Úgy találkoztam vele, hogy nem találkoztunk. A kolléganőm hozta egyik írását. Két gépelt oldal volt, amelyet öt perc alatt átolvas egy szerkesztő; azt hiszem, akkor az voltam. Csakhogy az a két lap ott maradt a kezemben. Nem engedte, hogy letegyem. Mintha jelezni akarta volna, most nem én döntöm el, az írás mit ér: az fogja megmondani, mit érek én. Újra beleolvastam. Megütöttek a mondatai. Mintha magából: a húsából tépte volna ki őket. Úgy éreztem, írójuk annyi iszonyúságot élt át, amenynyibe más belehalt volna. Lehet, hogy ő is meghalt közben egyszer-kétszer? Nem tudtam eldönteni, riport-e vagy tárca; de hát nevetséges lett volna ezen rágódni. Írás volt.
Szécsi Magda, ez a név állt alatta.
A két gépelt oldal megjelent, a kolléganő hamarosan hozta a következőt. Maga a postás? – kérdeztem tőle. Nem, de Magda kerüli a szerkesztőségeket. Úgy gondolja, ilyen helyeken csupa okos ember dolgozik. Meg aztán – itt egy kis szünetet tartott –, meg aztán cigány. Mondott néhány dolgot róla, egy tűzesetre emlékszem, vidéken történt, a házban, ahol lakott, bennégett beteg kislánya. Meséljen róla, kértem a kolléganőt: hány éves, mit csinál? A Roma Parlamentben lesz egy karácsonyi koncert. Ha találkozni akar vele, ott megtalálja. És láthatja a képeit is. Fest. Menjen el.
Elmentem.
A sötét józsefvárosi utcában nehezen találtam meg a házat. A kapualj nyirkos volt, rossz szagú. Kinyílt egy ajtó, de már csukta is be egy csúnya öregaszszony. Nem tudtam, jó helyen járok-e. Aztán zenét hallottam, s a dallam elvezetett a helyiséghez.
A koncert remek volt. Négy szólamban és olyan hangokon még soha nem hallottam a Mennyből az angyalt. A szünetben kávé s a szomszéd teremben képek. Cigány festőké volt mind: elég vegyes dolgok. Szécsi Magda munkáit nem láttam közöttük.
Ott vannak a földön, a falnak fordítva, mondta valaki, mikor rákérdeztem. Különös. Eszerint a hátukról is fölismerik a képeit? Mifélék lehetnek azok? Hirtelen elhatározással lehajoltam és visszaforgattam őket. Nem emlékszem már, öt volt-e, hat vagy nyolc, csak arra, hogy a terem megváltozott tőlük. A vendégek lépte lelassult, hallottam, ahogy zajosan beszélnek a látványról. Fel-alá sétáltam a képek előtt, s az ámulaton kívül némi dühöt éreztem. Miért ezek vannak a földön, és a gyöngébbek a falon?
A nézelődők hirtelen elcsendesedtek. Éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött. Tényleg ott állt. Kerek volt, és mindene mosolygott.
Így ismertem meg Szécsi Magdát.
Akkoriban arra gondolt, többé nem vesz ecsetet a kezébe. Nem mondta az okát, miért. Ha a festést hoztam szóba, mindig a színekről beszélt. A kéket egy ideig pirosnak látta, de tudott róla, s úgy gondolta, ez is ajándék. Valakitől, akinek még egy ajándékára vár évek óta. Hisz abban, hogy egyszer kikever majd egy színt, egy újat, egy ismeretlent, amelynek léteznie kell, mert hiányzik neki.
Elmondta, hogyan telik egy napja.
– Hétkor ébredek, Jánoska kávét főz. Jánoska a párom, tizenhat éve vagyunk együtt. Csodálatos ember, nélküle nem jutottam volna idáig. A kávé után mindig újságot olvasok. Többfélét és alaposan. Tudni akarom, mi van a világban. Csak ezután kezdek írni. Mindig ágyban és mindig törökülésben. Van otthon számítógép, van villanyírógép, én mégis jobban szeretek rajztáblával az ölemben dolgozni.
Mire először felnézek, dél van. Vagy már két óra. Ez kritikus időpont. Ilyenkor kezdek imádkozni. A miatyánkot.
Enni nem szoktam. Kávé és cigaretta, csak ezek. Naponta két dobozzal is elszívok. Ima után kimegyek az erkélyre, kell egy kis mozgás a vérkeringésnek. Rágyújtok és bámulok kifelé. Van szemben egy mexikóimogyoró-cserje, néha azzal beszélgetek. Mikor szólok hozzá, közelebb jön.
Aztán vissza az ágyba.
A munkát csak akkor hagyom abba, mikor a fiam, Koppány hazaér az iskolából. Első osztályos, nagyon jól számol, szeret sakkozni, és sokat tanulok tőle. Megetetem, és én is akkor kezdek enni. Igaz, ettől fogva este tizenegyig szakadatlanul és mindent. Hétkor megfürdetem Koppányt, előkészítem a ruháit másnapra. Megnézem minden füzetét, semmiből sem akarunk kilógni.
Utána újra dolgozom. Néha három könyvet írok egy időben. Hol az egyiket, hol a másikat, pihenésül pedig dalszövegeket. Amikor szünetet tartok, magnóra szoktam beszélni. Olyasmiről, ami fontos lehet később. És persze olvasok. Hamvas Bélát sokszor. Azt hittem, őutána elhagyom a Bibliát, de nem. Kétszer olvastam végig, az Újszövetséget szeretem jobban.
Késő este mindig felhívom a barátaimat, aztán leoltom a villanyt, s a csendben, mert akkor már minden csendes, végiggondolom a napot. Volt-e értelme, adtam-e az embereknek valami jót? Nem érzem teljesen tisztának magamat, emiatt gyakran sírok. Nagyon hálásnak kéne lennem, hogy ebben a korban élek, együtt annyi nagyszerű emberrel.
Nyolc éve dolgozom így, ilyen iramban, s azóta alszom napi négy órát: éjjel háromtól reggel hétig.
Negyvenhárom éves. Ezért kell sietnie? Vagy mert biztatják, hívják, rendelik tőle a könyvet, és vásárolják a képeket?
Meddig lehet ezt a tempót bírni?
Nem hiszem, hogy ez eszébe jut.
Szenvedélye képtelenné teszi rá, hogy abban a világban éljen, ahol a többiek. Az övé egy másik tartomány. Előbb bebarangolta, aztán teleültette fákkal s virágokkal. Az ágak közé madarakat rakott, a madarak énekét költők hallgatják, akiknek versei mellé odatette rajzát, hadd örvendjenek. Hisz úgy ráfér az öröm a boldogtalan József Attilára, a züllött Baudelaire-re s tán még Tagoréra is, akinek testvére lehetett volna, édes húga a messzi Indiában.
Mára ebből birodalom lett, amelynek határa nincsen, de vannak benne paloták, ahol a trónon kifent bajszú cigány királyok ülnek, a réten tavasztündérek szökdelnek, és álmos pékek dörzsölik a szemüket. Ahonnan hiányzik valaki, odarajzolja és életre kelti, ahol pusztaságot lát, ott forrást fakaszt, és zöldet telepít rá.
Hajnalban visszatér, ölébe veszi a rajztábláját, és beszámol nekünk róla, mi történik abban a távoli világban. Mi pedig, akik torkig vagyunk a füsttel, zajjal, lökdösődéssel, s szemünk a televíziótól egyre homályosabb, örvendezünk, hogy valakinek van egy mesevilága, amelyet úgy teremtett meg, hogy panelfalak veszik körül, és ha kinéz az ablakon, akkor is betonházakra lát.
Mi az, amit adhat, ez foglalkoztatja mindig.
Szeptemberi kiállításának anyagát, ötvennégy grafikát, nemrég ott, helyben megvásárolta valaki. A kapott pénzből ötszázezer forintot rögtön szétosztott a nevelőotthonok, a Down-kórosok és a családsegítők között.
Nem számított semmire, neki ez mind ajándék, legfőként az, hogy az emberek szeretik. Tíz kötete jelent meg eddig, s most, a tizenegyedik előtt, amelyet hétfőn mutattak be az Írók Boltjában, repes, boldog, hogy a borítón egy-egy mondattal megajándékozta Faludy György és Lázár Ervin.
Nincs rá jobb szó: szeretnivaló. Ezért hívják mindenhová. Gyerekek és öregek, Soroksár és Párizs, csak az a város nem hívja, amely a legkedvesebb számára. Tatáról még sosem szóltak neki, hogy várunk, gyere.
Viszi a mesedarabjait, viszi a képeit, viszi sorstársát, Jónás Juditot, a színészt. A minap Alsózsolcán voltak, Miskolc mellett, s útközben eszébe jutott, vajon miért nem érdekli a cigányokat, amit csinál. Pedig már elismerést is kapott. Tavaly a Ferenczy Noémi-díjat, az idén Franciaországban a Loire-díjat. Ő a huszonhatodik kitüntetett, a magyarok közül az első. Előtte egy portugál művészt díjaztak. Luis Pererdin már járt Magyarországon. A romák kilencvenes nagy kiállításán lecövekelt Szécsi Magda képei előtt. Hosszan nézte őket, aztán odafordult hozzá, mutatóujját a homlokára tette, s azt mondta: „Te mindig leszel!”
Pedig úgy indult az élete, hogy nem lesz. Abból éltek, amit az anyja összekoldult a debreceni állomáson. Alvás a várópadon, mosdás a nyilvános vécében. Sovány volt, tele sebekkel, nem maradhatott az anyjánál. A veszprémi intézetbe vitték, ahonnan kivette egy család. Naponta verték. Zircre került, de ott még jobban ütötték: eltört mindkét karja. Kórház, nem sokáig, a sorsa lökte tovább. Felszökött Pestre, hogy megkeresse az anyját, de hol találhatná, mi- kor nem tudja a nevét. Visszavitték, levágták a haját, és arról faggatták, nem volt-e hozzá kedves valami bácsi.
„Az új intézetben egy évet se voltam, ahol se jó, se rossz nem történt velem. Legföljebb annyi, hogy ott jöttem rá, egyetlen olvasás után fel tudom mondani szóról szóra a Népszabadság vezércikkét. Fel tudtam. De minek. Nem érdekelt az senkit. Engem sem. (…) Egyszer kivett az intézetből egy család, akik a lányuk mellett több intézeti gyereket neveltek. (…) Reggelire vizezett cukros kenyeret kaptunk mindig, amitől minden reggel hányingerem volt, de kötelező volt legalább a felét megenni, miközben Ibolya néni a fogsorát tisztogatta. Az a fogsor sok rémületes percet szerzett nekem. Először is nem értettem, hogy mit keres az üvegpohárban Ibolya néni foga, amikor ő nincs is a pohárban benne. Ibolya néni nagyon jól tudta, hogy félek a fogsortól, és gyakran ijesztgetett vele, ha nem maradtam csöndben, azt mondta, hogy be fog kapni, és bevisz magával a pohárba, ahonnan soha többé nem fogok tudni kijönni. Nálam némább gyerek nem élt az országban…”
Az írás címe, amelyből idéztem: Gyöngy. Azért adta vajon ezt a címet, mert a gyöngy is a mélyben érik, s csak fenn, a fényben lesz belőle érték?
Neki sikerült feljönnie.
Talán ezért imádkozik óránként, amikor úton van.
December kilencedikén lesz a keresztelője. Együtt a fiával. Ő is úgy készül rá, mint egy gyerek. Csodát vár, holott az már megtörtént vele. Él.
És most előveszek egy lemezt. Az Ando Dromét. Szécsi Magda számára ők játsszák a legszebb zenét. A zene élet, a zene mozgás, a zene a cigányok megmaradása. Kiváltképp, ha a saját zenéjüket hallják. Szécsi Magda szereti Vivaldit is, ahogy Jánoska Csajkovszkijt, de ez más. „Ruma, ruma, rumeláj, ajdi, ajdi, ajdi” – ez sodor, mint a szél, a másik meg elszomorít, mint egy reménytelen szerelem.
Itt befejezhetném az írást, de nem teszem. Valamit még tisztázni kell.
A cigányok életéről manapság vezércikket látni vagy operettet. Hamis mind a kettő. De hát mit csináljon az, aki írni akar róluk?
Amit az övéivel: ne cipelje ki őket a vurstli közepére, mert hogy megszólják. Csúnyát mondanak rá Akkor pedig az ő törvényük szerint kést kell rántani. Nem mondhatja, hogy más a vére és a reflexei.
Akkor hát? Írhat-e a cigányról igazul, aki nem cigány?
Az kevés, ha szépen formázza, és az is, ha szügyig gázol az együttérzésben. Nem beszélve arról, aki tüzet rak, hogy neki is füstszaga legyen. Az ilyenre köp a cigány, és megvallom, az ilyet én is takony embernek nézem.
Mi hát a teendő?
Emeld fel a fejedet, és emelje fel ő is. Nézzetek egymás szemébe, aztán, ha találtok benne valamit, hadd szóljon.
Akkor rendben. Mert ez történt.
Hamis bankjegyek áraszthatják el az országot
