A Jóisten tenyerén

Csendesen ünnepelte kilencvenegyedik születésnapját Varga Mátyás díszlettervező, Kossuth-díjas, kiváló művész. Barátai szerint mindössze két pohár balatonboglári muskotályt ivott. Óvatosságát ismerősei azzal magyarázzák, hogy nemrégen combnyaktörést szenvedett az idős mester. Erről a balesetről már több adoma is kering. A pontosítást Varga Mátyás maga végzi el, amikor feleleveníti a történteket.
– Senkivel sem kerültem inzultusba, mert ilyet is hallottam. Álltam a Nyugati pályaudvar pénztára előtt, amikor egy erőszakos alak arrébb lökött és elém tolakodott. Debrecenbe utaztam volna, mert a Bánk bán díszleteit ott terveztem. A durva férfival hosszasan beszélgettem, és elment az idő. Futni kellett a már mozgó gyorsvonat után, fel akartam ugrani, de a sínek mellé estem. Még jó, hogy nem gázolt halálra a szerelvény. Arra emlékszem, hogy valaki fölém hajolt és megdorgált. Azt mondta, nem szégyellem magam, hogy ilyen öreg fejjel vonatok után futkosok. Aztán a kórházban ébredtem fel. Azóta is sok tejet iszom, mert a csontokat erősíti. Pedig nem szeretem.
Fél életét utazással töltötte. Bejárta a világot, de miután a négy évtizedes szolgálatát a Nemzeti Színháznál letöltötte, 1980-ban nyugdíjba vonult. Ám azóta is sokat vonatozik, főleg Budapest és Szeged között. Második felesége szegedi, éppen a Tisza-parti otthonában beszélgetünk. Vázlatok, festmények, szobrok, díszlettervek borítják a szobát, a rendkívül gazdag, munkával teli élet kellékeiként. Még a külsőségek is azt sugallják, a kilencvenegy éves művész teljes erővel dolgozik.
– Koltay Gábor kért fel két nagy feladatra. Nyáron Budapesten, a Margitszigeten mutatják be a Traviatát, a Bakács téri templom előtti színpadon pedig a Hunyadi Lászlót. Én tervezem a díszleteket – mondja, aztán fürkészően néz rám. Csend telepszik közénk, a szusszanásnyi időt arra használom fel, hogy körülnézek a lakásban, ami leginkább egy múzeumra hasonlít. A fényképek, ahogy mondják, nagy idők tanúi: aki számított a színjátszásban, személyes jó barátja Varga Mátyásnak. Észreveszi, hogy Franco Nero képe került a kezembe.
– A Honfoglalás című filmben dolgoztunk együtt, én a díszletezést csináltam. A felvételek közötti szünetekben többször is odajött hozzám, és mindig ugyanarról az egy dologról faggatott.
– Mi volt az?
– Miképp lehet egészségben ilyen szép hosszú életet élni, mint amilyen az enyém.
– Mit válaszolt erre?
– Töprengtem a kérdésen. Ha jól emlékszem, valahogy úgy fogalmaztam, nekem a munka jelentette az éltető erőt. Mindeddig lehetőséget kaptam, hogy dolgozhassak. De ezt a lehetőséget bizonyára jól kihasználtam, mert különben egy kilencvenegy éves ember nem kap megbízatást.
Pontosan emlékszik az első feladatára a ferencvárosi Koppány utcában. Tizennégy éves volt, amikor a szomszéd megkérte, hogy fesse ki a lakását. Varga Mátyás különleges képességeiről hallott már a környék, mert tízéves korától ő készítette az iskolai önképző kör számára a díszleteket. Kulisszákat festett, szegecselt, fűrészelt. A pesti Gyáli úti polgári iskolában határozta el, hogy díszlettervező lesz. 1926-ban beiratkozott az iparművészeti főiskolára. Osztálytársa volt Tóth Imre és Gyarmathy Miklós. Ez a két név így nem mond semmit. A világhírűvé vált barátokat a közvélemény Amerigo Tot és Michel Gyarmathy néven ismeri. Varga Mátyás a velük kapcsolatos adomákat is helyére teszi.
– Váci utcai srácként Tóth Imi már fiatalon ki akart törni. Nem fejezte be a főiskolát, diploma nélkül utazott Olaszországba. Róma utcáin sokáig csellengett, aztán a szerencse mellé szegődött. Az albán király, Zogu pályázatot írt ki, lovas szobrot csináltatott magáról, amit az én egykori rövidnadrágos barátom – abban szeretett járni a főiskolára – nyert el. Aztán az olaszok is felfedezték a tehetségét, egy óceánjáró hajó belső építésével bízták meg először. Élete végéig szoros barátságban voltam vele, gyakran hívott római otthonába.
A híres párizsi mulató, a Folies Bergeres néhai igazgatójára, „möszjő” Gyarmathyra a világhírű sanzonénekesnő Josephine Baker figyelt fel, amikor a harmincas években Budapesten vendégszerepelt. Plakátját a főiskolás Gyarmathy készítette, aki miután diplomázott, Párizsba utazott munkát keresni. Hiába kopogtatott az énekesnő lakásán, a művésznő nem állt vele szóba. Ekkor a Folies Bergeres bejáratánál táborozott le, és napokon keresztül revüdíszletterveket rajzolt az aszfaltra. Így figyelt fel rá az igazgató, és tervezőként szerződtette. A folytatást Varga Mátyás meséli.
– Párizsi palotájában többször is vendégül látott. Gyarmathyból gazdag ember lett, hosszú időn keresztül igazgatta a mulatót. Munkát soha nem kértem tőle, mert nem akartam külföldön élni. Nekem is lett volna lehetőségem, hogy Amerikában szerencsét próbáljak. Alig száradt meg a tinta a diplomámon, amikor egyéves szerződési ajánlatot kaptam az USA-ba egy impresszáriótól, aki még diákkoromból ismert. Nem hagyhattam itt a hadirokkant édesapámat és a testvéreimet.
New York helyett Szegedre ment. A Tisza-parti város már gyerekkorában fontos volt számára. Még nem látta, de mindent tudott róla. Édesapja 1908-ban hármas honvéd huszárként szolgált Szegeden. Minden vasárnap elment a színházba, és jegyet váltott a harmadik emeleti állóhelyre. Hadirokkantként ezeket az élményeit mesélte. Amikor Varga Mátyás 1930-ban Szegedre költözött, végigjárta azokat a helyeket, amelyekről az apja beszélt. A mester olyan színésznőkkel dolgozott együtt, mint Dajka Margit, Kiss Manyi.
– Már kezdő korukban látni lehetett bennük a kivételes tehetséget. Akkor Budapest után Szegeden volt a legpezsgőbb művészi élet. Itt ismertem meg Aba Novák Vilmost, aki a hősök kapujára festette Európa legnagyobb freskóját. Gyakran elmentem hozzá, fél évig dolgozott a nagy művön. Most már újból eredeti fényében pompázik ez a kép, hiszen nemrég véget ért a restaurációja.
Szeged nemcsak epizód maradt Varga Mátyás életében. Amikor 1935-ben a fővárosba, a Nemzeti Színházhoz szerződött, visszajárt a szabadtéri játékokra díszletezni. Felejthetetlen alkotásai közül a legnagyobb elismeréssel Az ember tragédiája díszleteiről beszél a szakma. Eddig tizenkét Tragédia-bemutatóhoz tervezett színpadképet. Az egyiket külföldön is megismerhették, mert az 1937-es párizsi világkiállításon bemutatták. A kiváló művész munkájáról több könyvet is írtak, és az egyikben a szerző kolléga, a rendező, Angyal Mária úgy jellemzi őt, hogy mindent meg tudott csinálni. Igazi reneszánsz alkatnak tartották munkatársai, akinek az erőssége a festett, romantikus díszlet. Varga Mátyás három-négyezerre becsüli eddigi színpadképeinek a számát. Ebből kilencszáz tervet a Széchényi Könyvtárban őriznek, otthon ezret tart, a szegedi kiállító múzeumában pedig háromszázat. Valamennyihez érdekes történet kapcsolódik. De ami Csortos Gyuláról szól, ahhoz csak egy utcakép társul.
– A Nemzeti Színház előtt volt egy pad, ahol Csortos előszeretettel üldögélt. Mindig elegánsan öltözött, felhajtós világos kalapot hordott, és ezüstfogantyújú botot tartott a kezében. Azon a délelőttön, amikor én ott álltam mellette, a lakását árverezték. A pad közepét elfoglalta, botjára támaszkodva figyelte a fővárosi forgalmat. Nemrég vált el a harmadik feleségétől, akinek a vezetésével a korábbi exnejek összefogtak, és asszonytartásért beperelték Csortost. Gyula nem akart fizetni. Ezért elárverezték az otthonát. A színészfejedelem hűséges inasa, Réti Béla óránként hozta a hírt, hogy mit visznek el a lakásból. Csortost nem idegesítette az eljárás. Csak akkor lett paprikás kedve, amikor odalépett hozzá egy alacsony termetű ember, aki nagyon gazdag volt, és rajongott Gyuláért. Csortos kivételével mindenki elképedt, amikor ez az úr bejelentette, hogy ő vásárolta meg az elárverezett lakást pusztán azért, mert ingyen vissza szeretné adni a színésznek. Csortos dühösen utasította el a gesztust, azzal a jelszóval, az uraságtól levetett holmi őt nem érdekli. A szegényparaszti környezetből hozott büszkeségéből soha nem vetkőzött ki.
Amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, Varga Mátyás néhány évre a kolozsvári színházhoz szerződött, ahová az akkori fő-zeneigazgató, Vaszy Viktor hívta. Három évadban csaknem száz előadást díszletezett. Rendszeres látogatója volt a teátrumnak Tamási Áron, Kós Károly, Jékely Zoltán, Bánffy Miklós. Varga Mátyás visszaemlékezésében Bánffyról azért beszél, mert példát mutatott a művészek megbecsülésében. Az egyik éjszakába nyúló vitában Bánffy eldicsekedett: büszke rá, hogy amikor ő volt a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, akkor rekordot döntött a deficit. Hogy miért? Mert jól megfizette a színészeket, az egyik énekesnőnek például ezer koronát folyósított a fogcsináltatáshoz. Ezer koronáért akkor szép nagy házat lehetett vásárolni. Nagyvonalúságának indokát is elmondja Varga Mátyás.
– Bánffy ott, az erdélyi művészi elit előtt közölte, azért nem adott kevesebb pénzt, mert úgy gondolta, soha nem alázhat meg egy színészt.
Szívesen meséli a mester ezt a történetet azért is, mert élete végén több pályatársának nélkülöznie kellett. Hogy Varga Mátyás elkerülte ezt a sorsot, azt a szerencsének is köszönheti.
– Bizonyára a Jóisten tartott a tenyerén egész életemben. Soha nem éreztem, hogy gáncsoskodnának velem vagy le akarnának nyomni. De én sem ártottam senkinek. Erre mondják, hogy varázslatos élet, és remélem, még sokáig tart. De azt mindenképp szeretném megérni, hogy márciusban ott legyek az új Nemzeti Színház megnyitó előadásán.