Vásárhelyi Pál aggodalmai és a nagy pesti árvíz

-KOPOGTATÓ-

Néhány nappal az 1838-ban bekövetkezett szörnyű pesti árvíz előtt Vásárhelyi Pál, a nagyhírű „vízmérnök” így írt az Athenaeum folyóiratban: „A folyamnak állapotjára való tekintettel alapos aggodalmat gerjeszt, hogy a tavaszi olvadással, ha a jégindulás nem kedvező körülmények között megy véghez, még nagyobb áradások fognak bekövetkezni…”
A lap március 4-én jelent meg, és március 13-án, illetve a rákövetkező napokon a boldogtalan várost több hullámban elözönlötte a jeges ár. A „jégindulás” ugyanis – ahogy a kitűnő mérnök megjósolta – nem kedvező körülmények között ment végbe. A Duna alsóbb szakaszait még vastag jégpáncél lepte, ám a felső szakaszok hegyóriásain hirtelen megindult a rettenetes hótömegek olvadása. A jég zajlását megakasztotta a Csepel-sziget, eltorlaszolva a lezúduló víztömeg útját.
A Pestet védő gát aztán 13-án este hatkor a mai Vigadó térnél átszakadt. Hiába próbálták betömni a nyílást, percek alatt víz alá került a Belvárosnak a mai Vörösmarty tértől délre eső szakasza egészen a Vámház körútig. Éjfélkor aztán a „Váci-töltés” is átszakadt (a mai Váci út vonalán) és a víz orvul elöntötte a Terézvárost is.
A neheze azonban még hátra volt. A rohamosan növekvő ár nyomására ugyanis másnap a gyengébben épített házak elkezdtek összeomlani. A víz ekkor már átlagosan két méter magasan hömpölygött nemcsak a Belvárosban, de az akkor még külvárosnak számító Ferenc-, Teréz- és Józsefvárosban is.
A jeges ár, az élelemhiány, a leomló házak halálos fenyegetése mellett fosztogatók is borzolták az amúgy is felkorbácsolt kedélyeket. Voltak olyanok, akik óriási összegekért mentették csónakjaikon a rászorulókat. Nem ok nélkül hirdetett a hatalom statáriumot. De voltak önfeláldozó lelkek is, élükön a nagyhírű Wesselényi Miklóssal, akik életük kockáztatása árán mentették a végveszélyben forgók tízezreit.
Az „Árvízi Hajós” így emlékezik vissza az embert próbáló órákra: „A József és Stáció (ma: Baross) utcából harsogott a segélyért kiáltók lármája, ide siettünk és szerencsések voltunk sokakat megmenteni. Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, a víz közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás, borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek… Alkonyodni kezdett, s a borult égből köd és hózivatar szállott le, az estét siettetni s az éjet feketébbé tenni. Ennél borzasztóbb estét s éjjelt sosem értem… A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s más akadályok közt csak alig, s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákban haladni… Százat is látni egyszerre veszélyben, s annak egyszerre harmadán segíthetni s a többit halál torkában hagyni, visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, kinek gyermekei és felesége már bent vannak és ezeknek jajjait, zokogását hallani – mindez oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni százszorosan szívet repesztő…”
Az árvíz csak március 16-án kezdett el némileg visszahúzódni és 18-ra hagyta el végképp az elpusztított Pest-Budát és Óbudát. A három település összesen 7505 házából 2882 összedőlt, 1363 súlyosan megrongálódott. A Ferencvárosban mindössze 19 ház maradt épen. A mai VI. kerület házainak 88 százaléka pusztult el. Budán – mivel ott magasabban húzódnak az utcák – jobb volt a helyzet, ám Óbuda épületeinek csak mintegy 10 százaléka maradt meg.
Budapest mai városképe részben az 1838-as árvíz eredménye. Számtalan városrészt kellett egyszerre – és ezáltal az új építészeti stílusok jegyében – felépíteni szinte a semmiből.