A NATO előző, 1999-es bővítését (Csehország, Lengyelország, Magyarország) és annak előkészületeit máig úgy emlegetik Brüsszelben, mint „szépségversenyt”, amely inkább átalakította, mint megerősítette a szövetséget, s a külsőségeket, az aktuálpolitikai érveket előbbre helyezte azoknál a gyakorlati katonai szempontoknál, amelyek hidegháborús követése garantálta a Szovjetunió sikeres elrettentését. A felvételt nyerő országok geostratégiai helyzete, a politikai-társadalmi-gazdasági rendszerváltozásban elért eredményeik képviselték a legfontosabb érveket, a katonai erő, a haderőreform előrehaladottsága kis túlzással csak annyiban játszott szerepet, hogy a Koszovóért azon nyomban megindított háborúban biztosítva legyenek a megfelelő átrepülési engedélyek és bázisok. Az új tagországok védelempolitikájában jártasak tisztában vannak azzal, hogy még most, közel három évvel később is mennyi teendő van hátra, és mennyi belső csatát kell megvívni a „nátósítás” érdekében, s lassanként hajlamosak beismerni az elképesztő „korabeli” hiányosságokat. Az „1999-es kör” vizsgálata így már csak azért is fontos, mert a velük (velünk) kapcsolatos tapasztalatok befolyásolhatják az ősszel esedékes prágai találkozón kiosztandó meghívók számát és címzését is – bár mint az előre látható, nem döntő mértékben.
A jelöltek köre jelenleg rendkívül széles, öszszesen kilenc országot foglal magába. A magas szám alapvetően még az 1999-es jugoszláviai Allied Force hadműveletre vezethető vissza, amikor a Belgrád elleni háborúban szükség volt a környező országok lojalitására, s ezt csak nagyvonalú ígéretekkel biztosíthatták a nyugati politikusok. A NATO akkor gyorsított menetrendet „lengetett meg” Románia és Bulgária, sőt Macedónia és Albánia előtt, noha nyilvánvalónak tűnt, hogy a politikai-gazdasági-társadalmi átmenet terén ezen országok nem vehetik fel a versenyt az első körből „történelmi baleset” folytán kimaradó Szlovéniával, az orosz érzékenység miatt hátráltatott baltiakkal, de még a „meciari útra” néha-néha visszatérő Szlovákiával sem. Az ígéret azonban ígéret, és az sem feledhető, hogy a Közép-Ázsiával kapcsolatos fejlemények, a kaukázusi állapotok rendezetlensége vagy a kaszpi olajkincs felértékelték a Fekete-tenger európai partvidékét a Duna-deltától a Boszporuszig. Jelzésértékű volt (a bolgároknak talán maga az eljövendő négyágú csillagot formázó „égi jel”), hogy az Európából Afganisztán felé tartó, segélycsomagokat szállító óriásgépek decemberben azoktól az amerikai tankerektől vettek fel üzemanyagot a levegőben, amelyek a tengerparti Burgaszból, Bulgária területéről szálltak fel.
A következő bővítés kérdésének megítélése mindazonáltal attól függ, hogy miként látjuk a NATO jövőjét, annak tudatában, hogy már jelene is csak főbb vonalaiban emlékeztet múltjára és eredetére. Míg ugyanis az észak-atlanti szövetség a megalakulását követő negyven évben olyan erődítményhez volt hasonlatos, amely védelmet kínált tagjainak a vörösre festett orosz medve külső fenyegetésétől, addig ennek elenyészésével, 1991 után teljesen átalakultak a társítható hasonlatok is. Az állandóan jelen lévő orosz rosszallások, fenyegetőzések birodalmi nosztalgiától áthatott légkörében az első bővítési kör előtt sokaknak – főként Kelet-Közép-Európában – úgy tűnt, hogy a Nyugat most egy éppen gyengélkedő Oroszország rovására terjeszkedik, s ha az ismét magára talál, minden kezdődik elölről. Az éppen hogy megszűnt szovjet jelenlét élénken – és fájdalmasan – élő emléke elnyomta azokat a jeleket, amelyek szerint a világ ezúttal nagyobbat fordul, noha az első ilyen jelek a közelből, a Balkánról érkeztek, ahol zűrzavaros és kegyetlen konfliktus közepette felbomlott a hidegháborús időszak különös terméke, a „második” Jugoszlávia.
A fenti (részben érzelmi alapú) okokból kifolyólag kelet-közép-európai hatalmi interregnumnak nevezhető 1991–99-es (a Varsói Szerződés halála és a NATO első bővítése közötti) időszakban azonban furcsamód éppen ez a konfliktus adott értelmet és új identitást a NATO-nak. Az egész európai stabilitást fenyegető balkáni háborúskodás (amely amúgy mellékesen a nagyhatalmak erkölcsi felelősségét is felvetette) kordában tartására, a humanitárius missziók biztosítására, majd a béketeremtésre ugyanis csak a NATO-nak volt megfelelő eszközkészlete. A magát kereső Oroszország legfeljebb diplomáciai erőfeszítéseket tehetett az ügyben (nem túl szerencsés módon Szerbia mellett), a környező országok önálló beavatkozása (egyfajta „helyi rendrakás”) pedig „szarajevói típusú” rémeket festett a falra eszkalációval fenyegetve, és így elvetették.
A balkáni béketeremtéssel kapcsolatos hadműveletek (a boszniai szerbek meggyengítése 1995 szeptemberében vagy a szerb erők kibombázása Koszovóból 1999 március–júniusában) azonban nem tartottak örökké, a békefenntartásról pedig annak előrehaladtával szakmai körökben egyre inkább úgy beszélnek, mint olyan feladatról, amelyet nem katonáknak vagy katonai szervezeteknek kellene végezniük. A háború dúlta térség közigazgatási felügyeletét, újjászervezését az ENSZ helyi missziói végzik, gazdasági újjáépítésében pedig az EU-segélyek és a szomszédos országok – például Magyarország – privát és állami befektetései játszhatnak szerepet. A katonai feladatok csökkentek a „hadszíntéren”, s ebben az egyenletes leépülésben csupán a macedóniai albán fegyveres felkelés jelentett váratlan eseményt, ám a nevezetes „önkéntes fegyverbeszolgáltatási akció” jól illusztrálta, hogy a NATO tagországainak már nincs kedvük újabb helyi rendőrszerephez, megelégednek azzal, hogy kordában tartsák a konfliktust.
A jelenlegi balkáni helyzetben egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy a NATO részéről jelentős katonai erőt vessenek be, a szövetségnek itt átmeneti identitást adó okok lassan, de biztosan fogyatkoznak. Miközben azonban az átfogó európai helyzetet figyelembe véve az orosz hatalmi ambíciók (egyes retorikai elemek kivételével) nem éledtek újjá – a néhány száz kilométerrel keletre tolt vasfüggöny lehetőségét felvillantó új hidegháború végleg lekerült a napirendről –, a világ más tájain sem állt meg az élet. A hatalmi játszmák új színtereként körvonalazódott Közép-Ázsia, s bármilyen furcsa, ennek óriási szerepe lehet a messze Nyugaton, az atlanti térségben gyökeredző NATO jövőjét és bővítését illetően is.
A Kaukázus–Himalája vonal mentén a kelet-közép-európaival távoli rokonságot mutató hatalmi űr keletkezett a szovjet összeomlást követően, ám a tét itt nemcsak ennek betöltése lett, hanem a javarészt kiaknázatlan energiakincs megszerzése is. Botorság lenne nem észrevenni, hogy a dinamikusan feltörekvő Kína, az atomhatalommá lett Pakisztán és India közelsége vagy az iszlám hatalmi tényezőként való testet öltésének lehetősége új horizontokat sejtet a Nyugat és katonai szövetsége, a NATO számára. A fő csapás irányát csak megerősítette az a véletlen, hogy az Amerika elleni terrortámadások kapcsán éppen a térség szívében elhelyezkedő Afganisztán került a figyelem középpontjába, ahol épp annak az önhatalmú rezsimnek a prototípusa uralkodott, amely a nyugatiak szemében vörös posztó, különösen akkor, ha energiaforrások közelében tanyázik.
A bővítés mérlegelésénél minden bizonnyal szem előtt tartják ezeket a geostratégiai megfontolásokat, ám éppen ez az újdonsült konjunktúra az, amely áthelyezheti a hangsúlyokat is. Ennek fényében – főleg ha figyelembe veszszük Oroszország terrorizmusellenes új partnerségét és immár büszkeségéből táplálkozó érzékenységét – már nem élvez feltétlen prioritást a Baltikum. Szlovénia és Szlovákia csatlakozása formalitássá degradálódik (mondjuk egyfajta elismerésként kapnak tagságot), Albánia és Macedónia felvétele pedig jó hivatkozási alappal halasztható. A jelenlegi helyzetben Románia és Bulgária földrajzi pozíciójánál fogva szállhat fel a „prágai villamosra”, amelynek iránytáblájára ezek szerint kiírható lenne: Közép-Ázsia.
A képlet azonban távolról sem ilyen egyszerű, s a fenti menetrend csak a leginkább szárnyaló elképzelések egyikének ad teret. A valóságban számolni kell a körvonalazódó európai védelmi identitással (ESDI), amely talán vonakodik majd a területen kívüli misszióktól, de gátat vethetnek az amerikai kongresszus hidegháborús veteránjai is, akik nehezen szabadulnak a Moszkva iránti érzelmeiktől és a más politikusok számára érthetetlen katonai szempontjaiktól.
Teret nyerhetnek továbbá olyan hangok is, amelyek szerint a nyugati értékek (demokrácia, jogállamiság) átvételének szigorú megkövetelésétől továbbra sem szabad eltekinteni, nehogy a könnyedén osztogatott NATO-tagság olyan szerepet kapjon, mint gyarmatosítók és bennszülöttek között annak idején az a sokat emlegetett üveggyöngy.
droglabor
Breaking Bad Budapesten: lebuktatták a fővárosi droglabort
