Szelíd forradalmak

a saját néprajzotokkal, régészetetekkel ti nem foglalkoztok, Romániában senki más nem fog, akkor pedig keresztet vethettek a múltatokra – figyelmeztette nemrégiben a bukaresti falumúzeum igazgatója Szabó Andrást, a csíkszeredai múzeum igazgatóját.
– De hát ezt mi is nagyon jól tudjuk – ráncolja a homlokát Szabó –, a magyar kultúra kizárólag a magyarok problémája. S noha ez manapság igencsak kevesek ügye, én azért optimista vagyok. A múzeumnak van régészstátusban tevékenykedő munkatársa, aki azonban főiskolai végzettségű történész, és ásatásvezetői joggal még nem rendelkezik. Másik kutatónk Budapesten végzett, fiatal szakember, hivatalosan még nem tekinthető régésznek, romániai honosításáig csupán gyűjteményvezetői beosztásba vehettük föl. De összességében a szakmai és az anyagi akadályok elhárulni látszanak az ásatások elől.
A Mikó-vár boltozatos igazgatói szobájában üldögélünk, leheletünk meglátszik, ujjaim zsibbadnak a hidegtől jegyzetelés közben. Szabó András ha optimista is, mindenesetre kissé kesernyésen az: túl sok még a bizonytalanság a régészeti munka megszervezése körül, egyszersmind fárasztó és hervasztó a csíki székelység közönye.
– Csíkszereda fütyül ránk – mondja az igazgató. Ennyit a közvélemény nyomásáról. – Magunknak kell kialakítanunk a rendszeres feltárások stratégiáját; de erről még nem tudok beszélni. Sok helyen kell ásnunk, ez a lényeg. 1989-ig csak dák és római tárgyú emlékeket kutattak Csíkban, errefelé középkori feltárás igazán soha nem volt.

Szabó Andrást, mint mondja, hidegen hagyják a Keleti-Kárpátok Múzeumának mesterkedései. Megakadályozni nem tudja tevékenységüket, mindenki csinálja hát a magáét.
– Mégiscsak felesleges ez az intézmény – mutat rá az igazgató –, hiszen mindenütt működnek városi múzeumok, amelyek ellátják az adott körzet kutatási, gyűjtési feladatait. Tartok tőle, hogy a román ortodox egyház javaslatára hozták létre ezt a múzeumi hálózatot. Ugyanakkor nem tartom elképzelhetetlennek, amit Cavruc úr, a Keleti-Kárpátok Múzeumának vezetője szorgalmaz: hogy együtt régészkedjenek velünk. Ám először tisztázni kellene a hatóköröket, kutatási területeket. Ha együtt ásatnánk, egy-egy cserépdarabnak akár három-négy értelmezése is lenne. A nagy különbség közöttünk és közöttük az, hogy ők mindenből románt akarnak faragni, míg a magyarok nem akarnak minden leletet honfoglalás korinak datálni. A román tudomány számára a dákok és tegnap délután öt óra között nincs más korszak. Dühítő ez a korlátoltság. Mi elismerjük más kultúrák múltját és jelenlétét, közülünk senki nem tagadja a dákok létét. Nem szabadna ideológiával megtölteni a régi üstöket, cserépedényeket. Persze ha ásni akarunk, biztosan meg fogjuk kapni az engedélyt. Bonyodalmak inkább a finanszírozással vannak. Erdélyben a múzeumok nem a minisztériumhoz, hanem az önkormányzatokhoz tartoznak, ami részben nagy függetlenséget, önálló gazdálkodást, ám részben hatásköri problémákat jelent. A feltárási területek nagy része ugyanis a városi önkormányzatok fennhatóságán kívül esik, így az ott folyó ásatások pénzelése jelenleg megoldatlan. Hosszú távú stratégiát ezért nem dolgozhatunk ki – ahogy sikerül, úgy élünk.
Sepsiszentgyörgy az utolsó állomás. Míg Székelykeresztúron lelkes és lelkiismeretes műkedvelők tartják fönn a régészetet, amíg Udvarhelyen nincsenek ásatások, Csíkban pedig talán most éledezik a rendszeres múltkutatás, addig Háromszék központjában a Székely Múzeum tekintélyes hagyományú, jelenleg is hatékony régészeti ásatásoknak biztosít lehetőséget. A háború előtt Ferenczi Sándor volt a térség legjelentősebb középkoros régésze, aki a homályos és szép történelmi-irodalmi mítoszok övezte Bálványosvárat is megásta. 1945-től pedig a más ősvárakat is feltáró, ám rendszerkonform, kétélű értelmezései miatt kétes hírű Székely Zoltán, az akkori múzeumigazgató szervezte az ásatásokat. Többek szerint az az időszak volt Háromszék régészetének aranykora, rendszeres kutatások folytak a Maros-Magyar Autonóm Tartomány egész területén, mások mellett Ferenczi István közreműködésével. A kilencvenes években Bartók Botond tárta fel a vargyasi templomot, innen egy szenteltvíztartó medence darabja is előkerült, talapzatán rovásírásemlékekkel.

– Sepsiszentgyörgy egyedülálló régészeti kultúrával rendelkezik a Székelyföldön – hangsúlyozza Bordi Zsigmond Loránd, a Székely Múzeum régésze. – 1997 óta, amióta ásatásokat folytatok Háromszéken, két nevezetes akcióról számolhatok be: a kézdialbisi református templom föltárása során a falut az eddigi vélekedésekkel szemben háromszáz évvel korábbra datáltuk. (Megjegyzendő, Bordi Zsigmond csapata úgy juthatott be a templomba, hogy a tetőszerkezet gombásodása miatt teljesen ki kellett üríteni az épületet, így kezdődhetett el a szentély és a sírok tanulmányozása.) A másik jelentősebb kutatás a Rika-erdőben porladó, XII. századi erődítményrendszer kiásása. Erdély egyik legkorábbi építményéről, a gyepűvidék határőrállomásáról van szó, amely kora középkori őrtorony és többször felújított utak maradványait rejti.
– A XII. században tűzvész pusztította el az erődöt – fejtegeti a fiatal régész. – Kincskeresők kitúrta földkupacokból cserépdarabok, patkók bukkantak elő, ennek köszönhetjük, hogy elkezdődhetett a rendszeres feltárás, amelyet a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is támogat.
Hála a sepsiszentgyörgyi régészeknek, lassan apró részleteiben is látható, értelmezhető lesz az eleddig oly áttekinthetetlen székely középkor. A korábban kuriózumnak számító rovásírásemlékek mostanában egyre-másra bukkannak elő, igazolva egy igen régi és különc íráskultúra makacs továbbélését. A föltáruló temetőkben megszólal a sírvilág, amely leginkább nagy-nagy szegénységről beszél: a „vargyasi kincslelet” korabeli értéke sem tett ki tíz dénárt, ami jelentéktelen összeg volt; de az aprópénzek féltő-kuporgató elrejtése is nagy ínségről tanúskodik. A Zabolán és Petőfalván talált XII. századi, archaikus temetkezések arról mesélnek, hogy a halottak nem a székely „etnikumhoz”, hanem a székely jogrendhez tartoztak, azaz, hogy a terület a Magyar Királyságba integrálódott – ezt bizonyítja a váltópénzforgalom is. Az erődökben, temetőkben meglelt kardok, nehéz, kétkezes pallosok pedig konokul cáfolják, hogy a székelység csak könnyűfegyverzetű, könnyűlovas harcmodort gyakorolt volna; ellenben egy XII. századi reflexíjmaradvány legalábbis megkérdőjelezi, hogy a honfoglalás kori arzenál és harcstílus olyan hamar kikopott volna kultúránkból.
– Eddig csak elméletekkel, hipotézisekkel rendelkeztünk, most eljött az idő, hogy ezeket régészetileg is igazolhatnánk vagy elvethetnénk – mutat rá Bordi Zsigmond. – Csak az a baj, hogy általában a régészet szüli az elméletet. Hosszú távú kutatási feladatunk mindenesetre a székelykérdés megnyugtató tisztázása és a településtörténet elmélyítése, amire van esélyünk, hiszen az idén is három ásatást folytattunk.
Bordi szerint nincs tudományos háború a román és a magyar szakemberek között, ő például sem bizonyos magyar, sem román régészek köreiben nem népszerű középkorkutatásaival. De a Keleti-Kárpátok Múzeuma soha nem akadályozta munkáját. Úgy véli, nincs nagy különbség: mindketten ugyanahhoz a hivatalhoz adják le jelentésüket. Előfordult már az is, hogy ők kaptak ásatási engedélyt, míg a románokat elutasították. A fiatal szakember Gyulafehérváron, román nyelven, román történeti szempontok szerint végzett régészetet, de azt tapasztalta, hogy megváltozott a szemlélet: huszonöt évvel esett a kutatók átlagéletkora, és a fiatalok már nem gyűlölik egymást, a románok sem igyekeznek kiszolgálni a politikát.
Lassan formálódó szakmai közösségek, támadó, múltgyarmatosító román, védekező, múltizoláló magyar szélsőségek hadakozása, kibékíthetetlen és keserves munkával kibékíthető érdekellentétek, a szakmai szempontok egyre vehemensebb benyomulása a politikaiakba, a román illetőségű intézményekben is, a magyar történelem ősi korszakainak tisztázhatósága, babonák, mogorva egyházfik, lelkes avagy csüggedő kutatók, közönyös közvélemény: nagy vonalakban így jellemezhető a Székelyföld mai régészete. De a nagy szakmai kiforratlanságban formálódik valami igen biztató és elfojthatatlan; barangolásaink során szelíd forradalmakat, gyökeres szemléletváltásokat, derűlátásra okot adó jelenségeket tapasztaltunk. Aki nem keresi a tablón az árnyalatokat, könnyen a csaholók, a gyűlöletkeltők, a demagógok népes táborában találhatja magát. Pillanatnyilag persze egy-egy mindenre elszánt, magányos hősön múlik régiók múltkutatása. S ha majd eljön az az időszak, amikor a többség számára sem lesz többé nyűgemlék a műemlék, amikor nem hivalkodó-modernre pucolják a reneszánsz kúriákat, hanem eredeti állapotukat visszaállítva, a turisták szellemi kegyeit hajszolva építkeznek és újjáépítenek, akkor végre eljöhet a Székelyföld régészeti Kánaánja.
Vége