Újpesten, a barkácsáruház mellett akadtam önre. A könyvkereskedés romantikus időszakát idézte, ahogy feleségével ott toporgott a fagyban, bőrkötéses Brehmek, Kellerek, Jókaik között. Hol itt, hol ott tűnik fel az országban, piacokon, kisvárosi főtereken ad-vesz, „ponyváról” árul. Ilyen rossz lenne a helyzet: ma már az antikvárius is vigéckedik, fut a vevők után?
– Nemrégiben a kis bakonyi faluba, Farkasgyepűre költöztünk, májustól őszig ott, ősztől májusig pedig Pesten tanyázunk, több állandó árusítóhelyünk van. Vándor használtcikk- és antikvárkönyv-kereskedő – így szól vállalkozói engedélyem. Isten háta mögötti falvakban komoly gondot jelent, ha valaki túl akar adni könyvein, hiszen a súlyos köteteket el kell cipelni a távoli városi antikváriumig, az átvétel viszont bizonytalan – oda kell tehát mennünk. Farkasgyepű szegény, elöregedett erdészfalu, iskola sincs helyben. Amikor tizenöt éve építkezni kezdtünk, a férfiak nagy része negyvenéves korában már alkoholizmusba süllyedt. A nők többsége a tüdőszanatóriumban dolgozott. Akkoriban meg se próbáltunk könyvet eladni. Most viszont egyre igényesebbek a lakóház külcsínében, olvasottságukban, művelődésükben. Beszélgethetünk Hamvas Béláról például a tizenöt éves, műszaki iskolában tanuló helybéli fiatallal. És ez nem kirívó, mert másikukkal vitatkozhatunk költészetről. A harmadikkal Shakespeare drámáiról.
– Mivel magyarázható a feltámadó művelődési igény?
– Hozzá kell tennem, a városokban rosszabbak a tapasztalataim. A városi tanulóifjúság nagy hányada eltávolodott a Gutenberg-galaxistól, inkább a tanárok részéről mutatkozik kevéske figyelem és vásárlókészség. Zsúfolt külvárosi gimnáziumban a diákok útjába helyeztem egy Jackie Chanről szóló könyvet, hogy amikor jön az áradat, s a kezükről kétfelé folyik a ketchup, az irodalomhoz csalogassuk őket. Fütyültek ránk. De megjelent egy csokornyakkendős, igazi régi vágású, ötven körüli tanár, végignézte kínálatunkat, kérdezett ezt-azt, észleltük, hogy olvasott, majd megfordult, és örömmel rávetődött erre a könyvre. Álltunk, és nem értettük: hogy van ez? Örülök, hogy a tanár úrnak tetszik, mondom, kipuhatolandó a céljait, bizony ritkán kerül a kezünkbe, és általában a fiatalok körében népszerű ez a kötet. Igen, mondja, én is láttam vele egy filmet, és most megismerem az élettörténetét, utána továbbadom az unokámnak.
– Miért olyan meghökkentő ez?
– Arra gondoltam, hogy ha az én időmben jött volna egy vándorkönyves ilyen olcsó ajánlattal… Én még a Múzeum körútra jártam, hazafelé menet a gimnáziumból minden áldott nap leszálltam a Kálvin téren, és bementem a Böngészde nevű antikváriumba, ahová az államosítás után vályúkba öntötték a könyveket. Félretetettem az apámtól kapott menzapénzt. Ennek a boltnak köszönhetem pályafutásomat: áru-összeállítóként ’56 júniusában fölvettek a Kúria utcai raktárba. A zegzugos, hatalmas pince tele volt könyvekkel: az ablakokon, akár a garatba öntötték be a kiadványokat az államosítás során, kosárszámra álltak, mint a krumpli. Később tudtam meg, hogyan likvidálták a könyvállományokat: ’51. május 1-jén egyszerre, egy időben ellepték és lezárták az összes könyvesboltot az országban, vagyonleltárt készítettek, új vezetőséget neveztek ki. Háromtagú brigád ment mindenhová: a főnök munkás volt, rendszerint nyomdai dolgozó, többnyire jó szándékú, de tudatlan. A másik, a „komisszár” a pártot képviselte, a harmadik a könyvszakmából került ki, de ő sosem volt tulajdonos, hanem csak segéd. Ő döntötte el, mi maradhat az üzletben. Délutánra végezniük kellett. Amint a könyves szakmából odakerült ember elkezdte a munkát, lassan, bíbelődve, odajött a komisszár, és ráförmedt: hát maga mit vacakol? A dolgomat végzem, elbírálom a köteteket – válaszolta a könyves. Ilyen körülményesen? Mit gondol, ki fogja ezeket elolvasni? Bedugta karját a pártbizalmi a könyvek mögé, és lesodorta őket a polcról. Így kell államosítani! Mi új könyvet fogunk a dolgozók kezébe adni. Olyat, amely a szocialista embertípust alakítja, nem pedig efféle polgári nyafogásokat. Minden könyvet kidobni! Nem volt mit tenni. Összeszedték, leltározták, mehet a zúzdába! Szerencsére nem a zúzdába ment, hanem a pincébe. Na, de aztán a zúzda is bejött.
– Ön tehát a pince perspektívájából nézhette végig a pusztítást…
– Hiányzott a jól képzett, művelt munkaerő. Pár ember tett-vett odalent egy-két órát, mert hideg volt a pince, s osztályozott: ötven könyv ment a boltba, kétszáz a zúzdába. Nekem, mint érettségizett kölyöknek, az volt a dolgom, hogy a válogató keze alól elszedjem a könyvet, és amit ő balra tett, azt vigyem a polcra, amit jobbra, azt a zsákba. A zsákba teendő kötet megvillant, de volt annyi időm, hogy belelapozzak, és akkori irodalmi ismereteim szerint döntsem el, mi legyen a sorsa. Gárdonyi-, Fekete István-műveket mentettem így meg. Még 1945-ben adták ki a négyfüzetes lajstromot, a Fasiszta és szovjetellenes nyomdatermékek jegyzékét, amelyet a szovjet katonai parancsnokság kényszerített ki, jelentős írók, költők munkálkodtak összeállításában névtelenül, később tudtuk meg, kik azok.
– Hová kerültek a B-s könyvek?
– Kizárólagos kezelésükkel Budapest első számú üzlete, a Központi Antikvárium volt megbízva. Szigorú nyilvántartási rendszerrel, zárt raktárajtó mögött tároltuk a tiltott könyveket. Érdekes, manapság sokkal több könyv van forgalomban belőlük, mint az én időmben. Hol voltak ezek a könyvek? Amikor ötvenhatban bekerültem a pincébe, olyasvalaki helyére álltam, aki előző héten fölakasztotta magát a vízcsövekre. Elő volt írva, hogy melyik hónapban hány tonna papírt kell beszolgáltatni a MÉH-be. Elődöm ’51-től ’56-ig szorgoskodott, de amikor bekerültem, mégis könyvhegyek tornyosultak a pincében. Minden forradalomnak, háborúnak vannak rémtörténetei, megtörtént esetek. Egy üzlettulajdonos összeesett az ajtóban, meghalt, amikor elhurcolták a könyveit. Volt, aki megneszelte az államosítást, és ’51 tavaszán gyorsan eladta a boltot. Mint az én főnököm, a Központi Antikvárium vezetője, Heks Tibor. Amikor megszabadult a könyvesboltjától, Kohn bácsi három üzlettel arrébbról átrohant vörös fejjel: Maga meg van őrülve, mit csinál? Heks csak annyit mondott: Kohn bácsi, rossz idők jönnek. De hiszen maga most jött meg Mauthausenből, hitetlenkedett Kohn bácsi, és így beszél, hát magának most fog felvirágozni az üzlete! Kohn bácsi, rossz idők jönnek. Maga is adja el. Nem adta el, ráfázott. Ettől kezdve Heks alkalmazott volt, azért kerülhetett be egy államosító brigádba, majd kaphatott vezető beosztást.
– Meddig tartott a könyvpusztítás?
– Ötvenhatban még mindig áradt az üzletek könyvanyaga a megmaradt tizenöt antikváriumba – azelőtt több mint hatvan volt Pesten. A legtöbb könyvesbolt Horizont bolt lett, amely szovjet kiadványokat és ideológiát terjesztett. ’56-ban ezeket égették. Ha fényképen azt látja, hogy emberek tombolnak, könyveket raknak máglyába, soha nem a rendes könyvesboltoknál történt. Láttam 19 évesen. Kizárólag a Horizont boltokat pakolták ki. Különben a késő Kádár-korszakban is működött a tiltott művek rendszere, egészen ’89-ig, de sokat lazult. Tekintélyes pártvezérek sompolyogtak be hozzánk: adjon valamit, suttogták rejtélyesen, tudja, ami olyan – már mentünk is le a pincébe. Bár tartottunk a provokátoroktól.
– Milyen témájú könyvek érdekelték őket?
– Trianon, második világháború, antiszemitizmus, szabadkőművesség, csupa akkoriban pikáns téma.
– Mi történt önnel és a Központi Antikváriummal a rendszerváltás után?
– Ötvenhét éves koromban megbetegedtem, elmentem előnyugdíjba, mert éreztem, hogy nem jó a helyzet: hitegettek bennünket, hogy tulajdonosai lehetünk az üzletnek, végül nem lett az egész privatizációból semmi. Utódom ebbe rokkant bele. Most bérlik a Központi Antikváriumot, a csúcson van megint, milliós nagyságrendű kéziratokat tudnak venni és eladni, árverezni, hihetetlen dolgok kerülnek elő náluk. De valami ragadt rám is negyven év alatt. Eleinte tanárok, orvosok sokasága járt be hozzám, törzsvevőim többsége elit értelmiségi volt, egyetemi szintű információkkal láttak el. Hagytam beszélni a gyűjtőt, hadd dicsekedjen könyvtárával, s ez olyan volt, mintha iskolapadban ülnék.
– Elit antikvárium vezetőjéből vándorkereskedő lett. Hogy vészelte át az éles váltást?
– Kicsit persze derogált, hogy az ország első boltjából kimentem az utcára. Mégis, hihetetlennek hangzik, de ha valaki ma vállalkozna arra, hogy egy kivénhedt Barkast bepolcoz, és útnak ered, három év alatt gyönyörű helyen álló antikváriumot vehetne könyvekkel, és még milliomosnak is kikiálthatná magát.
– Ilyen jó üzlet lenne?
– Képzelje csak el, mennyi deklasszált, falura kitelepített értelmiségi vitte magával a könyvtárát annak idején. Ezekre a gyűjteményekre sokszor még újabb állomány rakódott: harminc év ragyogó könyvtermése, mert Magyarországon csodák történtek a könyvkiadásban, ezt senki nem tagadhatja. A második lerakódás a hatvanas években kezdődött – az akkori gyűjtők fiai vannak ma apakorban. Hogy ők mit kezdenek a könyvekkel? Behányják az antikváriumokba.
– A világért sem akarom megbántani, sem naiv kérdésekkel traktálni, de amikor kiszolgáltatott, tudatlan emberektől vásárolnak könyvritkaságokat, csupán a szakmai becsületesség szab a vételárnak alsó határt?
– Aki az úgynevezett úri tisztességet tanulta – ez az én generációm –, akibe beleverték, hogy keresni kell a könyvön, gyorsan eladni, az természetesen sosem fizet túl a reális értéken, de van határ. Hogy az eladó szegény – efféle szociális szempontok nem játszanak szerepet. Bár ahogy öregszem… Ha kimegyek Újpesten egy panellakásba, és azt látom, hogy nincs bútor, de van tíz könyv, nos, ez kissé befolyásol. Vagy ha valaki szeretetházba került, egyedül maradt, mankóval jár, mindenét eladta, hogy önállóan tartsa fenn magát… megint csak odafigyeltem, hogy ne hagyjak a nyakán értéktelenebb műveket sem.
– Dokumentumértékű, hogy szakmai múltja rendkívül változékony időszakon ível át. Amit még izgalmasabbá tesz, hogy vándorárusként a mai falu és város művelődési szokásait is összemérheti. Lehet még értékes könyvtárakra bukkanni falun?
– Vidéken többnyire a 30 évnél fiatalabb, ügynöki, munkahelyi terjesztő által eladott könyveket hozzák megvételre, amelyek nagyon jó állapotban vannak. A fortély az, hogy amit ott veszek, azt Pesten adom el, amit Pesten, annak egy részét vidéken. Szilvási Lajostól például a fővárosban nem lehet megszabadulni. Ajkán meg azzal jönnek, hogy van-e Szilvási-kötete? Vagy kerestek ott úgynevezett szocreál könyveket is. De vidéken nagyon kevés helyen bújik meg igazi érték, telítődött azonos áruval a piac, míg Pesten utánam dobják a könyveket. Manapság utánament a kommersz antikvár könyv az új kiadások árának, nagyregényt pedig már csak a sznobok vesznek, a polcot díszítendő. A nyomorultakat, Jókait nem lehet eladni. Ugyanakkor felnőtt a másodgeneráció, aki úgy gondolja, még a nagypapa gyűjtötte a könyvtárat, őt érdekelték ezek, engem nem, én műszaki ember vagyok, minek ez az egész. Vigye, és veszünk helyette mást. Fájlalom, hogy ilyen lezserül gondolkodik, hogy nincs kötődése. Kétféle típussal találkoztam a budai körzetekben: az egyik gazdag anyagot birtokol, mely kötődik a családhoz, és nehezen mozdítható, de jó ajánlattal megnyílik, a másik része szinte herdálja örökölt könyveit. Elvesztette a könyv a sármját, hangulatát, presztízsét. Jártam olyan lakásban, amelyben egy darab könyv nem volt. Érdekes módon nem jellemző, hogy valaki azért adja el a könyveit, mert nyomorog.
– Miért adnak el leggyakrabban?
– Legáltalánosabb, hogy festenek, kisebb lakásba költöznek.
– Húsz évvel ezelőtt mi volt a fő motiváció?
– Húsz évvel ezelőtt a háború előtti könyvek domináltak. Az örökölt könyvtárak jobban kötődtek, a túlélő házastárs vagy gyerek óvatos volt, nem adott túl a gyűjteményen könnyedén, mert a nagypapától hallotta, hogy sokat ér, és mert még a párja, őse gyűjtötte.
– Kik vásárolnak manapság?
– Korábban kisokossal, listákkal jöttek hozzám a tanárok, ügyvédek – mára elmaradtak, ’89 óta egészen más a vevők összetétele. Az árveréseken megjelentek a külföldi viszonteladók, a nyugati magyarság elitje, akik a csillagos égig hajtják fel az árakat, sokszor spekulatív céllal. A másik típus a pénzes gyűjtő, aki festménnyel már nem foglalkozik, mert az túl drága lett, ahelyett a könyvet tekinti trezorálható, jól befektethető értéknek. És vannak a megátalkodottak. A fanatikus szakácskönyvgyűjtőnek, ha elzsibbad a keze, akkor sem teszi le. Elszegényedik, éhen hal, de akkor is megveszi. Vidéken viszont nem lehet árverést rendezni. Nincs trezorálni való, első osztályú, nagyon drága mű.
– Hát a falusi értelmiségi?
– Főleg gyerekkönyvet keresnek. És regényeket. A kötetek küllemére is adnak. Ezelőtt tíz évvel az átlagos falusi similabdát vett a búcsúban, vagy elment a lacikonyhára – most megáll a standom előtt. Főleg klasszikusokat keresnek, Jókait, Mikszáthot, verseket, és jól eladhatók a régi krimik, az Albatrosz sorozat. A könyv él, mozog, vehető, eladható, csak mindig vigyázni kell a trendekre. Nem megy el például a háború előtti kommersz irodalom, névtelenné vált írók műve.
– Könyvellenesnek látja környezetét?
– Nem. Talán megtorpanásról beszélhetünk. Újra kell élednie a dolgoknak. Kialakulnia az igénynek, hogy meglepetés érjen egy könyv által. Hogy kéznél legyenek alapvető művek. A televíziós vetélkedők is irodalomra, könyvből megszerezhető lexikális ismeretekre épülnek. Danielle Steelt viszont már nem lehet eladni, nem kell a koszszürke papírra nyomott paperback. Kijelenthetem, hogy komoly a forgalmunk. Törzsvevőm például egy hátizsákos kislány, aki alkalmanként nyolc-tíz könyvet visz el, mondván, majd a gyerekének lesz, mert lehet, hogy akkorra megszűnik a könyvkiadás.
***
TÖLGYESSY ISTVÁN 1937-ben született Székesfehérváron.
1956-ban az Állami Könyvterjesztő Vállalathoz kerül mint áru-összeállító. 1968-tól a Központi Antikvárium helyettes boltvezetője, 1970-től boltvezető. 1995-ben nyugdíjba vonult.
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
