Sehová sem tartozó híd

A 2001. október 20-i MN Magazinban megjelent, Kovács Máriának Norman Stone ankarai (vendég) professzorral készített Katonadolog című interjúja késztetett a témával kapcsolatos véleményem megírására.
Törökország jelenkori történelmének kritikus időszakaiban magam is tapasztaltam a hadsereg kiegyensúlyozó szerepét. A sereg elkötelezte magát az atatürki reformok iránt, és biztosítja a belső békét. Legutóbb 1980-ban léptetett életbe „rendkívüli állapotot”, és rövid időre átvette a hatalmat, hogy megmentse a torzsalkodó pártok miatt már-már anarchiába süllyedő országot. Korábban, a nyugati hatalmak tétovázása és késlekedése idején a nyílt háborútól sem rettent vissza, hogy az Anglia, Görögország és Törökország közötti háromhatalmi egyezmény alapján megóvja Ciprus önállóságát a Makariosz vezette szovjetizálástól, illetve a szigetnek a görög katonai junta „enózist” (egyesítést) célzó megszállásától. Ez az 1974-es török katonai beavatkozás azt is bizonyította, hogy a kormány és a hadsereg elsősorban nem a NATO, hanem a török etnikum érdekeit védi. A saját szememmel láttam a Diyarbakir melletti hatalmas NATO-támaszpontot fenyegetően körülvevő török páncélos erőket. Törökországban a nép egy emberként állt a katonák mellett. Sohasem felejtem el, hogy a Földközi-tenger melletti Adanába utazva az autóbuszon mellettem ült egy paraszt, az ölében egy báránnyal, amelyet a katonáknak vitt ajándékba, és a laktanyák előtt „hazaival” megrakott emberek várakoztak, hogy átadhassák mindazt, amit a katonáknak hoztak.
A korábban a nép töretlen bizalmát élvező hadsereg az 1991-es öbölháború óta – amelyet ugyan a kormányzat támogatott, de mind a vallásos mozlim, mind a nemzeti érzésű közemberek élesen elítéltek – már nem örvend a korábbi tiszteletnek. A tisztelet és megbecsülés azért is csökkent, mert az USA-ban kiképzett vezérkari tiszteket a nép már nem tekinti a „saját” fiainak. Tapasztalataimat nem a „felsőbb körökben” szereztem, hanem egyszerű emberek és katonák, csendőrök között.
Az interneten olvasható Hürriyet török napilap „közvélemény-kutató szavazólapja” szerint a szavazók több mint 80 százalékának az a véleménye, hogy a török katonáknak nem szabad közvetlenül bekapcsolódniuk az USA vezette terrorizmus elleni harcba. Mégis küldenek egy különlegesen kiképzett alakulatot a szövetségesek megsegítésére. Előre megjósolható a tömegek reakciója, ha a katonáknak mozlimok ellen kell harcolniuk, arról nem is szólva, ha néhányan közülük a háború áldozatává válnak. Norman Stone profeszszor a Bilkent egyetemen nem az egyszerű török emberekkel találkozik, hanem azokkal a diákokkal, akiknek a szülei meg tudják fizetni az igencsak magas tandíjat.
Most rá kell térnem Norman Stone tanár úr tévedéseire. Az első tévedés az, hogy a „hithű törökök” az iszlám szunnita ágához tartoznának. Az országban ugyanis számos alevita, tehát a próféta utódlását csakis a vele való rokonság alapján elfogadó tarikat (rend) működik (alevi, bektasi, naksibend, halveti, kadirije stb.), nagyszámú elkötelezett és a hit dolgaiban igen aktív hívővel. A nem szunniták létszámát 15-20 millióra becsülik. Hivatalos adat azért nincs, mert az állam nem akar róluk tudomást venni. A hivatalos álláspont szerint Atatürk betiltotta, akkor tehát nincs is! Igaz, hogy az állam felügyeli, kézben tartja az imámokat, de nem csak az imámok az igazhívők tömegeinek, a nyugatiak által állandóan csak „fanatikusok”-nak bélyegzett híveknek a vezetői. A közelmúltban úgy döntött a kormány, hogy a vallásügyi minisztérium ellenőrizze a vallási intézményekben a tanítás megfelelő módját. Természetesen ennek a mércéje a szunnita tan lesz. A döntés abból a felismerésből ered, hogy egyes helyeken pusztán csak azért építettek dzsámit, hogy a „hatósággal” elhitessék szunnita voltukat, s az messziről is látható legyen. A dzsámiba egy lélek sem jár, mert az alevi, bektasi stb. hívek saját termeikben (dergah) tartják istentiszteletüket.
A professzor legnagyobb tévedése azonban a ramadánnal kapcsolatos. A cikkben ez olvasható: „… a napkeltétől napnyugtáig tartó böjtölés… egyébként sincs benne a muzulmánok szent könyvében, a Koránban.” A böjtölés kötelessége a Koránban meg van írva a lehetséges könynyítésekkel együtt. A professzor akkor is téved, amikor a böjt miatt a közlekedés biztonságát félti.
Több ízben jártam ramadán idején Törökországban, és minden hívő tudta, hogy „úton járó” vagyok, tehát nem kell böjtölnöm. Nem javasolnám, hogy a vallásügyi minisztérium kimondja a nem kötelező böjtölést – amint Norman Stone teszi –, mert az zavargásokat is kelthetne, ugyanúgy, mint amikor Atatürk az ezan (imára hívó ének) szövegét arabról törökre akarta változtatni. A mozlim hagyomány diadalmaskodott, ma is arabul hangzik az ezan. Talán egyszer azt is érdemes lenne megvizsgálni, mekkora és milyen különbségek vannak a hivatalos nyilatkozatok és a közvélekedés között. Ismét hivatkozom egy korábbi török internetes szavazólapra, amely közli a leadott szavazatok megoszlását. A kérdés az volt: „Kívánja-e a saria (az iszlám vallási törvénykezés) jogrendjének a bevezetését?” A meglepő eredmény: több mint 70 százalék kívánja! Hozzáteszem, bizonyára nem a falusiak, parasztok és munkások interneteznek, pedig ők a jobban elkötelezett hívők.
Az iszlám megújhodása 1980-tól folyik az országban. Míg 1952-ben csak hét imám hatip (lelkészképző) iskola volt, 1988-ra már 718-ra nőtt a számuk. Ebben a tanévben 258 038 tanuló járt ezekbe az iskolákba. 1961–1987 között 390 197 leány (!) és 739 785 fiú kapott bizonyítványt ilyen iskola elvégzéséről, s emellett 16 018 ifjú végzett a felsőfokú (egyetemi) teológiai fakultásokon. Mindez azt jelenti, hogy az ország 62 942 dzsámija részére több mint egymillió teológust képeztek (1990-es adatok).
Igazat írt a korábban sokat bírált, de mostanában gyakran emlegetett Samuel P. Huntington, aki szerint: „1993-ban az iszlám stílusú szakállt viselő férfiak és lefátyolozott nők valósággal hemzsegtek Törökországban, a mecsetek egyre több embert vonzottak, és bizonyos könyvesboltok polcai roskadoztak a könyvektől, újságoktól, kazettáktól CD-ktől és videokazettáktól, melyek mind a diadalmas iszlám történelmét, előírásait és életmódját hirdették, és méltatták az Oszmán Birodalom szerepét Mohamed próféta értékeinek megőrzésében… Legalább 290 kiadó és nyomda, 300 sajtókiadvány, köztük négy napilap, pár száz kalózrádió és körülbelül 30, szintén engedély nélkül működő televízióállomás hirdette az iszlám ideológiáját. A nyolcvanas és kilencvenes években az állítólag világi török kormány mecsetek építését finanszírozta, elrendelte a vallásoktatást az állami iskolákban, és jelentékenyen támogatni kezdte az iszlám felekezeti iskolákat, melyek száma a nyolcvanas években az ötszörösére nőtt, és így a középiskolás diákok 15 százaléka ma már ezekbe jár. Az itt hirdetett iszlám doktrínákon nőttek fel a végzős diákok ezrei, akik közül aztán sokan közhivatalnokok lettek.”
Ezek után nem meglepő, hogy az 1995-ös választásokat a mozlim Jólét Pártja nyerte meg, és fél évvel később átvette a kormányzást, koalícióban egy világi párttal. „A fundamentalisták fő támogatói itt is a fiatalok, a külföldről hazatérők, a »letiportak és kisemmizettek«, valamint a »frissen városba költözöttek«, a nagyvárosok »sans culotte-jai« voltak.”
Ilyen „frissen városba költözők” pedig egyre többen lesznek, az ország statisztikai adatai erre engednek következtetni. Az utánpótlás folyamatos, mert a fejletlen keleti tartományokból, ahol a legmagasabb a születések száma, a nagyvárosokba áramlik a lakosság. Míg a török asszonyok átlagosan 3,2 gyermeknek adnak életet, addig keleten (Bitlis tartományban) 6,2 gyermeket szülnek, viszont Isztambulban csak kettőt. Az asszonyok 25,1 százalékának öt vagy még több gyermeke van: ahogyan az ipari termelésben, úgy a természetes népszaporulat terén is nagy különbségek mutatkoznak a nyugati és a keleti tartományok között.
A munkahelyek megoszlása sem mondható „EU-konformnak”. A foglalkoztatottak 45 százaléka a mezőgazdaságban, 16,4 százalék a kereskedelemben és szolgáltatásban, 16 százalék közhivatalban és nyolc százalék egyéb helyen dolgozott 1991-ben. Dél- és Délkelet-Anatóliában a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 62,3 százalék! A termelésben részt vevők 16 milliót alig meghaladó létszámának 2,4 százaléka munkaadó (a keleti tartományokban 0,7 százalék), ezzel szemben 32 százalékuk „családi vállalkozásban dolgozó, fizetésben nem részesülő” (a keleti tartományokban 44,8 százalék). A következtetés levonását az olvasókra bízom.
Törökországgal számolni kell, Európának el kell döntenie, hogy befogadja-e az Európába igyekvő és a török politikusok szerint máris „európai államnak” aposztrofált országot, vagy arra kényszeríti, hogy az iszlám legerősebb támaszává váljék. A török kedélyeket máris borzolja, hogy az EU-bővítés következő körében Dél-Ciprus ígéretet kapott a felvételre. Huntington nagyon pontosan írta le Törökország és az EU viszonyát: „Özal elnök 1992-ben kijelentette, hogy »az emberi jogok helyzete Törökországban csak ürügy arra, hogy ne engedjék csatlakozni az európai közösséghez. A valódi ok az, hogy mi muzulmánok vagyunk, ők pedig keresztények.« Majd hozzátette: »Ezt azonban nem vallják be.« Az egyik európai szakértő megjegyezte: „Európa rémálma még ma is a Nyugat-Európát pusztító szaracénok és a Bécs kapuit döngető törökök emléke.”
Süleyman Demirel volt elnök úgy jellemezte hazáját – magyarországi látogatásán is ezt a képet használta egyik beszédében –, hogy „jelentős híd a régióban, amely nyugatról keletre ível”. Huntington viszont találóan jegyezte meg: „Egy híd mesterséges építmény, amely összeköt ugyan két szilárd entitást, ő maga azonban egyiknek sem része.”