A svábhegyi őserdő fogyatkozó emlékei

Pest köztudottan mocsaras síkságra épült, melyet a Duna holtágai, homokpuszták és ligetek tettek változatossá. Buda viszont hegyekre települt, s mintegy másfél évszázaddal ezelőtt kezdődött a folyamat, melynek során a folyó jobb partján szorongó város elkezdett a hegyek felé terebélyesülni. Ami persze együtt járt az itteni vadon lassú hátrálásával. Jókai, aki amúgy is kedvelte a hangulatos tájakat, különösen a Tisza környékét, ahol megragadta a pákászok meg a pásztorok élete, de a szeme előtt nagyvárossá növekvő Pest-Budát, illetve Budapestet is, színes képet fest a svábhegyi vadonerdő romantikus világáról, de figyelmét nem kerüli el az idők változása sem.
„Akkor volt szép a Svábhegy – írja a XIX. század nyolcvanas évei elején –, amikor még a vadállat volt benne otthon, az ember csak úgy vetődött ide, mint kóbor bujdosó vagy világkerülő különc… Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Füvészek és rovargyűjtők számára valóságos kincsesbánya… Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz, a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba, s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép példányaikkal találkozni. Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok közt… A Farkasvölgyben még erdei sasok fészkére lehetett találni.”
Épület, egy-egy főúri vadásztanya, vendégfogadó, vagy „paraszt gunyhócsoport” csak itt-ott tarkította a vadonerdő tisztásait. És állt itt egy bizonyos csokoládégyáros háza is, inkább tán palotája, amelyet a ház homlokzatát díszítő időmérő szerkezetről órásnak neveztek. Nos, ez az óra meg-megkondult, ha eljött az ideje, „regulázta az időt” és az erdőkerülők kürtjének tutulása adta tovább a múló délelőtt vagy délután hírét. Hozzáteszi még Jókai, a hely becsét emelendő: „Innen, az órásházból intézte Görgei 1849. május havában Budavár ostromát…” Az évszázad előrehaladtával aztán ez a romantikus hangulatú világ is megváltozott. „A Svábhegyet, mint üdőlőhelyet, igazán a színészek és írók fedezték föl. Ők kezdtek el legelőször ide építkezni, s lassanként egy helikoni telep támadt a Svábhegyen, melynek legmagasabb helyét báró Eötvös Józsefnek emeletes nyaralója foglalta el…”
Ahogy pedig a környék kezdett divatba jönni, egyre többen települtek meg itt. Például Albrecht főherceg meg Than Mór, a festő. És mivel híre ment, hogy az itteni levegő gyógyhatású, hogy ide „epidemia nem jön soha” – ahogy Jókai jegyzi –, kezdett a város népének apraja-nagyja errefelé áramlani. „Pünkösd hétfőjén aztán az egész népé volt a Svábhegy. E napon mintha az egész város kimozdult volna a helyéből, úgy tódultak fel a hegyi utakon már hajnalhasadtakor a mulató csapatok – dalárdák, céhek, egyesületek, iskolák – zászlóikkal, énekelve-dobolva…” Jöttek a „kevély bakák pirospozsgás szakácsnőik kíséretében”. Jöttek „izmos munkáslegények rúdra akasztott seres hordóval a vállukon”. És zeng a Klapka-induló meg a Schneider Fáni-polka. És persze a vásári bódék is sorra nőnek ki a földből, mézeskalácsosoké, narancs- és „bicsak-árus tótoké”. Jönnek a kintornások, a kucséberek és mutatványosok. „Van itt célbalövés, birkózás, karómászás, csörög a kocka…”
Ám ahol egy táj divatba jön, ott feltűnnek a spekulánsok is. Úgy pusztítják új telkekért az erdőséget, hogy annak módszeres irtásával elapadtak még a források is.
Jókai látta, végigélte s lanyha lelkesedéssel bár, de meg is örökítette: hogyan lett a svábhegyi vadonból – mint írja – „piaccal, boltokkal ellátott elsőrendű mulatóhely”.