Az oktatás-kutatás jövője

Lassan közhellyé válik, hogy a nyugati országok technológiai fejlettségében, a lakosság életnívójában a magas színvonalú oktatás és a tudományos kutatás eredményeinek hasznosítása döntő szerepet játszik. Nem véletlen, hogy az elért szint biztosítása és a jobb pozíció elérése érdekében ezek az országok elképesztő összegeket költenek a tudomány támogatására. A kutatás-fejlesztésnek (K+F) az ország felzárkózásában játszott szerepét a kormány is felismerte, és megbízta a tudományos tanácsadó testületét, hogy dolgozza ki a hazai tudomány, technológia és innováció hosszú távú fejlesztési tervét. A kormány az elmúlt évben elfogadta a programot, így 2001-re és 2002-re 54 milliárd többlettámogatást biztosított a K+F támogatására, mely – többek között – magába foglalta a kutatói bérek jelentős emelését is. Mindez elindította az ezen a területen régóta várt változást, mely hozzájárul, hogy a GDP-ből a K+F-re jutó támogatás a rendkívül alacsony szintről (0,5-0,8 százalék) 1,0-1,2 százalék fölé emelkedjék.
Ennek fényében meglepőnek és érthetetlennek tűnik Jánosi Györgynek, az MSZP választmánya elnökének november 1-jén elhangzott, a sajtóban is ismertetett nyilatkozata, mely szerint a kormány az elmúlt három évben – más területekhez hasonlóan – a tudomány, a kutatás+fejlesztés területén csak károkat okozott. Kijelentette, hogy az „utóbbira vonatkozóan semmit nem tett le az asztalra, noha a tudomány, a kutatás és fejlesztés kulcskérdés Magyarország jövője szempontjából” (Népszabadság, november 2.). Ha Jánosi képviselő úr ezeket a kemény kijelentéseket az 1999. vagy a 2000. évre szóló költségvetés tervezése, megszavazása előtt mondta volna, talán gyorsíthatta volna az előrelépést. Ebben az időszakban újságcikkekben, képviselőkkel, miniszterekkel folytatott személyes megbeszélésekben, jeles tudósok által aláírt memorandumokban próbáltuk a döntéshozók figyelmét felhívni a hazai K+F és a kutatók siralmas helyzetére. Arra, hogy ennek a szférának jelentősebb támogatása, kiemelése nélkül semmi esélyünk nincs arra, hogy valaha is felzárkózzunk a fejlett országokhoz. Még inkább örültünk volna, ha Jánosi képviselő úr 1998 előtt, a Horn-kormány időszakában fejti ki aktív tevékenységét a tudományos kutatás pozícióinak megjavításáért. Amikor a szegedi akadémikusok Horn Gyulához írt nyílt levelükben kérték a miniszterelnököt, hogy a privatizációs többletbevételből támogassa a kutatást, az égetően fontos gondok megoldását. Megalázó volt, hogy a nyolc nemzetközi hírű, Széchenyi-díjjal kitüntetett tudós aláírásával ellátott felhívásra a miniszterelnöktől még választ sem kaptunk. Nem akarom megbántani képviselő urat, de úgy tűnik, mintha néhány évvel el lenne maradva, ami nem túlságosan nagy érdem egy képviselő, különösen nem egy választmányi elnök számára. Az elért első pozitív változás és a korábbiakhoz képest jelentős támogatás természetesen nem jelenti azt, hogy ezen a területen minden rendben lenne, hogy ne lennének megoldásra váró gondok. Vizsgáljuk meg, hol szorít a cipő, hol kellene továbblépnünk.
Első és legfontosabb az egyetemeken és az akadémiai kutatóintézetekben dolgozó segédszemélyzet (mérnökök, más diplomások, technikusok, adminisztrátorok) rendkívül alacsony bérszintjének emelése. Egyetemükön 18–24 éve dolgozó tanszéki mérnökök havi bruttó illetménye 61–64 ezer forint, alig magasabb (?) a legegyszerűbb műveletet elsajátító, különösebb képzésben nem részesült dolgozó bérénél. Az ő munkájuk biztosítja a hallgatói laboratóriumban használatos, nem veszélytelen radiokémiai műszerek, valamint a kutatáshoz alkalmazott nagy értékű és bonyolult berendezések zavartalan működését. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy szakértelmük, munkájuk nélkül megbénulna az oktatás és a kutatás. További gondot az utánpótlás biztosítása, a fiatalok megnyerése jelenti. Az egyetemeken és a kutatóintézetekben hiányzik a 28–40 év közötti korosztály, az, amelyik a jelenlegi vezető rétegtől – visszavonulások után – átveszi a marsallbotot. A doktorátust megszerzett fiatalok számára a jelenlegi fizetések messze nem jelentenek csábító lehetőséget, hogy az egyetemen vagy a kutatóintézetben maradjanak. Az elmúlt tíz esztendőben a legtehetségesebb fiatalok közül intézetünkben senkit nem tudtunk megtartani. Nemcsak ők, hanem a gyengébb képességűek is könnyen találtak olyan munkahelyet, ahol kezdőfizetésük – még 2001-ben is (!) – meghaladta a több mint negyven évig az egyetemen tanító, nyugdíjazás előtt álló professzoraik illetményét. Ez bizony nem valami biztató kilátás egy családot alapítani kívánó dinamikus fiatal számára.
Kutatásunk hatékonyságára vonatkozóan érdemes megemlíteni egy külföldi intézmény felmérését, melyet az akadémiai közgyűlés, az MTA főtitkára ismertetett, és amely meglehetősen vegyes érzéseket keltett. Eszerint tizenhárom ország – köztük az Egyesült Államok, Japán, Nagy-Britannia, Csehország és Lengyelország – adatait figyelembe véve egy tudományos dolgozat Magyarországon kerül a legkevesebbe, tehát a magyar kutatók dolgoznak-kutatnak a legolcsóbban. Mivel a meglehetősen anyagigényes természettudományok területén a vegyszereket, eszközöket, műszereket Nyugatról szerezzük be, a fenti „elsőségben” a döntő szerepet az alacsony munkabér játssza, amelyre egyáltalán nem lehetünk büszkék. Bérstruktúránkat a szocializmusból örököltük, amely alig tett különbséget a képzettséget, a tudást igénylő és az egyszerűbb tevékenységet végzők illetménye, keresete között. Ezt az „egyenlősdit” számos, fontosnak minősített területen (bankokban, állami vállalatokban, intézményekben) az elmúlt években megszüntették, sőt a sajtóban időnként közölt elképesztő havi fizetések, végkielégítések, jutalmak ismeretében, mintha már túlzásba is esnének. Az oktató, kutató és gyógyító pályához szükséges legmagasabb szintű tudás méltó elismerése azonban még várat magára. Éppen azoké, akik iránt meglehetősen nagy az igény külföldön, akik nagyon könynyen el tudják adni ismereteiket, képességüket a fejlett országokban. Akiknek a munkájától függ a jövő generációjának képzése, a szellemi és anyagi értékek létrehozása.
Az oktatók-kutatók bérfejlesztését 2002-re a költségvetés elfogadta. A következő évre tervezett körülbelül 6,5 százalékos béremelés kisebb, mint az ez évi infláció, mely azt jelenti, hogy ennek a szférának a reálkeresete a hőn óhajtott növekedése helyett csökken. Biztató, hogy ezzel az Oktatási Minisztérium is tisztában van, és igyekszik a tervezettnél nagyobb béremelést elérni. A kormánynak mindenképpen meg kellene találnia az ehhez szükséges pénzügyi forrásokat. Lehetőséget kínál erre a képviselőház által a napokban elfogadott zárszámadásban lévő, 48 milliárd forintot kitevő általános tartalék. A lemaradás elkerülése már azért is kívánatos, mert a köztisztviselői kar bérszínvonala – örvendetes módon – jelentősen emelkedett. Mindez hozzásegíthet bennünket, hogy a Financial Timesban a tudásalapú iparágak legsikeresebb országainak rangsorában elért rendkívül előkelő helyezésünket megőrizzük. Az ott közölt hatodik-hetedik helyünk ugyanis egyelőre csak azt jelenti, hogy a magas színvonalú tudást alkalmazó iparágak hazánkat – az oktatásban és kutatásban elért korábbi eredményeink alapján – vonzónak tekintették. Ennek a bizalomnak azonban meg is kell felelnünk!
Számos területen követjük a nyugati példaországokat, érdemes lenne ezt a bérszerkezetre is kiterjeszteni. Gazdasági helyzetünk javulását figyelembe véve – úgy érzem –, hogy évtizeddel a rendszerváltozás után hozzá lehetne kezdeni bérstruktúránk ellentmondásainak végleges felszámolásához.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja