A hitelesség indexe

Nem túl épületes foglalatosság mostanában a gazdaságkutatóké: hónapok óta egyebet sem kénytelenek tenni, mint újraértékelni néhány nappal – netán órával – korábban kifejtett álláspontjukat. Az utóbbi időben egyértelműen megfigyelhető, hogy a friss makroszámok nyilvánosságra hozatala előtt röpködnek a passzívumként beharangozott milliók és milliárdok, majd rá egy nappal egy nagy rakás meglepődött szakember néz le ránk a napilapok hasábjairól.
Persze a korábbi állításaikkal szembesülő kutatók nem jönnek zavarba tévedéseik láttán, inkább egy jól bevált – leginkább párttaggyűlésekről és katonai alaki szemlékről ismert – metódust választanak: felsorolják a „váratlanul jó” mutatókat, mondjuk az idegenforgalmi bevételeket, az áruforgalmi egyenleget vagy épp a csökkenő inflációt, ám a következő kanyarban hirtelen, magasra emelt mutatóujjal, mintegy dorgálólag megjegyzik, hogy az elért eredmények ellenére lazul a költségvetési szigor, és máris seregestül csomagolnak a külföldi befektetők.
Persze azt senki sem állíthatja, hogy a gazdaságkutató cégeknél inkább egyéb pályára érdemes, netán túlzottan részre- (balra) hajló emberek dolgoznának: a jövő folyamatai leginkább nemzetközi tendenciák alapján ítélhetők meg, azok pedig lehangolóbbak, mint egy ötvenéves Juliska a János vitéz bérleti előadásán.
A kilencvenes években a világgazdaság motorjaként aposztrofált Amerika a harmadik negyedévben negatív GDP-adatot produkált, a recessziós tüneteken egyelőre a terrorizmus ellen folytatott hadjárat lendítő ereje sem segít. Ugyanez, sőt még meredekebb a helyzet Japánban, amelynek adósságát és bankjait sorban minősítik le az erre hivatott cégek. Ebben a szituációban mit tehet a hazai elemző? Rendkívül óvatos, és visszaesést helyez kilátásba itthon is. Nincs is ezzel nagyobb baj, csak el kellene már ismerni végre nekik, hogy Magyarország mindeddig viszonylag jól ellenállt a külső recessziónak, ami egyértelműen kitűnik a makroszámokból. Az államháztartás gazdálkodása – hasonlóan a megelőző évekhez – stabil, az első tízhavi deficit mindössze 277,5 milliárd forintot tett ki. A folyó fizetési mérleg – eddig példátlanul – az utóbbi négy hónapban pozitív egyenleget produkált, jelenlegi hiánya 300 millió euró körül mozog, ami alig több a januárban regisztráltnál, és töredéke az előzetesen prognosztizált 1,5-2 milliárd eurós éves értéknek. A viszonylag hosszú időre beragadt inflációt az év második felétől ismét sikerül egyre lejjebb szorítani, és év végére ez a szám sem mutathat sokkal többet hét százaléknál. A sok sírásra okot adó lassuló növekedésünk év végén még mindig közelíti majd a négy százalékot, ami önmagában gyengébb, mint a múlt évi adat, de még mindig nagyjából kétszerese az Európai Unió átlagának.
Ilyenkor persze valamirevaló szakember nem ismeri el, hogy tévedett vagy rosszul mérte fel a dolgokat. Sokkal könnyebb meglepőnek értékelni a történéseket, és felhívni a figyelmet a lazuló költségvetési politikára, meg a növekvő tőkekivonással fenyegetőzni. Ezzel egy dolog kerül csak veszélybe, amit egy kutató nem árt, ha értékel: a hitelesség.