Ne feledjétek Navratilovát!

Ha egy színész eljátssza ötvenszer Hamletet s hozzá még hetvenszer Bánkot, egyszeri csodaként emlegetik évtizedek múlva is. Meghatottságtól elcsukló hangon beszél róla a pályatárs, könnyeit morzsolgatja az özvegy, s a rossz kópiát, amelyen nótákat énekel, reszkető kézzel hozzák elő az archívumból, mintha az egyenesen Kolumbusz partraszállását mutatná eredetiben. De szakasztott ilyen, ha szóba kerül a nagy bűvész, a fenomenális dzsessztrombitás vagy az ellenállhatatlan komikus, s ide sorolható a parkett ördöge és némely cicahangú szubrett is.
Mindegyikük dolga a szórakoztatás volt.
És a sportoló? Az övé nem az? Az ő produkciója gyakran százezreket befogadó arénákban zajlik, s az ováció sokkal nagyobb, ha sikert arat.
Osztályrésze mégis a feledés.
Ki beszél ma már Mark Spitzről, akinél nagyobb úszót nem hordott hátán a föld, s aki egyetlen olimpián hét aranyérmet szerzett? Emlegeti-e valaki Josi Golonkát, az egyetlent, aki csere nélkül végigjátszott három harmadot a jégkorong-világbajnokságon? De ugyanígy elfeledték Nadia Comanecit, a csodálatos tornászt, Kulcsár Győzőt, a párbajtőr mesterét vagy Gaby Seifertet, a verhetetlen korcsolyázólányt. A sor hoszszú, ne fájdítsuk a szívünket. Kivétel néhány futballista és a sport olyan áldozata, mint Muhammad Ali vagy Ayrton Senna.
Mi most Navratilováról szólunk. Martináról, aki Wimbledonban kilencszer győzött, s akihez fogható teniszjátékos talán a következő században sem lesz. Martina Subertovának hívták, negyvenöt évvel ezelőtt született. Rosszul indult az élete. Kilencéves sem volt, amikor apja öngyilkos lett. Aztán bedübörögnek a „baráti” hadseregek tankjai Prágába. A fővárosba, ahová naponta teniszezni jár. Mert számára az a minden: a tenisz. Nincs fáradtság, amit ne vállalna érte.
Mostohaapja az edzője. Hogy hálából vette-e föl Mirek Navratil nevét, vagy annak kívánsága volt, ma már mindegy. Hálára bőven volt oka Martinának. Navratil tanította meg arra, ami lányok között akkoriban egyáltalán nem dívott: a támadó teniszre.
El is jutott vele tizenhat évesen Párizsba, egészen a legjobb négy közé. Igen, ez már a Roland Garros volt, s a magas cseh lány ekkor köszönt be a nagyok ajtaján. Elhaló köszönés volt, mert egy darabig nincs jele a folytatásnak. Ráadásul Martina hízni kezdett. Minthogy a tenisz rohangálós tevékenység, és hetvenhat kilót nehezebb mozgatni, mint tízzel kevesebbet, egy időre visszazuhant a „futottak még” népes mezőnyébe.
Egyre kevesebben bíztak benne.
Nem érdekelte. Makacsul hitt abban, hogy egy napon nem lesz nála jobb.
Először is döntésre kellett vinnie a dolgot. S ezúttal nem a teniszről volt szó, hanem égtájakról: Kelet vagy Nyugat? Minthogy Martina életében mindent a tenisz határozott meg, húszévesen Forest Hillsből hazaüzent: köszöni szépen, mostantól Amerikában folytatja. Vagyis disszidált, ahogy akkoriban mondták.
No, otthon attól fogva nem sok mindent mondtak róla. A prágai sportlapok hasábjairól törölték a nevét, mintha sose létezett volna. Ráadásul „a nyugati tempó” nem kímélte: a US Openen az első meccs után búcsúzott. Mi lesz így vele?
De hát Martina nem az a fajta, akit padlóra tud küldeni egy vereség. A tükörbe nézett, s könnyein keresztül is látta, hogy vele szemben egy duci lány áll. Ez volna az ok?
Még aznap elkezdte a fogyókúrát. Persze a karcsúság önmagában nem elég. Munka is kell hozzá meg némi szerencse. A sorrend sosem fordított, mindig ez: előbb dolgozni kell, Fortuna csak utána teszi tiszteletét.
A szerencséje abban állt, hogy Chris Evert, az örök ellenfél 1978-ban kicsit lazított. Pihenés, tengerpart, mindenféle bulik; úgy gondolta, ő igazán megengedhet magának ennyit, hisz klasszisokkal jobb a mezőnynél. Tévedett. Ezt Navratilova adta tudtára a wimbledoni döntőben. Akkoriban 21:4 volt a győzelmi arány közöttük, természetesen Evert javára. Nem sokáig.
A változásnak volt egy előzménye: dr. Reneé Richardsnak hívták. Ő volt az, aki alapvetően átformálta játékát. Richards nem akármilyen figura: férfinak indult, majd negyvenévesen nő lett belőle. Átoperáltatta magát. El is indult női versenyeken, de nem sok babér termett számára. Annál több a pályán kívül. Sikeres szemészprofeszszor volt és még sikeresebb tenisztréner.
Alapvetően átalakította a cseh lány játékát.
Elsősorban a szerváját, amelytől attól fogva rettegtek az ellenfelek. Egyszer egy sajtótájékoztatón arról kérdezték Navratilovát, kinek a játéka tetszett neki a legjobban. Rod Laveré, felelte gondolkodás nélkül. Mert annak idején Richards a nagy ausztrálról készített filmeket vetített neki, hogy lássa, kinek a technikáját kell követnie. S ő követte. Nemcsak technikában: keménységben is.
Sosem tagadta, hogy számára csak férfi teniszező lehet példa. Ilyet persze látott már a világ, hisz egyre több sportoló lány készül együtt férfiakkal.
Martina azonban továbbment egy lépéssel.
Nyíltan vállalta, hogy nem csupán teniszben példaképei a férfiak. Szerelmi életében is azok: ő ugyanis a nőkhöz vonzódik. A bejelentés hatalmas vihart kavart, ám később, talán a sikerek, de még inkább rokonszenves egyénisége okán, a berzenkedők megcsöndesedtek.
Újra a játékát kezdték figyelni.
Volt miért.
Grand Slamet, vagyis a négy nagy versenyt egy szezonban megnyerniük keveseknek sikerült. Neki igen. Egymillió dollár volt a jutalom érte. Szinte nem lehetett legyőzni. 1983-ban nyolcvanhétszer lépett pályára, és nyolcvanhatszor győzött. Azt az egyet viszont, amelyet elveszített, sokáig nem tudta feledni. Az ismeretlen, 17 éves Kathy Horvath győzte le a Roland Garroson. Volt olyan pimasz, hogy támadott. Navratilova ellen…
Látva ezt, vérszemet kaptak a többiek is. Martina lesöpörte őket a pályáról.
Kilencszer győzött Wimbledonban.
Amikor pár év szünet után tizedszer jutott döntőbe, az egész világ neki drukkolt. Egy nagy fenekű spanyol lány, Conchita Martinez volt az ellenfele. Soha nem nyert Grand Slam-versenyt azelőtt. És azóta se, de akkor, mindenki bánatára, ő győzött. Anna hercegnő a díj átadásánál alig szólt hozzá. Láthatóan haragudott rá. Martinának szerette volna átadni a nagy ezüsttálat.
Saljapin, a nagy orosz énekes szerint csak addig érdekes a nagy emberek története, míg fel nem jutnak a csúcsra. Ott egyformává lesz a sok különböző kezdet. Azt elfelejtette hozzátenni a remek basszista, hogy lekerülni a csúcsról szintén sokféle módon lehet.
Martina még egyszer elindult Wimbledonban, igaz, csak párosban. A legjobb négy közé jutott. Ezrek figyelték, mintha tudták volna, ez a búcsú. Nincs tovább.
A sas kurta időre leereszkedett a szirtről a völgybe...
Körülnézett, aztán visszaszállt.