Tömörkény István
Ady Endre
Petrovics-Petőfi, Steingaszner-Tömörkény: értem a jó németeket, hogy ők messziről a próza Petőfijének látják Tömörkény Istvánt. Persze nem jól látják, de nagyon érdekes, hogy ők, germánék a magyar tősgyökerességet majdnem mindig idegen vérű magyarokban kapják.
Tömörkény István több volt a művész-fotográfusnál, sőt nagyon komoly és jó író volt, ám még anekdotázni se tudott remekül. Mikszáthnak nem eredeti témája például a kaszát vásárló paraszt, de megcsinálta, viszont Tömörkény a klasszikus előrajz után is alig tudta a subát megvásároltatni a parasztjával. No hát igen: a megkomponálás művészete nem adatott meg neki, s minden filozófiája mellett az egészen nagy író felsőségessége.
Holott írónak igazán író volt néhai jó Tömörkény István, nagyon magyar, s annyira szegedi, hogy az már szinte bosszantotta az embert. Ezt az irodalmi regionalizmust vetettem valamikor a szemére, amikor régen mint vidéki szerkesztők, hajbakaptunk. Szeged sajtója akkor találta ki, hogy Budapest kozmopolisszal szemben Szeged a magyar Moszkva, s Nagyváradot pláne lekicsinyelte.
Én ifjúi igazságtalansággal ütöttem Szegedet, Tömörkényt, s Tömörkénynek egyenesen szemére hánytam, hogy ő miért nem olyan nagy, mint Csehov vagy pláne Gorkij. Hát Szeged nem magyar Moszkva, de igazán nemes kultúrás törekvésű város, ha naivul tőkét is akar kovácsolni abból, hogy egypár valódi írónak kurtább-hoszszabb stációja volt. A szegedi magyart pedig, gondolom, érzem s mondják, senki úgy nem látta és rajzolta, mint Tömörkény István. Ebben szinte kártékonyan nagy az ő művészete, mert a külföldi, sőt a tájékozatlan városi magyar generális magyar típusnak fogadja a Tömörkény szögedi embörét. Pedig a bretagne-i vagy normandiai és a délfrancia franciák között van csak olyan temperamentumi különbség, mint különböző vidéki magyarok között.
Hanem tárcaírónak alig tudok elképzelni magyarban különbet, az aprólékosságnak ilyen kivételes művészét. Néha-néha úgy fölmelegszik, mint egy igazi nagy költő, egy lírikus, s az embereket pedig mindig szereti. Olyan valaki, akihez el fognak járni iskolába tanulni, sokat tanulni, esetleg néha tökéletesebbre menendő nagyobbak is. Nem magyar Csehov, Gorkij vagy más volt, de ő maga, a szegediek s minden magyarok értékes Tömörkényje. Hírlapi heccünk után nem kíséreltük meg a személyes barátkozást, de nem volt Tömörkénynek kíváncsibb, szeretőbb olvasója, mint én, senki.
Forma és tartalom
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Babits Mihály
Kosztolányi új műve is fölül van azon a vonalon, ahol a hibák már megszűnnek ártani az alkotásnak: ahogy az igazi egészséges szervezetben bizonyos betegségek vírusai nem tudnak ártani, s szolgálatba kényszerülnek. Hiba-e, hogy ez a könyv nem regény? hogy még csak nem is igazi novellák sorozata? Nem hiba, csak sajátosság – hozzátartozik ahhoz a költőhöz, aki (mint írtam is) még különb prózaíró, mint amilyen költő, s mégis inkább költő, mint prózaíró. A tárgyszerű epikum kényszerzubbonyában Esti Kornél többé nem volna az, ami: az író leglíraibb vallomása, az írói lélek lírája, magának az irodalomnak lírája. Valóság és élet csak anyag és eszköz itt: az író fontosabb, s az írás és a forma fontosabb, s az író minden szeszélyes ötlete fontosabb. Sokszor mindegy, mit ír; néha bánt is témáinak jelentéktelensége s ötletszerűsége. Annál nagyobb játék a művészet játéka, mely e semmiségeknek tisztán a forma tökélyével súlyt és értéket ad. Az előadás eluralkodása, a tökéletes magyar elokvencia mindenen-fölül-helyezése bizonyára nem kedvez a tömörségnek s tartalmi sűrűségnek: de ez már nem bánthat, mert a mondatok érzéki szépsége megtölt és elkábít. Így lesznek az erények hibákká, s a hibák erényekké. S nyilván, ha a mondanivaló sűrűbb és súlyosabb, a forma elegánciája alig lehetne ily rög-nélküli és gáncstalan: nyelvünk nélkülözné ezt a csodát és minta-remeklést.
Nem kicsi dolog ez. A magyar irodalom bővelkedik oly chef-d’oeuvre-ökben, melyek mély vagy súlyos tartalmat rögös és ügyetlen formában rögzítettek. Zrínyi, Katona, Madách iskolai példák. Újabb prózánk viszont ijesztő posványát mutatja a hanyagságnak, a pongyolaságnak, a nyelvi és formai felületességnek. A stílus igazi tisztaságának és elegánciájának példái nálunk szinte hiányoznak. Művészetben pedig a forma legalábbis egyenrangú a tartalommal. Ha vannak oly remekeink, melyek a formát föláldozzák a tartalomnak: mért ne lehetne remeklés az ellenkező vonalon is?
Forma és tartalom örök viszályában Kosztolányi a forma párthíve. Többször kifejtette ezt, elméletileg is, szinte vallásos meggyőződéssel; s az Esti Kornél legbensőbb mondanivalója is ez. Harcolunk az elefántcsonttorony körül, s nem vesszük észre, hogy harcunk a művészet szabadságának holttestéért folyik. Úgy kellene, hogy a művészetben minden szabad legyen: az elefántcsonttorony is szabad, és a harc is szabad. Művészet nem egy van, hanem ezer, s az a létjoga, hogy ezer és mindig új. S minden művészetnek megvannak a maga külön törvényei. Kívülről nézve pedig: minden művészetnek megvannak a maga hibái és erényei – és ez a kettő: egy.
Jókai Mór
Péterfy Jenő
A Fekete Gyémántok-ban Berend Iván, ki mélységes tudós és különben aszkéta, egy ízben fölkerül Pestre, előkelő társaságba. Nem ő lesz-e a dendik fejedelme? Tudományos fölolvasást tart egy szalonban, ez az első dolog; hercegnőket elbájol, ez a második; inni tud, mint az örökös borissza, ez a harmadik; kártyázik s nyer, mint a hamisjátékos, ez a negyedik. Azután párbajt vív, s céloz, mint aki egész életében egyebet sem tett. Először szándékosan lelövi ellenfele sipkáját, azután kilövi a szivart annak szájából; majd kardot fog, s ott ejt sebet, ahol neki tetszik. Ilyen pompás útravalóval látja el Jókai kedves hőseit. Nincs az a Szibéria, melynek hidegét ne állanák, nincs az a forróság, melytől lankadnának. Hogy általánosítsunk, mondhatjuk, Jókai hőseiben van valami a garabonciás diákból. Csak egy lépést kellene még tennünk, s eljutnánk a mesebeli hercegekhez, kik zárt ajtón lépnek a szobába, felhőn lovagolnak.
De a nők sem maradnak hátrább. Szépek, sugárzók, s tudják védeni magokat; páncélosak. S az anyák, ó! azok hősök, mint a történet nagy hadvezérei. Gyermekök védelmében férfiakká válnak. Előkelő úrhölgyek seprőt ragadnak, fiok becsületéért párbajt vívni készek. Romlatlan kuruc vezér csörgedez ereikben. „Elégtételt akar az úr kapni, elégtételt? – kérdi Malárdy grófné egy híres párbajvívótól, ki fiát keresni jött. – Azt mondom már most az úrnak, hogy kitakarodjék innen a házamból, ebben a pillanatban, mert most mindjárt úgy megrakom két oldalra ezzel a guzsalynyéllel, hogy elég lesz egész életére, s nekem be se tegye lábát az én küszöbömön többet, mert én leforrázom, megsodrófázom, s akkor aztán mehet elégtételért akár a Pontius Pilátushoz.” S a lovag csakugyan nem várta be a veszedelmet. Íme, hogy buggyan ki a népies amazontermészet a finom dámából; szíve férfié, nyelve komámasszonyé. Hasonló tejen nőtt fel özvegy Lávayné asszonyom is. Részben hasonlít Heine anyjához, ki midőn fia évek múltán szobájába toppan, azzal fogadja, hogy „éhes vagy-e, fiam?” Gyermekét egy jöttment árulónak nevezi. Ezt az embert siet fölkeresni Lávayné. „Mit akarok vele – kiált föl –, meg akarom lőni ezt az embert.” S nekiindul egymaga ócska zöld köpenyében. Először egy lebujban keresi a rágalmazót; már nincs ott, utánaindul a várba. Őrök útját állják, de őneki be „kell” menni, s fut a parancsnok elé, hová fia megcsúfolója vonult. Ott aztán két pisztolyt húz ki zsebéből, s megtörténnék a párbaj, ha ellenfele – gyáva nem volna. Kedves kisasszonyaim! Csak olvassák önök Jókai regényeit, s ha még azután is migrénről panaszkodnak – igazán gyönge teremtések. S akarják a mintát ismerni, melyen példát vehetnek? Olvassák csak A szerelem bolondjai-t, megtalálják benne Világosi Ilonka kisasszonyt. Lehetetlen elmondanom, mi mindent megtesz ez az alig serdülő lányka a regényen keresztül. Csak arra ügyeljenek, mit beszél róla keresztanyja: „No, nem a termetéről szólok, mert azt az Isten adta neki, hanem azokról az ő szép tehetségeiről, amelyeket csakugyan a maga szorgalmával tökéletesített. Hiszen, galambom, ez egy csodagyermek! Németül, franciául, angolul beszél. A vista elzongoráz egy egész operapartitúrát, a legnehezebbet; mikor táncol, minden ember csak őtet nézi: mert ahhoz fogható bájt és kellemet már éppen csak a tündéreknél lehet képzelni. És még mikor a gimnasztikába járt, még ott is valamennyi férfigyerek elől elnyerte a jutalmat; az ember azt hinné, hogy mindjárt eltörik, mikor ránéz, oly karcsú, s úgy tudta forgatni a legnehezebb ólombuzogányt, hogy egy férfisuhanc sem jobban, még azt mondják, a rapérral is tud bánni.” S tud, mégpedig hogyan! (Részlet)
Babits Mihály tanulmányai
Németh László
A Babits-tanulmány éppúgy formahabzsoló, mint a Babits-vers. Hiba volna azt hinni, hogy a tanulmányformák kevésbé változatosak, mint a versformák. Ami ott ritmus és strófa mértéke, itt a gondolatsorok iránya s tagoltsága. Jobban irtózik a gondolatkonstrukciók megismétlésétől, mint az álláspont felújításától. Itt a lépcső a tanulmány, amely lépésről lépésre visz fölfelé; ott vita, amelyben két álláspont akasztja egymásba kerékfogait; amott zárt tér, amelyen belül a sűrítés virtuóza remekel. De a lépcső is lehet széles vagy meredek, egyenes vagy csavaros; a vita is tréfás vagy komoly, meggyőző vagy kétséget hagyó. A legritkább esetben fogja meg általánosságban a tárgyat. Hacsak teheti, hozzácsomózza valamely ürügyhöz: Ágoston tanulmányát egy fordítás bírálatához; a népköltészetről szóló véleményét Schöpflin egy mondatához; Ady képét Földessy könyvéhez. Nem adja tisztán a témát, szántszándékosan rajtahagy valami idegent, mint múzeumok kristályán a kőzetet, amelyben találtatott. (…)
De nem az alkalom az egyetlen akadály, amellyel Babits a mondanivalóját féken tartja. Itt is, ott is útakasztót dob elé. Meg kell másznunk, vagy ki kell kerülnünk egy hirtelen elénk hulló ellenvetést. Visszanyom bennünket: Ti már gyanítjátok, hová érek én ki; de nézzétek meg, ez is itt van. Az én igazságomat nem adják könnyen. Minket állít meg, de magát fékezi ezekkel a logikai kapaszkodókkal, amelyekre talán nincs is olyan föltétlen szükség az eszme szempontjából, de szüksége van rá a költő erőérzetének, amely különben nagyon is elhasználatlanul érne nyugvópontra. Az olvasó el-elcsügged ezekben a kapaszkodókban. Épp a nagyon is tiszta logikai jelleg döbbenti meg. Az igazság csőstül jön, gondolja. De kiderül, hogy az író csak játszott vele. Az igazság ott van a kapaszkodó fölött. Nem a kapaszkodó volt az igazság, csak a kapaszkodóval próbálta ki, hogy méltó vagy-e az igazságra.
Aki egy Babits-tanulmányt elolvasott, sosem érezheti magát úgy, mintha madártávlatból, egy sas szemével pillantott volna el beláthatatlan vidékeken. A Babits-olvasó útja hol árnyas, hol sziklás erdei ösvényre emlékeztet, amelyből váratlanul szökik elő a panoráma, s váratlanul nyílik meg az orom kilátója is. De a kilátóknál sem állhatsz meg a sváb turista „prachtvoll”-ejtőzésével: egy diszkrét kéz továbbhúz, s talán az oromról is csak utólag tudod meg, hogy ez volt az orom. A Babits-tanulmány akkor lesz élmény, amikor utána vagy. Amíg olvasod, inkább fáradság, amelynek az alján azonban feszült, ideges várakozás ég. Az átlag tanulmányíróban van valami a jó pedagógusból, aki demonstrálja az anyagát; Babits módszere azonban tisztára művészi. (…)
Ha Móricz Zsigmond az érett ízek, Kosztolányi az átlós mondatok, Szabó Dezső a szókötéseket is felborító élcötletesség írója: Babits prózáját a vak pátosz s a túl prózai tartózkodás vibrálása jellemezheti. Amint szólamokban továbbfolyó, olykor tudósízű sorai alatt folyton érezzük a retorika kráterkereső láváját, úgy pattan ki a kép nélküli, csaknem szürkén tartott bekezdésekből egy váratlan melegségű, pompás hasonlat vagy hasonlatsor (mint levéltelen ágon váratlan, óriás virág). Ahogy verseiben a tompa ragrím a már-már kínos élcrímet, úgy csendíti ki a tudós tartózkodása e sorok fölött a költőt. (Részlet)
Önmagamról
Kosztolányi Dezső
Bevallom harmadszor, hogy hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. Annak idején ezzel jelentkeztem. Akkor ellenzék voltam. Egy hazafiaskodó szólamokat hangoztató közösség azt követelte, hogy „valljak színt”. Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek népemnek. Verseim mellé nem voltam hajlandó erkölcsi bizonyítványt is mellékelni. Rövid ideig diadalmaskodott az elvem. Most újra ellenzék vagyok. Egy másik közösség, mely éppoly türelmetlen, de számban sokkal nagyobb, azt követeli, hogy mindenki, aki tollat forgat, az emberiség egyelőre homályos, fölöttébb tisztázatlan ügyét szolgálja, s csak arra esküdjék föl. Azt felelem ezeknek, hogy ember vagyok, embernyelven írok, és természetesen együtt érzek szenvedő embertársaimmal. Nem vagyok azonban hajlandó verseimhez külön orvosi bizonyítványt is mellékelni, mely azt tanúsítja, hogy mennyit szenvedek miattuk, hogy nekem is fáj az, ami nekik, hogy vérzem, ha kést döfnek belém és beléjük, hogy a művészi teremtés mindig emberi gyötrelmekből fakad. Ezt szigorúan magánügynek tekintem. A közügy a mű. Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga, mint egy nagy vállalat szolgája. Tudom, hogy a l’art pour l’art-nak manapság világszerte „rossz sajtója van”. Tudom, hogy az esztétika – az aisztheszisz, mely ősi értelemben az észrevést jelenti, az érzéki és érzékletes szemlélődést – gúnyszóvá lett ebben a csodálatosan elvakult és csodálatosan alacsony században, mely tulajdon szellemtelenségét és lelketlenségét gyűlöli benne, s az esztéta, aki mindenkor az érzéki és érzékletes teremtő volt, szintén csúfnév, egy puhánynak, egy kákabélű, nyálas félkegyelműnek a csúfneve. Tudom, hogy a világon és az emberi dolgokon való öntelen elrévülést szavakkal való játéknak minősítik a tett szélhámosai, a népszerűség kis vámszedői, mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával az élettel játszani, s mintha a szavak nem volnának oroszlánok, melyek már óriásokat is széttéptek. Semmi okom sincs megtagadni hitemet ezekben a mostoha időkben. Az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda.
(Részlet)
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
