Évi rendes karácsony

Karácsonykor nem lehet vendéglőbe menni. Az esztendő leghosszabb szünnapját otthon vészeljük át, családi körben. A szülők és gyerekek együtt üldögélnek az asztalnál, az unokák lesik az ajándékokat, a háziasszonyok hivatásos szakácsokként, cukrászokként sürögnek a konyhában. A köznapi ismerősök, kocsmai cimborák mind eltűnnek ilyenkor. Nincs az a megátalkodott törzsvendég, aki szokott helyén ücsöröghetne. A vendéglősnek is van családja.
Tibor úr és Márta asszony még kiporciózzák, patentüvegekbe zárják a finom halászlét, amit léhűtő újságíró barátaiknak főztek, aztán bezárják a Beugrót. Hazamennek. A város külföldi konyhái is kihűlnek két-három napra, a messziről jött tulajdonosok itt karácsonyoznak. Most darab időre eltűnnek szem elől a kóbor Szindbádok, szép életű Rezeda Kázmérok és boldog Vendelinek, a mindenféle mustármag-emberek, akik rendesen a nyilvános terítékek mellett fogyasztják az életüket.
Ilyenkor hiába is kandikálna be a vendéglői ablakon Privát úr, hogy kedvére való sarokasztalt találjon, ahonnan ő az egész világot szemmel tarthatná, de őt nem látja senki. Ahol az asztal nincs körülvéve fogasokon függő télikabátokkal, s a pincérnek sincs más dolga, mint a kabátját lesegíteni, azután elmenni anélkül, hogy tolakodó kérdéseivel molesztálná. De szállodai étterembe is feleslegesen fordulna be – ahol az emberek amúgy sem esznek természetesen; azt nézik, hogy kell fogni a villát meg a kést, nem merik leszopogatni a csontokat, kitörölni a tányért, még kenyeret sem esznek annyit, mint amennyit szeretnének, s nem mernek lármát csapni, ha hajszálat találnak az ételben –, most úgy is csak nagyhangú olasz vadászokat találna ott, hitvány kis tyúkjaikkal.
Privát úr még ismert egy úriembert – földszintes, kertes háza volt Budán –, aki csak azért járt Pestre, hogy az étlapokat összegyűjtse. Csak olyan helyről vitte el magával emlékbe az étlapot, ahol jól sikerült az ebédje. Volt a gyűjteményében étlap olyan korcsmákból, amelyek már rég megszűntek, de a maguk idejében nevezetességek voltak. Még külföldi utazásaiból is magával hozta az étlapokat. A gráci Elefánt fogadó étlapját forgatta öregségére a legnagyobb delíciával: szarvaspecsenye volt, mégpedig felejthetetlenül készítve.
Privát úr emlékezett még arra is, amikor az Üllői úti Vámház helyére felépítették a Mária Terézia lovassági kaszárnyát, ami mellesleg híres beszálló-fogadó volt, ahová a vásárosok beállhattak szekereikkel. A környék számtalan kisvendéglője közül legszívesebben a laktanya mögötti Arany Angyalra gondolt – nevét az Angyal utca őrzi –, ahol a szabadságharc bukása után írók, művészek időztek, kijátszva a császári rendőrség figyelmét, és az asztalfon búskomoran ülő Vörösmartyt a híres prímás, Patikárius Ferkó próbálta hegedűjével kedvre deríteni. A Práter utcában volt a nevezetes Sverteczky vendéglő, szintén hazafias hely, ahol a pince vasajtajára az 1848-as évszám volt kovácsolva, s Sverteczkyné maga főzte a két sonkacsülökkel, dagadóval, főtt tojásokkal ízesített, rózsapaprikától pirosló, gyengén fokhagymázott, zsíros, nagyszemű és puhára főtt babokkal elvegyített sóletet. Hogy a híres Arabs Szürkéről meg ne feledkezzünk, amelyik még 1933-ban is létezett egy zömök, öreg házban, olyan mélyre süllyedve az idők folyamán, hogy az utca szintje magasabban volt, mint a kocsma padlója. Egy este betévedt a helyiségbe Móricz Zsigmond, és beszélt egy öreg házmesterrel, aki fiatal korában személyesen látta a híres betyárt, Savanyú Jóskát.
Karácsonykor odahaza, a fűtött szobában, étlapok helyett porosodó Krúdy-könyveit forgatta