Kórház a városban

Azt nem mondom, hogy lábat törni jó. Sőt ínszalagot szakítani sem. Még ha afféle kalandorként az ember szívesen kipróbálja, amit a tévé javasolt valamelyik nap: saját bőrén a kórházak ellátottságát.
Kipróbáltam, bár most már bevallhatom, nem saját jószántamból. A mentőben igazán minden rendben volt: fájdalomcsillapító gáz, nyugi, nyugi, sínné pumpált lábtartó, egyszóval mindaz, ami ilyenkor szokásos, az ember már mindent tud a mentős filmekből.
Az éjszakai program következő része a folyosón való várakozás, amikor az ember csendesen sziszeg egy bicebóca ágyon, feje alatt a retikülje, hogy mégse csak a sárga pöttyös plafont bámulja, bár annak is örül, aki rövidlátó. Az önuralommal rendelkező állampolgárt háromnegyed óra elteltével a fehér köpenyesek figyelmébe ajánlja egy másik, de más színű köpenyes, és betolja a vizsgálóba. Itt viszont jobb, ha az ágyon fekvő nem sziszeg, szuszog és jajgat, egyszóval nem igyekszik különböző praktikákkal magára vonni figyelmüket.
De aztán csak megvizsgálják, és irány a röntgen előtti folyosó, ahová egy másik köpenyes tolja, kissé unottan, már miért ne unná, ha az ember, bár önmagának egyetlen, a tologatónak éppenséggel a sok századik fájós lábú. És akkor a tologatott elveszíteni látszik türelmét, józanságát, megfontoltságát, és megszólal. Fájdalomcsillapítót kér, de túl kevés alázattal, mert nem kap. És fél óra múlva, meg másfél óra múlva sem. Kér a tologatóembertől, az orvostól, a röntgenestől is. És később már mindenkitől, aki arra vetődik.
Ott-tartózkodása idején a tologatott a kórházból leginkább a folyosóval köthet szorosabb ismeretséget. Amikor újra a kezelőben van, már a nevét is alig tudja, bár az senkit sem érdekel. Csak akkor, amikor azt mondja, azonnali műtét helyett ő inkább hazamenne, és aztán másik kórházba, akkor néz rá szemrehányóan az orvos. Pedig, mint később a gipszes megsúgja, odafent az osztályon akár fájdalomcsillapítót is kaphatott volna. Persze iktatás, sorszám és egyéb adminisztrációk után. Magára vessen az ilyen türelmetlen. Bár az akkori bicebóca számára azóta sem derült ki: miért is nem kaphatott egy Algopyrint azon az éjszakán az éppen ügyeletes kórházban. És emberi szót vajon miért nem? Mint ahogy megkapta mindezt másnap, egy másik, a megszólalásig hasonló helyen.
Hazafelé menet egy ismerőse kocsijában sört kortyolt, mert az azt mondta, a folyadék feloldja a sokkot és megelőzi a vérkeringés összeomlását. Az ismerős csak tudja. Neki is volt ínszalagszakadása.