Könyvesház

Kalandozások egy régi fiákeren
Zórád Ernő és a régi utcák
P. Szabó Ernő
A húszas évek második felében kezdte pályáját Zórád Ernő, akkor, amikor a Magyar Királyi Iparművészeti Iskola tehetséges növendékeként „kiajánlották” a Corvin Áruházba dekorációs munkára, amely annyira megtetszett a fiatal művészjelöltnek, hogy tanulmányait abba is hagyta. Hogy milyen sokfelé ágazott korosztályának útja, jól jelzi, hogy osztálytársa, Gyarmathy Miklós Michel Gyarmathy néven a Folies Berger igazgatójaként vált világhírűvé, Tóth Imre pedig Amerigo Tot néven Rómában futott be szobrászként. Zórád, aki hamarosan utcára került az áruházból, hosszú éveken át képkereskedőknek festett „négerként”, majd újságrajzoló lett. 1947-től a Magyar Vasárnap illusztrátoraként, 1951–71 között pedig a Pajtásnál dolgozott. Közben képregények százait rajzolta, több tízezer kocka került ki a keze alól. Rendezett néhány egyéni kiállítást, részt vett az ötvenes évek elején a nagy országos képzőművészeti tárlatokon, Arany János Toldijához készült rajzaival megmutatta, hogy nem idegen tőle a szépirodalom, s persze azt is, hogy nem idegen tőle a „grand art” sem.
Az élet azonban úgy hozta, hogy sosem tudta magát igazán elkötelezni ennek a művészetnek. Az élet élvezete, a kalandok, a változatosság szeretete jellemezte mindig, az a fajta könnyedség talán, amely annak a festőnek a képeit is uralta, akitől a Hont megyei Dacsókeszin lévő családi kúriában az első ismereteket szerezte a művészetről. Margittay Tihamér az úgynevezett társasági festészet képviselője volt, csinos lányok, könnyed flörtök, futó érzelmek megörökítője.
Más hatások is befolyásolták azonban Zórád Ernő szemléletének alakulását, például Krúdy regényeinek világa. A régi utcák, „egy más kor” emberei iránti szerelmét elbeszélhette azokban a rajzokban, amelyeket az 1933-ban lebontott Tabánban készített a még élettel teli piacról, vendégekkel teli kávéházakról és a már szinte kiürült, bontócsákányokra váró házakról, a lejtős utcácskákról, otthagyott leanderekről.
A Kalandozások egy régi fiákeren című kötetben újra végignézhetjük a Tabánról készült rajzok egy részét, de sajnos a szerkesztők mindegyik képbe belevágtak, szembesítendő a hetven évvel ezelőtti látványt a maival, amire nem volt szükség, lévén, hogy az olvasó naponta láthatja az eredményt. Fontosabb lett volna, hogy a könyv egyéb fejezeteiben közölt képeknél évszám kerüljön a művek alá, a technika, a méret megjelölése, mert ezek hiányában elég nehéz művészettörténeti kontextusban elhelyezni a gazdag, bár sokak által sok szempontból bírált életművet. Nem sokat segítenek ebben az olyan kitételek sem, amelyek szerint a rosszindulatú szakmai elit kényszerítette bele az alkotót a skatulyákba. Az viszont bizonyos, hogy a szép képeskönyvként bizonyára érdeklődést keltő kötet nagyobb nyelvi gondosságot érdemelt volna. Ebben az esetben bizonyára nem kerül bele a kifejezés: „giccssőr”, amely valóban nem illik az alkotóra, akkor sem, ha helyesen írják.
(Verő László: Kalandozások egy régi fiákeren. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)

Sóhajtozó központjaink
Magyar történelmi városok
Skrabski
Bár a történelem mostohán bánt szellemi, kulturális központjainkkal – a bemutatott húsz magyar történelmi városnak csaknem fele már határainkon kívül van –, mégis bebizonyosodik, hogy a nyolcszáz-ezer éves hagyományokkal rendelkező települések fejlődése nem állt meg. Hiába pusztít az ellenség, ezek a helyek mindig újjáélednek romjaikból.
Az alapítástól napjainkig mutatják be a városok sorsát a szerzők: többek között Debrecent, a kálvinista Rómát, Egert, vitézeknek ékes oskoláját, Esztergomot, első fővárosunkat, Győrt, a folyók városát, Gyulafehérvárt, a fejedelmi székhelyet, Kassát, az egykori „villa liberá”-t, kincses Kolozsvárt, Munkácsot, ahol a várban szorult a szabadság, Nagyváradot, Szent László városát, Pécset, a paradicsomhoz hasonló régi és nagy várost, „Idvez légy te Patakot”: Sárospatakot, a hűséges várost, Sopront, Szabadkát, a legszebb nevű magyar várost, Szegedet a Délvidék kapuját, Székelyudvarhelyet, a Székelyföld anyavárosát vagy Visegrádot, a földi paradicsomot.
A bemutatott városok kialakulása leginkább a kedvező természeti adottságoknak volt köszönhető, bár vannak kivételek, így például Debrecenről a XVIII. századi angol utazó, Robert Townson értetlenül állapította meg: „Nem fejthetem meg, mi bírhatott rá harmincezer embert, hogy olyan vidéket válasszon lakhelyül, hol se forrás, se tüzelő, se építőanyag nincs.” Határon kívül eső városainkban gyakran pusztulni hagyta a magyar emlékeket az új hatalom, de nem kell idegenkezűség a pusztuláshoz, hiszen hazánkban is a szűk látókörű városvezetés, pénzhiány és ostoba divatok hatására egész városnegyedek tűnnek el.
(Magyar történelmi városok. Szerk.: Karádi Ilona. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)

A fény szeretője
Gérecz Attila egybegyűjtött versei, írásai
Balavány
Vác most a fiatal magyar líra egyik központja – üzente édesanyjának Gérecz Attila egy guriga vécépapírra írt levelében a váci fogházból 1955 tavaszán. Alighanem igaza volt. Míg a magyar líra kolosszusai – mélységes tisztelet a kivételnek – túlélőverseiket írták Rákosi születésnapjára, addig a fogház mélyén, egy zárka kübliszagában nagy költészet született. Gérecz három évig írt, 1956-ban a forradalommal kiszabadult, majd – alig egy hét múlva – orosz tank lőtte le egy utcai harcban. Néhány nappal később töltötte volna be huszonhatodik évét. A rendszerváltás óta rengeteg posztumusz kitüntetést kapott, még századosi, sőt vitézi rangot is. Az utókor mártírrá avatta, pedig nem volt mártír, „csak” áldozat. Most harmadízben jelentek meg – ezúttal a teljesség igényével – összegyűjtött munkái.
Fontos ez a könyv, érdemesebb olvasni, mint írni róla. Kitűnik belőle, hogy Gérecz Attila teljes életművet alkotott, és széles skálájú, sokszólamú, kiérlelt költészetet hagyott hátra, melynek színvonala csak a legnagyobbakéhoz mérhető. Butaság lenne találgatni, milyenek lennének öregkori versei. Gérecz letartóztatása előtt élsportolónak készült; legendás szökése után, már újra a börtönben kezdett írni. Első versei is érett, szuverén (sőt koravén) alkotások. Talán a hátralevő idő rövidsége miatt. „A halál? / Itt szürke, mint mi vagyunk, Éva. / Körbe-körbe jár, / naponta, mint a séta, / hátratett kézzel és lehajtott fejjel az udvaron.” Tisztán, fegyelmezetten dolgozott, a kétségbeesésben is finomak és szabályosak a versei, mint egy lányarc. Gérecz összefogta emlékeit, gondolatait, benyomásait, és átitatott mindent költészettel. Szerelmes versek a versei, szóljanak bármiről. Üstökös-költészet és persze tragikus költészet – még csilingelő kis futamainak is van valami sötét kontúrja. „Szeretlek. / S jövőm úgy kezedbe fárad, / Mint csókra nyíló, ízes, forró szádat / tompítja kék borongássá az űr.” És gyerekversek ezek mégis. Azt írja anyjának a levelében: „… őrzöm még a szememben a régi, vidám kölyök-mosolyt, mint valami olimpiai lángot.” Egy gyereket talált el az a hülye lövedék. Nem éretlen, de ártatlan volt még. Úgy is halt meg, és ez nagy kiváltság.
(Gérecz Attila: Így bocskorosan. Egybegyűjtött versek és írások. Kráter Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 980 forint)

Álomgarabonciás
Talamon Alfonz művei
Balkó Ágnes
A felvidéki magyar próza legnagyobb ígérete több mint öt éve nincs közöttünk, harmincévesen sodorta magával a végzet egy autóbalesetben – mégis tekintélyes életművet mondhat magáénak. Az ítészek szívesen hasonlítgatnak, az ő nevével kapcsolatban is emlegetik Kafkát és Márquezt, Hrabalt és Menzelt. Nehezen közös nevezőre hozható névsor, egyfelől a sajátos poétikát körvonalazza, amelyet Talamon Alfonz következetes aprólékossággal alakított ki magának. Másfelől a sokféle és sokfelől felvillanó világot és világszínt, amely az álom ködös tartományaitól a brutális víziókig megannyi értelmezést kínál. Az ötletekben tobzódó próza, az elbeszélő technika változatossága, az indázó mondatok látszólag kusza szövevénye teszi -e, de szinte sohasem lehetünk benne biztosak, tényleg jól s jót értünk, s e szeszélyes értelmezési stratégia vajon nem csak újabb utalás arra, milyen sokféle a dolgok megítélhetősége és minősége?
Talán legismertebb, legtöbbet idézett műve a Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából. Laza, anekdotikus szerkesztésével, burleszk közeli stílusbravúrjaival egy felvidéki kisváros korcsmaasztala köré ülteti óhatatlanul vegyes nemzetiségű hőseit, akik bumfordiak és nagyétkűek, kegyelmesek és halhatatlan tettekre áhítozók, hősszerelmesek és az ital illatát mérföldekről megérzők. Egyben azonban megegyeznek: a kimeríthetetlenül csapongó fantázia örve alatt, ivócimborás zarándokságukban valamennyien az emberi tudat legmélyére jutnak el, miközben bőszen hirdetik ennek ellenkezőjét.
Első regénye, a Gályák Imbrium tengerén nemcsak címében enigmatikus, hanem az álom és képzelet teljessége érzetét keltő kettősségében is. Az álomkereskedő utazásai című látomásos regénye sem kíván egyebet, mint a korábbi és későbbi Talamon-írások: szóra bírni a kimondhatatlant, jóslatos testamentummal, öniróniával feszegetni a világ határait, mely, meglehet, fogva tart, de a fikció magányában legyőzhető. E sokrétű szövegek sistergő tehetséget, már kamaszként is érett írót mutatnak: a „tragikusan korán lezárult életmű” már-már közhelyszerű emlegetése helyett ideje kijelölni Talamon Alfonz méltó helyét az irodalomtörténetben.
(Talamon Alfonz művei. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2001. Ára: 3200 forint)

Leporolt kincsesláda
Orosz költők antológiája
Stier Gábor
Az orosz kultúra, benne a világirodalom csúcsait meghódító líra gyöngyszemei mindig ismertek és kedveltek voltak nálunk. A kora minden szellemi-politikai áramát műveibe sűrítő, igazi költői világegyetemet teremtő Puskintól a tündöklő látomásokat villantó Tyutcseven, a századelő izmusainak képviselőin, Hlebnyikovon, Gumiljovon, a falu utolsó költőjén, az orosz lélek énekesén, Jeszenyinen át a harsányan zengő Majakovszkijig, az oldottan lebegő Paszternakig vagy a szomorúan tiszta Ahmatováig.
Megannyi nagyság, akiket nem kell bemutatni! Vissza-visszatérően ki kell azonban műveiket adni. Különösen fontos ez most, hogy az elmúlt évtizedekben az orosz kultúrára, így a költészetre is rárakódott a szovjet korszak ideologikus pora, elhomályosítva sokak előtt az igazán fényesen csillogó gyémántokat.
Ideje ismét méltó módon közelítenünk az orosz kultúrához. Ehhez segít hozzá a két szerkesztő, Szőke Katalin és Zöldhelyi Zsuzsa, akik leporolták a kincsesládát. Mint ajánlásukban is fontosnak tartották megjegyezni, a válogatásban a líratörténeti és az esztétikai szempontokat figyelembe véve igyekeztek megtisztítani az orosz költészetet a hamis önértelmezésektől és az utóbbi évtizedek során reá rakódott ideológiai máztól. Tegyük mindehhez hozzá, sikerrel. A világirodalmi rangú alkotók mellett talán először kaphat kézhez a magyar olvasó teljességre törekvő válogatást például az orosz szimbolizmus Szovjetunióban elhallgatott költészetéből. A korábbiaktól eltérő arányban válogat a két szerkesztő már a kezdetek, a népi folklór terméséből is, megismertetve az olvasót többek között az orosz vallásos énekek őszinte lelkiségével. Először jelennek meg magyarul Krilov néhány meséje mellett olyan költők versei is, mint a Puskin-kortárs Katenyin vagy az egyébként népszerű Alekszej Tolsztoj. Külön érdeme az antológiának, hogy megismertet a közelmúlt méltánytalanul háttérbe szorult vagy csak felszínesen ismert lírikusaival, mint például Vlagyimir Viszockij, Bulat Okudzsava vagy Arszenyij Tarkovszkij. És Dmitrij Prigov vagy Jelena Svarc versein keresztül bevezet a mai orosz költészet világába is. S hogy még frissebb legyen a kiadvány, az új művekkel új fordítókat s néhány ismert vers új átültetését is olvashatjuk.
(Orosz költők antológiája. Vál. és szerk.: Szőke Katalin és Zöldhelyi Zsuzsa. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ára: 2800 forint)