Könyvesház

Feltámasztani a hitet
Tamási Áron esszéi, cikkei, útirajzai
Szakolczay Lajos
Sokáig csupán dugdosott kincs volt Tamási Áron publicisztikája. Emlékszem, mennyire örültem, amikor jó harminc évvel ezelőtt az egyik antikvárium raktárában ráakadtam a Virrasztásra (Révai, 1943). Azóta szerencsére sok minden megváltozott, és érvényüket veszítették azok a könyvek, amelyek így vagy úgy, de – mindenképpen valamilyen cenzori beavatkozás nyomán – hiányos, meggyalázott szöveget tartalmaztak. Különösen Románia volt a hazája az ilyesféle csonkításoknak (nemegyszer még a hanglemezről is – Kányádi: Halottak napja Bécsben; Kocsis: Árva Bethlen Kata stb. – elillantak a politikának nem nagyon tetsző részletek), de az írói szabadsággal mi sem nagyon büszkélkedhettünk.
Tamási Áronon ugyancsak csattant az ostor. Mintha a sok évtizedig – haláláig! – szellemi őrséget vállaló szabad szájú tollforgatót, beterelni akarván őt az egyengondolkodók karámjába, csak egy pillanatra is el lehetett volna csendesíteni! Igaz, ahogyan a Magyarországra áttelepült író szépprózája megfogyott, úgy közírása is – elsősorban a körülmények miatt – patakból vékony érré soványodott. De amikor szükség volt az egyenes beszédre és a nyílt, tiszta szóra, sosem habozott véleményt kinyilvánítani. A Gond és hitvallásban, bár társai (az írószövetség elnöksége) nevében fogalmaz, az 1956-os magyar forradalmat dicsőítő vallomása egyben a legszemélyesebb kitárulkozás: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett.”
Ha azt mondom, hogy egész életében erre a pillanatra készülődött, talán – mert ki tudja előre a történelem földlökésszerű változásait – nem mondok igazat. De írói tartása, fegyelmezett gondolkodása nagyon is efelé tartott. Már 1943-ban letette voksát a sokakat máig elbizonytalanító kérdésben: „… a soha át nem hidalható különbséget igazi író és kontár között éppen a művészi forma jelenti. S mégis egyre és makacsul azt mondja bennem egy hang: a tartalom! Nevelni kell és tanítani. Eszméket adni, melyekért érdemes élni, s amelyeket itt hagyni e földön szívfájdalom. Feltámasztani a hitet, hogy csak emberségesnek és igazságszeretőnek érdemes lenni. És elhitetni: magyar, légy kibúvó nélkül, mert ha kibújsz, a végén idegen dombokon fogod sebeidet vakargatni” (Magyar könyv).
A föntiek szerint ítélte el évtizedek múlva – igaztalanul? csak a reménykedő igazságait hangoztatva? – a Halotti beszéd siralmában csaknem elboruló Márait. (Tamásinak itt csak félig volt igaza, hiszen miért ne fogalmazhatna akár a legborúlátóbban is a költő – 1949-et írtunk –, ha a szovjet csizmáktól félti hazáját?) S ugyanez a határozottság világlik ki a szakmai tanácskozásra készült, soha el nem mondott – mert nem kapta meg a szót – kiselőadásából is: „Azt hiszem, hogy történelmi mértékkel is nagy dolog, ha gazdasági és politikai jogaiban benne ül a nép. De hogy okosan és méltó módon ülhessen ezekben a jogokban, ahhoz olyan dolgok is kellenek, mint a múltjának helyes ismerete, biztos tájékozódás nemzeti sajátságaiban; s nem utolsósorban az erkölcsi biztonság; nemkülönben az igazságnak, a jónak és a szépnek hívségei. Ezek a kenyerek pedig az irodalom kemencéjében sülnek” (Följegyzés az I. írókongresszus alkalmából, 1951).
Tamásinak volt hol alapoznia: a Vásárhelyi Találkozón, a kolozsvári Ellenzék heti mellékletét, a Vasárnapi Szót szerkesztve (Jékely, Reményik, Illyés, Szerb Antal, Kodály, Szabó Zoltán, Kós a munkatársak közt), és megannyi vitában-ütközésben. S minthogy publicisztikáját is – sosem a gondolat rovására – a költői beszéd, valaminő tisztes emelkedettség jellemzi, a legnagyobb élvezettel olvastam a marosvásárhelyi Nagy Pál gondozta, az 1936 és 1965 közötti írásokat egybefogó Szellemi őrséget. A világos – a keletkezés időrendjéhez alakított – szerkezet, a gazdag jegyzetanyag csak még jobban segíti a tájékozódást. E kötet párja a tavalyi Gondolat és árvaságnak (1923–1935), s együttesen alapját szolgáltathatják a majdani kritikai kiadásnak is.
(Tamási Áron: Szellemi őrség. Palatinus Könyvek, 2001. Ára: 2960 forint)

A vér városa
Ady Endre Nagyváradon és Nagyváradról
Szappanos Gábor
A vér városa, Ady Endre Nagyváradról szóló, a Nyugatban napvilágot látott, kissé tézisszerű regénykezdeménye végül sohasem készült el. E novellányi terjedelmű írást is közli a Palatinus Várad, villanyváros sorozatában megjelent kötet, amely Adynak a Váradon és Váradról írott munkáit, pontosabban azok kisebb részét tartalmazza: vezércikkeket, tárcákat, krónikákat, verseket, leveleket és beszédeket.
Az ember kissé zavarban van az egyébként tetszetős küllemű kötetet forgatván: nem tudja eldönteni, mi volt a célja Vitályos Lászlónak, a könyv összeállítójának: időszeletnyi Nagyváradot bemutatni Ady szemszögéből (gondoljunk a sorozat címére!), vagy Ady váradi munkásságát felvillantani, esetleg Ady és a város kapcsolatát felvázolni a sorozat szabta lehetőségeken belül. A kötet ugyanis szűk válogatás csupán: a szorgos hírlapíró és reménybeli nagy költő nagyváradi tartózkodása idején (1900 és 1903 között) írott publicisztikájának egynegyedét, százharminchárom darabos verstermésének mindössze egyhatodát tartalmazza a kötet.
Az itt összegyűjtött publicisztikából az derül ki, hogy Adyt ez idő tájt két fő dolog foglalkoztatta: a klerikális reakció elleni harc, illetve a feltörekvő, haladó zsidóság és az elmaradott, süllyedő dzsentri küzdelmének nyomon követése (innen a kötet és a regény címe). Egy fiatal, tüzes hitű, magát radikális liberálisnak, máshol anarchistának valló hírlapírótól persze nem is várhatunk mást a huszadik század első éveiben, a könyv olvastán mégis az az érzésünk, hogy az idő előrehaladtával már-már paranoiás dühvel gyűlölte a papokat, egy helyütt pedig még a keresztény etika és világfelfogás létezését is kétségbe vonta.
Elfogulatlanul s immár egy évszázad távolából szemlélve ezt a publicisztikát, meg kell állapítanunk, hogy közülük kevés készült irodalmi igénnyel, amit ugyancsak nem róhatunk föl az ifjú titánnak, hiszen nem is újságírónak, hanem inkább cikkgyárosnak kellene neveznünk imponáló teljesítménye okán: több mint ezer cikke jelent meg Váradon. De még gyöngébb és szinte csak kutyafuttában, napi penzumként, aktuálpolitikai témában írott cikkeiben is föl-fölszikráznak olyan gondolatok, amelyek túllépnek a Nagyváradi Napló szellemén, túl Nagyváradon, az akkori Magyarországon, túl az egész huszadik századon, és a ma emberét szólítják meg. Ady irodalmilag is legigényesebb váradi cikkei éppen azok, amelyek általános érvénnyel küzdenek az emberi butaság, a buták uralma, a tehetségek – jó magyar szokás szerinti – kirekesztése, a kulturálatlanság, a demokratikus szabadságjogok sárba tiprói, valamint a szegények sanyargatói – többek között a váradi főpapság – ellen.
De ez mit sem változtat azon, hogy Ady Endre nagyváradi publicisztikája értékében, fontosságában nemcsak az Új versek jelentőségével nem veheti föl a versenyt, de a váradi kötődésű legjobb versekével sem: Az én menyasszonyommal, A könnyek asszonyával, a Sem utódja, sem boldog ősé…-vel, a Hiába hideg a Holddal. Ady továbbra is az marad, akinek ismerjük: a századelő legnagyobb magyar költőjének.
(Ady Endre: A vér városa. Palatinus Könyvek Kiadói Kft., Budapest, 2001. Ára: 2400 forint)

Népek, nemzetek jelleme
Klasszikus karakterológiák
Fehér Béla
A szociálpszichológia az 1908. esztendőt tekinti születési évének, ugyanis ekkor jelent meg a tudomány két úttörőjének műve: Londonban William McDougalltől az An Introduction to Social Psychology, New Yorkban pedig Edward Ross tollából a Social Psychology című munka. E két mű természetesen nem a semmiből született, hiszen a társadalomról való tudományos gondolkodás gazdag előtörténettel dicsekedhet. Ebben az úgynevezett nemzetjellemzések a legjelentősebbek – már 1728-ból ismerünk ilyen munkát –, s közöttük is úttörő szerepet játszik Rónay Jácint Benedek-rendi tanár-író (aki mellesleg a darwinizmus egyik első terjesztője volt Magyarországon) 1847-ben megjelent munkája, a Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból című tanulmány, vagyis karakterológia, amely egyrészt szellemesen felépített fejlődéslélektan, másrészt a társadalmak belső különbségeinek rajza.
„A társadalmi és pszichológiai tudományok éledésének és elkülönülésének elhúzódó időszakában több helyütt születtek olyan művek, amelyek nemzetek karakterét igyekeztek módszeresen feltárni. Mondhatni, hogy a társadalomról és az emberről való gondolkodás és tapasztalatgyűjtés természetesen adódó fázisa, hogy a rendszert kereső és kínáló tudomány ambíciójával népek, nemzetek jellemzőit igyekeztek leírni, és magyarázni… S a köznapi gondolkodás természetéből adódik továbbá, hogy ezen társadalmi egység viselt dolgai, gazdasági és kulturális teljesítményei emberi tulajdonságokhoz, pszichológiai kategóriákhoz kötődnek…” – írja az Osiris Kiadó kötetének bevezető tanulmányában Hunyady György. A gyűjteményben Rónay klasszikus műve mellett Hugo Münsterberg és Kurt Lewin az amerikai és a német társadalom közti szociálpszichológiai különbségeket elemző tanulmánya is olvasható.
(Nemzetkarakterológiák. Szerkesztette: Hunyady György. Osiris Könyvtár, Budapest, 2001. Ára: 1880 forint)

Karcsi barátunk
Karol Wlahovsky könyvéről
Kákonyi Péter
A minap Esztergomban járva örömmel láttam, hogy újra áll a híd a két táj, a két város között. A híd, amely évtizedekig jelképe volt a magyar–(cseh)szlovák kapcsolatoknak. Voltak, akik úgy gondolták, erre a hídra nincsen szükség. De szerencsére voltak olyanok is, akik a két nép, a két – közös múltú – kultúra közeledését szorgalmazták.
Közéjük tartozott és tartozik az idén hatvanadik évét betöltő Karol Wlahovsky, akit Magyarország-szerte csak Wlahovsky Karcsiként ismerünk. Pontosabban szólva: Kárcsiként, hiszen irodalmunk ismerője és fordítója, aki talán nem is mellesleg napjainkban a budapesti Szlovák Intézet igazgatója, nyelvünket „palócos dialektusban” beszéli.
Az Ister Kiadó jóvoltából most megjelent egy szép válogatás Karol Wlahovsky munkáiból. A szerző munkájában elemzi, és a magyar olvasóknak bemutatja a szlovák irodalom jeles alkotóit, mint például Vladimir Reisel, Emil Boleslav Lukác vagy épp a legújabb irányzatok képviselőit, akiket talán már kevéssé érintenek meg a történelmi-politikai atavizmusok. Azt is tudni kell, hogy Karcsi barátunk számolatlan magyar író művét ültette át anyanyelvére Kosztolányi Dezsőtől Mándy Ivánig, Ottlik Gézától Grendel Lajosig. Így nem csoda, ha esszéi és tanulmányai részben az említett alkotókról szóló tűnődések, de nem kerülik ki a szerző figyelmét irodalmunk legújabb irányzatainak a képviselői sem. Értekezik ugyanakkor a két nemzet közös örökségéről is, azokról a talán kevéssé ismert alkotókról, akiknek múltja, műve és szemlélete mindkét kultúrával érintkezik. S van érvényes szava irodalmunk Tátra-képéről, az irodalom meg a bor (közismert) kapcsolatáról, de a műfordítás örömeiről és gyötrelmeiről is. Megjegyzi továbbá, hogy érdekes változás tapasztalható a szlovák olvasók magyar irodalomról alkotott képében: míg korábban csak költészetünkről tudtak, most egyre jobban előtérbe kerül a magyar prózairodalom. Hozzáteszi végül: írni kíván egy magyar irodalomtörténetet. Aligha kétséges: ha valaki, ő felkészült és elhivatott arra, hogy ezt a munkát valóban meg is írja.
(Karol Wlahovsky: Köztes szerepben. Párbeszéd a magyar és a szlovák irodalommal. Ister Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1500 forint)

A Fókusz Könyváruház sikerlistája
1. Helen Fielding: Bridget Jones naplója – Európa Könyvkiadó 1500 Ft
2. Helen Fielding: Mindjárt megőrülök! – Európa Könyvkiadó 1700 Ft
3. Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány – Seneca Kft. 880 Ft
4. Moldova György: A sárkány fogai – Urbis Könyvkiadó 2990 Ft
5. Márai Sándor: Válás Budán – Helikon Kiadó 1200 Ft
6. Vámos Miklós: Apák könyve – Ab Ovo 1950 Ft
7. Janikovszky Éva: Ájlávjú – Móra Könyvkiadó 1280 Ft
8. Janikovszky Éva: De szép ez az élet! – Móra Könyvkiadó 1280 Ft
9. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve – Animus Kiadó 1920 Ft
10. Jean Sasson: Királyi sivatag – Gabo Könyvkiadó 990 Ft