A Dickens-regények jellegzetes figurái ugyan már a múltba vesztek, ám a zálogházban ma is érdemes tanulmányozni az arcokat. Mindenféle rendű, rangú, foglalkozású vagy a nélküli ember megfordul itt. Hajléktalanok, hirtelen pénzzavarba került vállalkozók, a következő havi fizetést kivárni nem tudó, szolid kistisztviselők, más kontinensről érkezett, itt tanuló diákok, a villanyszámlát kifizetni nem tudó nyugdíjasok, háziasszonyok, olykor ügyvédek, neves művészek is akadnak a becsüs ablaka előtt sorban állók között. Ez az a hely, ahol megvalósul a teljes egyenlőség, az ügyfeleket közelebb hozza egymáshoz a közös cél: gyorsan és diszkréten pénzhez jutni. Mindegy, hogy toprongyos-e vagy jól szituált valaki, az ékszer ugyanúgy koppan a mérlegen, a perzsaszőnyegre ugyanúgy rákerül a „pecs., kop.” (pecsétes, kopott) jelzés, bárki adja be. A tranzakciónak mindössze a zálogcédulán marad nyoma, s olykor egy-két hölgyön a túlontúl naftalinszagú bunda árulkodik e jellegzetes pénzügyi műveletről.
Ma, a bankok világában és a bankkölcsönök reklámozott dömpingjében is sokan választják a hitelhez jutás eme formáját, az ügylet személytelensége és gyors elintézési módja miatt. Ide nem kellenek iratok, munkahelyi igazolás, kezesek, nem kell napokat várni a hitelösszeg jóváhagyására, a pénz azonnal a kézben van. Csak egy tárgy kell, ami ér valamennyit. A hitelezőnek pedig nem kell aggódnia, hogy nem kapja vissza kölcsönadott pénzét, ha nem váltják ki a zálogtárgyat, az övé marad.
Hogy mikor alakult ki a zálog intézménye, arról nincsenek pontos dokumentumok. Szakértők szerint a pénz létrejöttével lehet egyidős. Amióta a pénz létezik, az embereknek általában kevesebb van belőle, mint kellene. Aki pedig az átlagosnál többet tudott szerezni belőle, hamar rájött, még gazdagabb lesz, ha ad pénzt annak, akinek nincs – persze sok pénzért. Az ókorban és a középkorban is megszokott dolog volt a zálogkölcsönzés. Az uzsorakamatok – melyek esetenként a hatvan-hetven százalékot is elérték – oly sok ember életét tették tönkre, hogy az egyház megpróbált fellépni ellene. Az első zálogházat a szegények védelmében a Ferenc-rendi szerzetesek hozták létre 1462-ben az olaszországi Perusiában, a Kegyelet-hegyen (Monte della Pietá). Olyannyira népszerű lett, hogy más országokban is megirigyelték sikerét, hamarosan francia, majd német földön is megjelentek a hasonló egyházi, illetve állami intézmények.
Nálunk még több mint kétszáz évet kellett várni erre. I. Lipót osztrák uralkodó 1692-ben hozott létre egy bizottságot a szegényügy tanulmányozására. Ez a testület javasolta 1701-ben központi zálogház felállítását s ennek jövedelméből az elesettek segélyezését. Az uralkodó 1707. március 14-én nyomta rá a pecsétet pátensére, mellyel megalapította a bécsi zálogházat, népszerű nevén a Dorotheumot. 1773-ban pedig Pozsonyban is létrejött a királyi – vagyis állami – zálogház, ennek latin nyelvű kiváltságlevelét már Mária Terézia látta el kézjegyével. Ezzel kezdődött a pesti központi zálogház – mai, közismert nevén a zaci – története.
Apró, de nagyon érdekes házi múzeum őrzi Magyarország legrégebbi, ma is eredeti rendeltetése szerint működő intézményének tárgyi dokumentumait. Vannak itt az akkori hivatalos nyelven, latinul írt zálogházi könyvek 1792–93-ból, melyek tartalma tükrözi a kor szokásait is. (Ebben az időben például a katonák előszeretettel vettek fel záloghitelt következő havi zsoldjukra. E szokás egészen addig dívott, míg a hadsereg jeles tagjai közül sokan túlzottan el nem adósodtak, s ekkor a gárdakapitány letiltotta ezt a jövedelmi forrást.) Az eladósodástól, úgy látszik, maga az intézmény sem lehetett mentes, egy 1876-ban keltezett adóintés szerint ugyanis „… a Magyar Királyi Zálogház felszólíttatik, hogy hátralévő adóját 8 nap alatt fizesse be”. Itt őrzik az alkalmazottak eskükönyvét, mely 1846-ból származik, a zálogház több adókönyvét az 1860–70-es évekből, az intézmény éves jelentéseit az 1910-es évekből. Üvegvitrinben pihennek korabeli zálogházi munkaeszközök, mint például bélyegzők, egy elefántcsont nyelű árverési kalapács, aktatáska, a számfejtéshez használt kamattáblázat, bizonylatok, kétkarú becsüsmérleg s a csőposta egy darabja, mely ipartörténeti emlék – és ma is használják. Vannak példányok a zálogház születése óta forgalomban volt pénzekből – koronából, pengőből és forintból, melyek között a zöld ezres, a rózsaszín ötvenes és a piros százas is ott pihen már. Plakátok és táblák is dokumentálják az idők múlását, tanulságos például az a múlt század eleji felirat, mely szerint a m. kir. zálogházak hivatalos órái hétköznapokon 8–2 óráig, vasár- és ünnepnapokon 8–10 óráig tartanak, a húsvéti, pünkösdi és karácsonyi ünnepeken zárva maradnak. S e kis múzeumban őrzik azt a harangot is, melynek kondulása a következő ügyfelet szólította.
A legértékesebb és legféltettebb dokumentum Mária Terézia eredeti alapítólevele. Arannyal díszített, vörös marokenbőrbe kötötték a terjedelmes okmányt, mely húsz finom kutyabőr oldalt tartalmaz. Latinul, kézzel rótták a lapokra a zálogház működését pontosan és részletesen meghatározó előírásokat. Az alapító okirat az elzálogosítás időtartamát maximálisan egy év és hat hétben rögzítette. Megtiltotta a katonai felszerelések, az aranygyapjas rend és a Szent István-rend kitüntetéseinek, ruhanemű, törékeny edények, könyvek, arcképek, háztartási tárgyak zálogba vételét. A zálogtárgyakra felvett kölcsönre pontos kamatot – 5-6 százalékot hetente – határozott meg. Sajátos jogként pedig felruházta a zálogházat azzal, hogy az uzsorások által látogatott helyekre felvigyázókat küldjenek, akadályozzák meg működésüket, és az uzsorásokat a hatóságoknál jelentsék fel. (Ennek a szabálynak azonban sem akkor, sem azóta nem sikerült eleget tenni.)
Ma BÁV Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Rt. néven működik az intézmény. Megszületéséről, jogelődeiről házi használatra készített hiteles összeállítást Botos János. A jelenleg csak „házi használatban” lévő könyv nemcsak pontos adatokat és tényeket tartalmaz az 1773–1993 közötti időről, de érdekes történetekkel is meglepi az utókort. A kutatások szerint az első zálogházunk székhelye nem véletlenül lett Pozsony – a kor magyar fővárosa volt az országgyűlés székhelye, a kereskedelem, a kialakuló céhes ipar centruma. Az akkoriban zálogul adott tárgyak arra utalnak, hogy a zálogház ügyfelei közül a vagyonosabb réteg képviselői sem hiányoztak. A Domus Fiduciaria névre keresztelt zálogház működését irányítóbizottság felügyelte, az elnöki tisztet gróf Csáky György látta el, s tagja volt a testületnek Kempelen Farkas is. A pozsonyi intézmény forgalma az 1780-as években visszaesett, s ez arra indította az uralkodót – II. Józsefet –, hogy a zálogházat Budára helyezze át. Az 1700–1800-as évek fordulóján azonban Pest gazdasági jelentősége nőtt, így teljesen logikusan a Duna másik partjára helyezték át a zálogházat is. Az ekkor Királyi Belvárosi Zálogház nevet viselő intézményt a Hajdú (ma Királyi Pál) és Pálos (ma Szerb) utca sarkán álló „nagy, ronda épületbe”, a volt klarissza zárdába költöztették. Ettől az időtől kezdve jelentősen nőtt a forgalma – 1821-ben például több mint 49 ezer zálogtárgya volt, több mint egymillió forint értékben. Az alkalmazottak számát is gyarapították, a személyzeti listán az igazgató mellett pénztárnokok, zálogőrök, becslőbiztosok, irodatisztek, írnokok, hivatali szolgák, fizetés nélküli gyakornokok és napidíjasok szerepeltek. Bevett gyakorlat volt, hogy a vezető pozícióba kerülők a tisztviselői ranglétra alján kezdték hivatali pályafutásukat, és hosszú évek kemény munkájával küzdötték fel magukat a magasabb tisztségekbe. A korrekt hivatalnokok nemcsak munkájukat végezték nagy ügybuzgalommal, de az ő érdemük az is, hogy az 1838-as nagy árvíz idején megmenekültek a zálogtárgyak a pusztulástól.
A pesti köznyelv az 1920-as évek végén kezdte zacinak – azaz nagynéninek – emlegetni a zálogházat. Az elnevezés arra utalt, hogy az emberek olyan rokonnak tekintik, aki nem minden érdek nélkül, de segít az anyagi gondok megoldásában. A zálogházi becsüsök sok jellemző anekdotát őriztek meg. A harmincas években egyik peremkerületi fiókjuknak jó ügyfele volt egy öreg grófné, aki három teherautónyi ezüsttárgyát „őriztette” ott. A lejáró zálogjegyeket ki kellett fizetni, s mert a hölgy nem akarta, hogy lássák ezen a helyen, a főnökkel megállapodva vasárnaponként járt be ügyintézésre. Amikor megjelent, minden alkalmazott kötelezően kézcsókra járult hozzá, s amikor végzett a grófnő, ismét következett a kézcsók-szertartás. A Pesti Hírlap zsurnalisztája így írt a zálogház sajátos hangulatáról: „Az ügyfelek egykor félénken, halkan, lehajtott fejjel surrantak végig a mellékutcán, és lopva körültekingettek, mielőtt beléptek. Nem volt izgalom, nem volt vita, egy-két perc alatt, zsebükben a kölcsönpénzzel ismét az utcán voltak. És most?… Felemelt fővel, hangos szóval lépnek be hozzánk. Kedélyesen üdvözlik egymást, ha ismerősre bukkannak… Nemegyszer hangzanak el meggondolatlan kifejezések… ilyenkor kéznél van a rendőr. Már külön őrszobánk van…” A gazdasági válság idején, a harmincas évek elejétől külön üzletággá fejlődött a pesti „hiénák” között a zálogcédulák adásvétele – sokan ugyanis annyira szegények voltak, hogy még a zálogcéduláikat is eladták egy kis haszon reményében.
A második világháború utáni évekre talán még vannak, akik emlékeznek. Az ország lakóinak anyagi helyzetére jellemző volt, hogy a kevéske megmaradt ékszer mellett ruhaneműk, ágyneműk gyarapították batyus tételekként a zálogház raktárait. S ebben az időben kezdtek előkerülni értékes festmények, műkincsek. A korábban jobb napokat látott famíliák sorra adogatták el féltett családi örökségük darabjait, hogy fenntarthassák magukat. E korszakról saját tapasztalatai vannak dr. Kapocsi Sándorné igazságügyi képszakértőnek, aki 1959-ben került az akkoriban ujjáalakuló BÁV-hoz, s máig is itt dolgozik. Évek, sőt évtizedek alatt tanulta meg, amit lehetett a művészettörténetről, sok tízezer kilométert tett meg, hogy „házhoz menjen” felbecsülni a műtárgyakat. A hatvanas évek elején Szegeden, Nyíregyházán, Pécsett, Szombathelyen és más városokban is gyakran megfordult, ahol felvásárlásokat hirdettek. Kiderült azonban, a vidéki emberek nem szeretik, ha ismerőseik meglátják, hogy el akarnak adni valamit. Mindenki Budapestre igyekezett, s ez a szokás máig is fennmaradt. Kapocsiné – vagy ahogyan a legtöbben hívják: Ilike – időközben nagyon sok családot megismert, s szakértelmének, diszkréciójának és becsületességének köszönhetően az apák fiaikra, unokáikra „hagyják”, mint valaha a család ügyvédjét vagy háziorvosát. Képek voltak a keze között, melyekből lakás lett – a budai villanegyed egy része ezekből épült. Voltak olyan ügyfelei, akik különböző ismerősökhöz menekítették az értékeket, s minden képért más lakásba ment el az illetővel. Jártak hozzá és kérték véleményét – gyűjteményüket gyarapítandó – urak, a pártközpont magas tisztségeit betöltő elvtársak, akik között műértő is akadt. S látott a hetvenes években újgazdag „maszekokat”, akik pusztán pénzbefektetés céljából salgópolcokon slihtolták az összevásárolt festményeket, s ha már túl sok összegyűlt, külön lakást vettek nekik. Az évekkel a becsüsi munka is változott. Ma már több energiát kell fordítani a hamisítványok leleplezésére, óvatosabban kell tárgyalni az ügyfelekkel. Kapocsiné idegen lakásba nem megy el, nem visz magával értékes holmit. Becsüsi pályafutásának legszebb élményei azok a gyönyörű képek, melyek a kezében voltak, s melyekkel gyarapítani tudta saját cége és rajta keresztül több nagy képtárunk, galériánk gyűjteményét. Legutóbbi szerzeménye egy Benczúr Gyula-festmény: XV. Lajos és madame Dubarry képét 35 millió forintért vette meg a BÁV-nak.
A tíz évvel ezelőtti rendszerváltás ismét új elemeket hozott e nagy múltú intézmény módszereibe. Önálló részvénytársasággá alakulva, korszerű számítógépes rendszerrel bonyolítja üzleteit bizományi kereskedőházként és záloghitelt adó vállalatként, és az Európa-szabványnak megfelelő biztonsági rendszerekkel őrzi 36 zálogfiókjában a rá bízott értékeket. Árveréseire licitálni lehet az interneten keresztül is. A házi múzeumban őrzött, az ügyfeleket hívó harang használata óta több évszázad eltelt, de ma is alaptevékenységüknek tartják a zálogtárgyak befogadását, hitel nyújtásával. A záloghitel hitel marad akkor is, ha nem családi gyémántra vagy tiszti kardra, hanem egy jó karban lévő autóra adják.
origo.hu
Két autó és egy mikrobusz ütközött, lezárták az M1-es autópályát
