az átkelésre áhítozó nyomorultak lába ujjára tapodva, de csak kicsikét.
Az emberben akkor is legyen némi empátia, ha éppen buszon száguldozik. Elvégre mindannyian voltunk gyalogosok.