Sárga sapka, sál

Soha nem szívelhettem a személyi kultuszt – de van abban valami megejtő, hogy a Magyar Írók Egyesülete éppen az egyik alapító atyja, Gyurkovics Tibor hetvenedik születésnapján tartotta idei közgyűlését. Személyi kultuszról már csak azért sem beszélhetünk, mert egyik is intézmény meg a másik is. Ha más nem, ő biztosan felszólal ellene, mit keres egy kampányoló pártelnök – nevezetesen Kovács László – egy írószövetségi közgyűlésen. (Semmit.) Az ünnepelt irodalomtörténeti jelentőségét méltatni a kritikusok dolga – én hagynám is a költőt, drámaírót, szerkesztőt. Engem a publicista Gyurkovics izgat. Nem állítom, hogy e nagyra nőtt egónak mindig igaza lenne; de muszáj rá odafigyelni. Olyan határátlépő, akinek még a modorosságai is eredetiként hatnak. Nem tudok szabadulni a gondolattól: Jezovics talán nem más, mint a korosodó Emberfi, aki lekéste saját megváltási jelenését. A fiatalsága ugyanakkor megszégyenítő, s ez saját élemedettségemre figyelmeztet. Éltesse az Isten a hetvenkedő vén kujont!
*
Karácsonyi könyvküldeményt hozott a posta Kolozsvárról. A nyáron többek között ferenceseket is tanítottam újságcsinálásra (nem mindennapi élmény, ha a nebulók barna csuhában, saruban ülnek a padban) – tőlük érkezett az az antológia, amelyet Szent Ferenc halhatatlan Naphimnuszának szenteltek. A vállalkozás motorja Reiner Margit Klára, aki nemcsak a nevezetes vers magyar fordításait gyűjtötte csokorba, de rendtársainak egész seregét is rávette a nemes tárgy kapcsán való elmélkedésre. Hadd osszam meg itt önökkel a kötet talán legeredetibb ötletét, ami P. Soós Ányos atyától való. Írása szerint szeptembertől már látogatható is volt a Naphimnusz park a mátraházi erdőben, a kanyargó ösvény mentén tíz művészi „stációval”, amely „ajándék” annyi lakó- és bevásárlópark után talán képes viszszaadni valamit a bibliai idők szent ligeteinek elrabolt szakralitásából. Aki ilyen meghatóan szép kertművészeti ötletekre képes, az nem hasztalan prédikál a madaraknak sem.
*
Ízlések és jelképek különbözők – hát még ha más-más civilizációs háttér is feszül mögöttük! A húsvét-szigeti nagy kőfejek felállításának értelmét például mi, európaiak nemigen sejtjük – azt meg ők aligha értenék, vajon mit is akartak kifejezni kampánynyitó rendezvényük szimbolikájával az egzotikus magyar szocialisták. Tonga szigetén a női szépségideál manapság is másfél mázsa körül kezdődik: a kövér asszony a jómód jele, ami felkorbácsolja a tongai férfi vágyát. Ha viszont nem kifejezetten filigrán MSZP-aktivista hölgyek tüntetnek a magyar kormány ellen és a nélkülözők mellett, még akkor is a remélttel ellenkező hatást érik el, ha figyelemelterelésül rikító kanárisárga sálat tekernek a nyakukba. (A Nők a változásért elnevezés meg óhatatlanul a változás korát idézi.) Mint arra az ezredforduló talán legsasszeműbb médiakrónikása, Székely Kecskés János rámutatott: a sárga kendő a középkori Budán a könnyűvérű lányok céhének megkülönböztető jele volt – így azt vélhette a polgár: ezt a balul sikerült divathúzást a Köztársaság téren mihamarabb próbálják majd kitörölni a kollektív választói emlékezetből. Nem így történt. A vasúttörténeti parkban celebrált hivatalos kampányindítóra már a teljes MSZP-vezérkar sárga sálastul vonult be – ami vagy azt jelenti, hogy nem olvassák Székely Kecskést (sem), vagy azt, hogy nem is érdekli őket annak a városnak a kultúrhistóriája, ahol egyébként kampányolnak. A csiricsáré ruhadarab a vulgárszimbolikai magyarázat szerint azt lenne hivatva jelképezni, hogy „minket nem lehet megfélemlíteni” – ami heroikus, ám hamis önképre vall. Megkérdezhették volna például a padsorokban feltűnő Jancsó Miklóst, mit is szimbolizálhat a sárga – ő sokat használta ezt a filmjeiben. (Remélhetőleg politikai főrendezői rutinja ellenére sem tőle való a kampánysárgaság ötlete – az egy figyelemre méltó pálya meredek leszállóágát jelezné.) Hogy mást ne mondjak: uráli nyelvrokonainknál a sárga a gyász színe; s ez az ómen egy kampánynyitóra nem tűnik a legszerencsésebb választásnak. Lehet persze, hogy a fideszes narancssárgát akarták ellentételezni a szocialista citromsárgával. Ez esetben meg a szintén MSZP-szimpatizáns Bacsó Péter tanúszakértőt kellett volna meginterjúvolni: elmondta volna, hogy a magyar narancs az ő klasszikus sztorijában közönséges citrom volt – vagyis a citromsárga szín preferálása ilyen szempontból is öngól. (Göncz Árpád nem vette az egyensálat a nyakába: vagy mert neki azért van ízlése, vagy mert őt meg lehet félemlíteni.) Marad még a tetthely varázsa, a mozdonyfordító. Van szerencsém ismerni a helyszínt: a leányaimnak még hajtányvezetői emléklapjuk is van innen. Rebesgetik, hogy a közlekedési tárca milliárdos nagyságrendű indokolatlan költségvetési pluszt „talált” a parkfejlesztésben, miközben maga a MÁV napi fizetési gondokkal küzd – talán ezért is adták át a múzeumi helyszínt oly készségesen az ellencsapatnak. A kampány pihent agyú ötletembere valószínűleg a „varsói gyors” publicisztikai közhelyére akart rájátszani: ha egyszer már bejött nemzetközi előképként a baloldali lengyel kormányváltás, miért ne lehetne ezt menetrendszerűnek tekinteni? (Lényegbevágó különbség, hogy a lengyel jobbközépnek nincs egy Victor Orbanewicze.) Csakhogy a mozdonyfordító (amely egy óriási korong, amelyre rámegy a vonat, elfordul vele akár száznyolcvan fokban is, s így nem kell „ipszilonban rükvercelnie”) jelképszinten ugyancsak nem stimmel: alkalomadtán ugyanis visszaküldi a szerelvényt oda, ahonnan jött. Most például az Európai Unióba tart (mint a kormányfő jelezte: a magyarok már a spájzban vannak, lenyomtuk a nappali kilincsét, bár a hálószobához egyelőre még nincs kulcsunk) – ha a szocialisták megfordítják, gyorsvonati sebességgel visszaküldhetik az országot a KGST-be, sőt a Varsói Szerződésbe. (Hiszen a varsói gyors is feltehetőleg vonatpárként közlekedik: nemcsak idefelé jön, hanem vissza is megy…) Tovább kuszálódik a helyzet, amikor a kampányolók kijelentik: ők a hétigenes kormányprogramot vallják (átlátszó utalás a négyigenes népszavazásra), míg a mostani a hét nem kormánya (én ebből kettőt bírtam megszámolni, Terry Blackkel együtt hármat; jóllehet a genetika rohamléptekkel fejlődik). Mindezek tetejébe Medgyessy Péter új népfrontja az akácfát választja jelképül, ami egyrészt fantáziátlannak tetszik az itáliai olajfa után, másrészt óriási mellényúlás. Az akácot naiv botanikusaink abban a reményben honosították meg magyar földön, hogy majd megköti az alföldi homokot. Az alföldi homokot nem kötötte meg, viszont kellemetlen tüskés ágaival sok helyütt kiszorította erdeinkből a nemesebb őshonos fafajtákat. Lehet persze, hogy a mozgalomalapítók a hazafias akácmézre gondoltak – akkor mindent visszavonok. A kampánynyitó mindenesetre (amellyel kapcsolatban első oldalas hír volt, hogy megjelent rajta Kosáry Domokos, az Akadémia exelnöke – de ott volt-e vajon a jelenlegi koronaőr, Medgyessy kollégája az MSZMP-kormányból?) jól illusztrálja azt a kuszaságot, zavart és ötlettelenséget, ami a baloldali kampánykobakokban honol. Nem tudom, miért, az alapvicc jut eszembe az egyszeri család egyszerű agyú fiáról, aki karácsony előtt elmenni készül otthonról, s kérdik a szülei, hová igyekszik. „Hát cseresznyét szedni” – mondja. „Nem felejtettél el valamit, fiam?” – próbálják rávezetni az évszaktévesztő hibára. Mire a legény: „Tudom: sál, sapka…” S ha ez ráadásul még sárga is, nincs az a természeti törvény, amely meg tudná őt félemlíteni a karácsonyi cseresznyeszüretben.
*
Czakó Gábor sok egyéb minősége mellett jeles ünnepszakértő is. Rendszerváltó esszéit tartalmazó új könyvében, a Pannon krétakörben így ír e jelenségről: „Mert az az igazság, hogy a karácsony kaland. A születő Istengyermek számára is, hisz bármennyire élte ő harminchárom földi évét tökéletes felelősséggel és abszolút nekünk adottságban, hiába támadott fel az értünk elszenvedett halálból, a történet másik oldalán mi állunk a szabad akaratunkkal és nyegleségünkkel: na és?” Létezik az, hogy Horn Gyula elalvás előtt Czakó-esszéket olvasgat?