Nem halni ment Erdélybe

„Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája. /
Azt beszélik, hogy ő látta volt a / költőt halni menni utoljára.”
Kányádi Sándor

A magyar honvédsereg ezernyolcszáznegyvenkilenc július 30-án délután érkezett meg Székelykeresztúrra. Petőfi nem a sereggel ment, hanem körülbelül egy órával később, mégpedig katonai fölszerelés nélkül. Gyalókay Lajos, Bem seregében a katonai iroda vezetője hiteles emlékezése szerint: „… mindnyájan elindultunk, hogy az utcán sorba állított kocsikra felüljünk. Midőn saját alkalmatosságomon éppen elhelyezkedni akartam, észrevettem Petőfit, aki szemeit a kocsisoron keresőleg végigjártatva és kezével intve egyenesen felém tartott. Hozzám érkezve így szólított meg: Pajtás… adhatnál nekem egy kis helyet? Egész örömmel, felelém, és ő… a kocsira felpattant…
Délben Kelementelkén özvegy Simonné úrnőnek ízléssel berendezett kastélyában állapodtunk meg… Ebéd után azon rendben, mellyel jöttünk, elindultunk Kelementelkéről, és alkonyatkor minden nevezetesebb incidens nélkül Szitás (most Székely) Keresztúrra érkeztünk.” (Más szemtanúk szerint Bem és serege már délután két óra tájban odaérkezett.)
Arról, hogy Petőfi itt hol volt elszállásolva, el volt-e egyáltalán, sok vita folyt, az azonban elfogadott tény, hogy a Gyárfás-házban, Vargha Zsigmondnál vacsorázott több tiszt társaságában. Ugyancsak tisztázatlan kérdés, hogy élete utolsó éjszakáját hol és mivel töltötte, de a legvalószínűbb, hogy szállás hiányában csatlakozott a Szakál fogadóban (kocsmában) borozgató tiszttársaihoz.
„Július 31-én reggel 6 órakor indult el Petőfi az Újszékelyen volt főhadiszállására, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüdersz orosz tábornok állott 18 ezer emberrel és 48 ágyúval.” Petőfi ezúttal is Gyalókay kocsiján utazik. A fiatal tiszt vallomásában (Segesvár és Petőfi, 1887) ismételten „a magyar nép kegyeletével való üzérkedésnek” mondja az olyan ábrázolásokat, amelyek Petőfit e napon kardos, lovas, ragyogó egyenruhás harcfinak ábrázolják: „… határozottan tudom és bizonyítom, hogy egész felső öltözetét azon szerencsétlen napon egy vitorlavászonból készült blúz, (másféle) mellény és nadrág, továbbá egy szürke köpeny képezte, fején egyszerű katonatiszti sapka volt, válláról pedig egy szíjon függő sárga bőrtáska lógott.”
Délelőtt 10 óra tájban fejeződött be Segesvár és Fehéregyháza között a két szemben álló fél, a Lüdersz vezette orosz és a Bem vezette kicsiny magyar sereg felállása. Bem nyitotta meg a csatát ágyútűzzel. Gyalókay és Petőfi ekkor Fehéregyháza utcáján kocsizott: „Mint a harci mén, mely a rohamot jelző kürt szavára ideges lázzal röpül előre, Petőfi is a csata első jelét meghallva üléséből izgatottan felpattant, a kocsiból búcsúzás nélkül leugrott, és sebesen előreszaladt.”
Ez az utolsó hiteles kép Petőfiről – fűzi a fentiekhez Martinkó András irodalomtörténész az általa összeállított dokumentumkötet végén. Mindezt az itt látható kép mellett egy mostanában olvasott vers strófájával toldanám meg:
„Az országhatár nem magyaráz meg semmit / Hasalj mellém a fűbe / Lásd a vert sereget azon a délutánon / És hogyha szédülsz a holtak arcába nézz fel” – írja Segesvár című szép versében Csokonai Attila. Utolsó sorát kölcsönvéve: Petőfire s halálára gondolni nekem azt jelenti, hogy nézni e fát, felnézni e fára.