Kinek jár még kárpótlás?

Több tucat kifogás érkezett 1992-ben az életüktől és szabadságuktól politikai okból megfosztottak kárpótlásáról szóló XXXII. törvény megalkotása után az Alkotmánybírósághoz (AB). Ezek vizsgálata hosszabb időt vett igénybe, így az AB döntése az 1/1995. évi (II. 8.) határozatában jelent meg. Akkorra öszszegyűltek már a több tízezer kárpótlási igény elbírálása során szerzett bizonyítási eljárási tapasztalatok. Így a személyi kárpótlást ellenőrző, vélelmező és történeti szempontból segítő társadalmi kollégium is egyetértett az AB határozatával. A korrekcióhoz szükséges jogalkotás megindult, azonban az állam lehetőségeit és az óhajokat nehezen lehetett egyeztetni. Ennek ellenére az 1995–1996-ban tartott parlamenti bizottsági ülések és az általános és a részletes viták eredményeként született törvénytervezetet a végszavazás előtt az illetékes bizottság elnökének javaslatára előzetes alkotmányossági kontrollra utasította a Tisztelt Ház.
Az AB-határozatban (770/A/1996) jelölte meg a törvényjavaslat kijavítandó részeit. A döntés többek között két fontos elemet tartalmazott. Mindenekelőtt javasolta, hogy először a jogosultságot kell megállapítani. Ezzel egyidejűleg az állam kötelességévé tette a végrehajtáshoz rendelt összeg törvényben való megállapítását.
A másik fontos elem az volt, hogy az AB lehetővé tette valamennyi kárpótlás összegét (a befejezett jogügyletek kivételével) akár nagyságrendekkel is csökkenteni, amennyiben az előzetesen, az állam által a végrehajtásra meghatározott összeg elégtelennek bizonyulna.
Ezek alapján készült el az 1997. évi XXIX. törvény javaslata, amelyet a kötelező viták után 1997. április 29-i ülésén fogadott el az Országgyűlés. A törvény eltérő benyújtási és lejárati határidőt írt elő a határozatot hozó részére. Elrendelte továbbá, hogy a kormány a benyújtási határidő letelte után három hónapon belül az egy sérelmet szenvedettért járó összeget külön törvényben határozza meg. Ez az 1999. évi költségvetésről szóló törvényben történt meg, amelyet az Alkotmánybíróság 46/2000. (XII. 14.) határozatával megsemmisített és a kárpótlás összegének külön törvényben töténő megállapítását rendelte el.
Ennyit az idegennek tűnő, de mind a hazai, mind a nemzetközi gyakorlatnak is megfelelő jogalkotási és jogalkalmazási rendről.
A jelenlegi helyzet kialakulását elemezve több, érdeklődésre számot tartó momentumra érdemes felhívni a figyelmet. Mindenekelőtt az 1997. évi XXIX. törvényben az annak végrehajtására szánt összeg meghatározásának előzményeire. Az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal (OKKH) igen ellentmondásos, a sokévi tapasztalat alapján nem igazolható létszámot közölt a jogalkotóval. Ezt bizonyítja, hogy a felháborodást okozó, egy életért harmincezer forintos összeget meghatározó kárpótlás során az erre szánt hárommilliárd forintot nem használták teljesen fel. Ennek ellenére a helyt adó határozatok közül viszonylagosan sok a nem elfogadható bizonyítási eljárás alapján hozott pozitív döntés.
Nem mentségként, hanem tényként kell megállapítani, hogy a valós és helyes elbírálási eljárás, valamint a reális összeg meghatározása tárgyában a kárpótlás társadalmi kollégiumának észrevételeit, javaslatait az OKKH akkori elnöke nem vette figyelembe. Ezért is, meg a több kétes ügy kezeléséért a kollégium úgy határozott, hogy elnöke a hivatal vezetői ülésén a jövőben ne vegyen részt.
Van még egy kérdés, amely ma felesleges vitát okoz. A módosító törvény végrehajtása úgy rendelkezik, hogy a végrehajtáshoz 1998-ra az állam hárommilliárd forintot biztosít. Ez nem jelenti azt, hogy a következő években további összegeket kell meghatározni. Ugyanis a végrehajtásra három, illetve négy hónapot ír elő a törvény, amelyet egyszer lehet meghosszabbítani ugyanannyi időre. Tehát az Országgyűlés 1997. április 29-én abban meggyőződésben szavazott, hogy 1998 végéig a törvény végrehajtásának mindenképpen be kell fejeződnie. Más kérdés, hogy ez 1999-re is áthúzódott.
A másik probléma az, hogy az AB 2000-ben hozott határozata nem kifogásolja az 1997. évi XXIX. törvényben foglaltakat, így a jogosultak körét és a jogosult özvegye esetén az öröklésre vonatkozó természetes személyt/személyeket érintő szabályt.
1999 decemberétől a kárpótlás felügyelete az igazságügy-miniszter hatáskörébe került. Ezt követően felgyorsultak az események, s különféle egyeztetési próbálkozások alatt született a kárpótlás összegére és a kifizetés szakaszosságára egy tervezet, amely több változatot tartalmaz. Ennek előzetes egyeztetésére ez év augusztusában több érdekelt és néhány nem közvetlenül érintett társadalmi szervezetet hívtak meg. Egységes álláspontot nem sikerült kialakítani. A közelmúltban az újabb, szűkebb körben tartott egyeztetés sem hozott eredményt.
A jogalkotást előkészítő Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkári hivatala és a közigazgatási államtitkár javaslatot tett arra a megoldásra, amit a kormányzat most garantálni tud. Hivatkozott arra, hogy a két éve jóváhagyott költségvetés miatt a kifizetést csak 2003–2004-re tudja biztosítani. Így jövőre, előirányzat hiányában, ez nem történhet meg. Az összeg kérdésében (330 ezer forint, vagyis tizenegyszerese a jogosan sérelmezett harmincezer forintnak) a szervezetek többsége egyetértett, de egységes vélemény nem alakult ki. Vitatott volt az egyenlő elbírálás elvének kötelező betartása is. (Ez meglehetősen furcsa volt, hiszen a kérdést a módosító törvény rendezi, vagyis minden élet elvesztéséért 1997 óta egységes a kárpótlás összege!) Felmerült a természetes személy öröklésének, örökölhetőségének hiánya esetén a jogi személy öröklési jogosultsága is, amelyet a módosító törvény, illetve az ex gratia (az állam méltányossági) elvén alapuló kárpótlás kizár.
Mint a kárpótlás társadalmi kollégiumának elnöke, tapasztalatból ismerem a végrehajtás időigényességét. Így a mintegy 130 ezer határozat felülvizsgálatára és új határozat meghozatalára fordítandó időt is, beleértve a meghatalmazási okmánnyal történő esetleges visszaélések kiszűrését. Ez különösen a külföldön élőket érinti, ahol a fő nehézséget az jelenti, hogy a jogosultak többségének esetében hosszú időre van szükség annak a megállapítására, hogy a három-négy évvel ezelőtt kedvezményezett személy lakcíme válto-zott-e, egyáltalán él-e. További probléma a külföldi országok eltérő örökösödési joggyakorlatának a hazai öröklési szabállyal történő öszszehangolása. Mindezt olyan szakigazgatási szervnek kell elvégeznie, amely 1996–1998 között a személyi kárpótlás legjobb szakembereit veszítette el, és a létszám is jelentősen csökkenőben van.
Ugyanakkor a személyi kárpótlás több mint tízéves folyamatát mielőbb – kompromisszumon alapuló közmegegyezéssel – be kellene fejezni.
Csupán mellesleg jegyzem meg, hogy a példának tekinthető görög, spanyol és portugál diktatúra kárpótlási jogszabályainak végrehajtására is 10-12 évre volt szükség, jóllehet ezekben a diktatúrákban sem a vagyon, sem a személyi szabadság megsértése terén még megközelítőleg sem történt olyan jogtiprás, mint a bolsevista diktatúra rendszerét sínylő országokban.
Végül arról sem szabad megfeledkezni, hogy az állampolgárok tulajdonában az állam által kötött nemzetközi szerződésekkel okozott sérelmek kárpótlásának rendezésére az Alkotmánybíróság kötelezettséget írt elő.

A szerző az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal Társadalmi Kollégiumának elnöke