Elfeledett budafoki barlanglakások

„Hol van az a város, ahol a kecske a kéményhez van kikötve ?” – szól a század eleji találós kérdés, amelyre egykor szinte minden budapesti tudta a választ. A tréfa alapjául szolgáló budafoki barlanglakások régen eltűntek, emléküket csak egy múzeum, néhány pince, raktár vagy betömött üreg, és az idősebbek emlékezete őrzi.

Budafok központjától dél felé tartva, csaknem a Duna partján helyezkedett el a híres-hírhedt Török-barlang vagy Nagy-barlang bejárata, amelyben a helybéli hagyomány szerint a török dúlás elől rejtőzött el a lakosság. A XVIII. században már a lakásínség késztette a legszegényebbeket arra, hogy egyszerű barlangból fedél nélküli hajlékokat készítsenek maguknak. Eredetileg csak ezeket nevezték barlanglakásoknak. Budafok igazi nevezetessége azonban nem a Nagy- barlang lett, mivel ezt a hatóság már 1871-ben kiüríttette, hanem a domboldalakon fekvő, mesterségesen kialakított kő- vagy sziklaházak. Eredetileg szőlőművesek és kőbányászok laktak bennük. A gyökértetű miatt azonban kipusztultak a szőlők, és gyári munkások költöztek a vincellérek helyére. A húszas évek közepén 18 ezer budafoki lakosból kétezer lakott a föld alatt, és 1947-ben is még több mint 400 barlanglakás volt a környéken, amelyekben közel 1400 ember lakott, kitéve magát a különböző betegségeknek. A barlanglakások végleges felszámolására a hatvanas években került sor. Eredetileg azzal a szándékkal vásárolta meg ezeket az akkori tanács, hogy múzeummá alakítsa, egyelőre azonban csak egy helyen létesült kiállítás, a többi lakást tömedékelték, tárolónak, pincének használ-ják, vagy még kihasználatlan. Ezekben őrzik az egykori berendezési tárgyak egy részét.
A volt barlanglakók között van olyan, aki még a felszámolás idején költözött el, és jó szívvel emlékezik vissza az ottani életre.
– Nem volt ott olyan nyomorúságos az élet, ahogy mondják. Mi nagyon szerettünk ott lakni – meséli Gruber Gézáné, akinek még a dédszülei is barlanglakásokban laktak. Kőfejtők voltak, és abból éltek, hogy a kibányászott követ adták el. Az asszony férjének emlékei szerint a barlanglakások télen jó melegek voltak, nyáron jó hűvösek, két mázsa tüzelővel ki lehetett húzni egy telet. Elég volt a betonpadlós konyhában fűteni, hogy a fapadlós szoba is felmelegedjék. Minden ősszel és tavasszal ki kellett meszelni, hogy tisztán tartsák a kőházat. Nem volt sötétség sem, hiszen ablakokat is vágtak a barlanghoz kapcsolt kiegészítő épület falában. Lépcsőkön lehetett lejutni a konyhába és a szobába, a bejárat előtt fedett előtér volt, hogy az eső be ne csapjon. A barlangok előtti, nagy mélyudvarokon disznót tartottak, sárgabarackot termeltek. A kecskét kikötötték legelni a kéményhez a „háztetőn”, ahol még napoztak is a kőházak lakói.
Kázmér József, az egyik budatétényi mélyudvar tulajdonosa szerint korántsem volt olyan szép az élet a sziklaházakban. Mindig veszélyes volt a mélyudvarok környékén élni. Régen a fertőző betegségek, manapság a környezetszennyezés veszélyezteti a környék lakóit. A barlangok egy részét ugyanis a hatvanas években gázgyári salakkal töltötték fel, amelyről egy idő után kiderült, hogy egészségkárosító hatású, veszélyes hulladék. Ma már a barlanglakások kapcsán sajnos csak kevesen gondolnak arra, hogy alig fél évszázada a Törley-kastélyról és a pezsgőgyárakról híres Promontorban még több százan laktak olyan házban, amelynek kéménye mellett kecske legelt.