Csoda csak történik

Azt a délutánt nehéz elfelejteni. A Pasaréti úti lakásban az asztalon nedű, friss pogácsa s hozzá egy lenyűgöző ember gondolatszikrái. Akkor még nem sejtettük, hogy ez az utolsó beszélgetés vele, az utolsó emlékezés egy tartalmas életre. Néhány hónappal később Szabó Árpád elköltözött kedvenc görögjeihez. A napokban tudományos előadás-sorozatot szenteltek az emlékének.

Professzor úr, mi vonzotta az antik görög polisz, az „erkölcsi világ” emberei felé? Miért ők lettek a fegyverhordozói, társalkodói? Ógörög történészek, filozófusok, matematikusok, csillagászok, földrajztudósok. Hogyan került életre szóló kapcsolatba velük? Miért írt könyveket róluk, miért akarta megismertetni egyetemi hallgatóival, tudóskollégáival, szakemberekkel ezt a világot? Itt van például a Periklész kora…
– Vigyázat, ez csak megbízás volt! A könyvemet 1942-ben egy olyan társaság adta ki, amely magát Parthenonnak, illetőleg A Klasszikus Műveltség Barátai Egyesületének nevezte. Ők vettek rá, hogy írjak könyvet Periklészről. Esküszöm, hogy akkor még sejtelmem sem volt, mit írok ebben a kis könyvben. Közben teleharsogták a világot, hogy a németek megnyerik a háborút. Majd megírom – döntöttem –, hogy a németek miért nem győzhetnek.
– Milyen volt a könyv fogadtatása?
– Mindjárt a kézirattal baj volt. A szerkesztő, Moravcsik Gyula szaladt Huszti Józsefhez, a lektorok egyikéhez, hogy ezt nem lehet kiadni. Erre Huszti behívatott, és azt mondta: hát értsd meg, ilyen formában ez őrültség, valahogy írd át. Azt válaszoltam, hogy majd enyhítek rajta. Háromszor kellett újraírnom, rövidítenem, csiszolgatnom, míg végre elfogadták a legenyhébb változatot. Az történt ugyanis, hogy bár én az Akhaimenidák perzsa birodalmáról beszéltem, az olvasó önkéntelenül a harmadik birodalomra gondolt. Amikor meg arról meséltem, hogyan tiporták el az athéniak a semleges kis Mélosz szigetét, többekben felötlött, mi is történt 1940 tavaszán Norvégiával, Dániával, Hollandiával és Belgiummal.
– Botrány lett belőle?
– Ellenkezőleg! Komoly siker lett. Sokan fellélegeztek, hogy, lám, mások is úgy látják, mégsem győznek majd a németek. Azonkívül, hogy beszéltek a könyvről, Márai Sándor egy újságcikk mellékmondatában is megemlítette, és ez jó reklámnak számított.
– Márai dicsérőleg emlegette?
– Persze. Oly módon hozta szóba, hogy volt nála egy külföldi látogató, és arról beszéltek, milyen könyvek jelennek meg. De hadd térjek vissza arra a kérdésére, hogy miképpen jutottam el a görögökhöz. Hát a görög nyelven keresztül. A bölcsészkarra iratkoztam be, és görög szakos lettem. Hiába érdekelt jobban az indogermán nyelvészet, ilyen szak nem volt a budapesti egyetemen.
– A Periklész kora ezzel a mondattal fejeződik be: „Így buktak meg, amint Alkibiádész példája mutatja, a periklészi kor legnagyobb ideáljai: az agon, a kalokagathia, demokrácia, nagyhatalmi politika és diplomácia, mind.”
– Ez a nagyszerű korszak – hát persze hogy imponál nekem! – voltaképpen azt is megmutatja, hogy a demokrácia milyen lehetetlen valami. Igazából arról van szó, hogy az embereket nevelni kellene. Ha jobban nevelnék őket, akkor még ez is tűrhetőbb lenne. Én azt hiszem, hogy az emberiség erősen eltévedt. Persze azt is meg kellene vizsgálni, hogy ez az eltévedés mennyire szükségszerű, vagy esetleg mennyire nem az. Történelmet sem úgy kellene tanítani, ahogy nálunk tanítják, most nem beszélek a kivételekről. Ha ismerni akarom a magyar történelmet, akkor inkább a magyar irodalmat olvasom, mert nagy költőink és íróink alaposabban megmondják a véleményüket.
– 1948-ban jelent meg a Szókratész a Szikra Kiadó gondozásában. Éppen becsúszott a marxista szerzők kötetei közé. Ön, akitől nem állott távol az irónia – nevetett is sokszor, hogy időnként milyen tökkelütöttek a görögök –, ezt teszi könyve lábjegyzeteiben is. „Végezetül – írja – még egyszer hangsúlyozom, hogy a felsorolt munkák közül egyik sem ismeri a dialektikus materializmus módszerének tudományos követelményeit, tehát: egyik sem korszerű tudomány.” Én ebből gúnyt olvasok ki.
– Az is! A Szókratész esetében arról volt szó, hogy ki akarnak nevezni a budapesti egyetemre, de ehhez produkálnom kellene valamit. Erre írok Szókratészról és Athénról egy könyvet, amelyben a fontos igazán az, hogy a szofisztikáról értekezem egy fejezetben.
– Platón Szókratészében olvashatjuk: „Azt az egy igazságot véssétek jól elmétekbe, hogy a jó emberrel sem életében, sem halálában semmi rossz nem történhetik.” Hogyan értelmezhetjük napjainkban ezt a gondolatot?
– Az az üzenete, hogy vannak erkölcsi törvények, és ezek fontosabbak, mint az élet. Amióta élet van a földön, azóta érvényesül az a természeti törvény, hogy az erősebbnek több a joga, mert nyilvánvalóan az erősebb érvényesül. Viszont akkor e mellé állni látszólag az élet törvénye. Ez végső soron az ököljog. Akkor érzem magamat embernek, ha… Nem! Hanem amikor a gyengébb mellé állok! A gyengébb mellé állás szavazat az élet ellen? Nem. Arról van szó, hogy a gyengébb mellé állás az érték. Morális érték akkor is, ha elbukom vele. Mert nem az élet a legnagyobb érték, hanem igazából ez. És voltaképpen ez van a szóban forgó mondatban is. Kérdés, hogy van-e örökkévalóság, és hogy a halál után jön-e valami? Erről azonban sejtelmünk sincs, felelőtlenség szóba hozni. Ellenben egy biztos: az érték nem változik, s e mellé kell állni.
– Nem jelenhetett meg könyve magyarul 1956 és 1977 között, mert kizárták a pártból, és az egyetemen sem taníthatott. Egyáltalán: hogyan lett párttag?
– Úgy kerültem a pártba, mint Pilátus a credóba. Németországban erősen náciellenes volt az a kör, amelyikhez tartoztam, s erre rám fogták itthon, hogy „bolsi” vagyok. De ez egyáltalán nem volt igaz, mégis amikor 1939-ben, a negyedik év végén Frankfurtban magántanári oklevelet szereztem, közölték, szó sem lehet arról, hogy idehaza előadásokat tartsak. 1940 januárjában azonban megüresedett a váratlanul elhunyt kiváló klasszika-filológus, bizantinológus, Darkó Jenő katedrája Debrecenben, és az ellenkezések dacára én lettem a jelölt. Baj volt azonban a fiatalságom, és kevesellték a munkásságomat. Végül aztán kineveztek rendkívüli tanárnak azzal, hogy pár év múlva professzor lehetek. Debrecenben zsidó tanítványaim is voltak, akikről tudtam, hogy illegális kommunista párttagok. Az egyetemen mentegettem őket, akik aztán később, amikor bejöttek az oroszok, jót akarván nekem, bevittek a pártba. 1945-ben felkerültem Pestre, és igyekeztem megfeledkezni arról, hogy a párt tagja vagyok. De a párt utánam jött, egymást követték a pártfegyelmik ellenem, végül 1953 decemberében kizártak. Az 1956-os forradalom után pedig elővették a „bűneimet”, és eltávolítottak az egyetemről is.
– Jól tudom-e, hogy visszatérését a tudományos életbe szovjet matematikusoknak köszönheti? Egyáltalán: szerencsésnek tartja-e utólag a fordulatot?
– Erre azért nehéz felelnem, mert ha arra gondolok, hogy mi volt a célom, akkor az a válaszom, hogy: nem. Ugyanis mást szerettem volna elérni. Ez az érzés azonban csak akkor vesz erőt rajtam, amikor fáradt vagyok. Amikor nem vagyok fáradt, akkor azon csodálkozom, hogy amit nem akartam elérni, azt mind megkaptam. Sőt többet annál, mint amit el akartam érni. Viszont csak jól jártam azzal, amit nem értem el. Egyetlen példa: gyerekkoromtól kezdve nagy szenvedélyem volt a tanítás. Úgy képzeltem, hogy egyszer az Eötvös-kollégium igazgatója leszek, és megmutathatom, hogyan kell törődni ezzel a nagyszerű intézménnyel. De nem lettem igazgató. Nem sikerült odajutnom soha. Nem jártam én ezzel jól? A kommunisták egészen biztosan kiraknak. Kellett volna ez nekem? Sokkal jobb, hogy nem kerültem oda. Aztán itt volt a matematika, amire a kérdésében is célzott. Igazán nem gondoltam arra, hogy matematikus legyek, hiszen nem vagyok matematikai tehetség. Viszont véletlenül belebotlottam. A matematika deduktív tudományág. Gondoltam, írok erről egy cikket. Amikor az egyetemet el kellett hagynom, több mint egyéves állástalanság után, Rényi Alfréd ennek a cikkemnek az alapján segített elhelyezkedni a Matematikai Kutatóintézetben. Ráadásul a szóban forgó cikkem akkor jelent meg, amikor világviszonylatban erősen érdekelte a matematikusokat ez a kérdés. Erre lépten-nyomon meghívtak külföldre, és szovjet matematikusok kerestek fel idehaza. Úgyhogy megint jól jártam ezzel. Ha klasszika-filológus vagyok, ugyan nem hívnak meg! Hiszen olyan sokan beszélnek klasszika-filológiáról. És olyan sok szamárságot. Tehát mondhatjuk, hogy meg nem érdemelt módon szerencsém volt.
– Érdekelne, professzor úr, hogy kik voltak azok, akiknek a példája ön előtt lebegett akkor is, amikor valami egészen mást csinált?
– Egyrészt Gombocz Zoltán, a nyelvészprofesszor. Csodálatos ember volt. Az óráira bemenni akkor is élmény volt, amikor olyan dologról beszélt, ami rettentő távolt állt tőlem. Volt egy kollégiuma például, amelynek ez volt a címe: Finnugorok és indogermánok. Hogy mi mindent tudott ő erről mondani! Aztán volt egy másik: Tatár nyelvészet. Fantasztikus volt, amit mondott, és ahogyan mondta. Nyugodtan, tárgyilagosan tudott beszélni, úgy, ahogy nekem nem sikerült sosem, mert én mindig szevedélyes voltam. Aztán a másik, akinek a gondolkodásától azóta már távolra kerültem, viszont az előadásmódja lebilincselő volt: Pauler Ákos filozófus. Bementem az órájára, és megállapítottam, hogy van mondanivalója. Nem mindenkinek volt.
– A tanítványai még emlékeznek arra, hogy 1951 őszén, miközben görög történetet adott elő, három verset is elmondott könyv nélkül: Arany János Ősszel, Petőfi Sándor Homér és Oszián, valamint Keats Óda egy görög vázához című versét, így illusztrálva a homéroszi világ örök derűjét. Mi volt a tanítás titka?
– Előtte nagyon határozottan fogalmazzam meg azt, hogy mit akarok mondani. Akár igazam van, akár nem, ez mindegy. Mert esetleg állást foglalnak majd ellenem, de akkor is úgy kell elmondanom, hogy először is érthető legyen, amellett hogy én magam is el tudjam hinni. Most éppen válságban vagyok, mert kitűzött munkatervem szerint tanulnom és írnom kellene, de nincs rá idő. Most már azért sincs rá idő, mert olyasvalamit vállaltam, amitől szeretne megkímélni a feleségem, de hát nem hagyom magam, mert élmény a számomra, hogy minden hónapban egyszer lemehetek Kecskemétre, és tizenöt perces szünetekkel ötórás előadást tarthatok. Erre viszont nagyon fel kell készülni, ami elveszi az időmet attól, hogy tanulni tudjak. Pedig még szeretném megtanulni a görög csillagászatnak azokat a részeit, amelyek kimaradtak. És könyvet szeretnék írni Alkibiádészról, erről a szörnyű emberről, aki tönkretette Athént. Arról most nem beszélve, hogy ha a Horthy-korszakban megjelent egy könyvem, akkora honoráriumot kaptam érte, amennyiből megvolt odahaza a téli tüzelő. Legutolsó könyvemért, az 1998-ban megjelent Antik csillagászati világképért filléreket kaptam. Majd, ha eladják – mondták… Szóval ez gyalázatosan alakult Magyarországon.
– A tanítványai szerint Kosztolányi Marcus Aureliusát is méltóztatott annak idején a katedráról elszavalni. „Semmi, ami barbár / nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.” És mosolyogott.
– Ez nagyon érdekes eset. Erősen a rovásomra írták, hogyan viszonyulok Kosztolányihoz. A nagy művészetét csodáltam. Szerettem is. Ugyanakkor annyira szívtelen embernek tartottam, hogy igazából nem tudtam megszeretni. De hát aki a magyar nyelvet ilyen bámulatra méltóan tudta kezelni, annak mindent megbocsát az ember.
– Van, ami kimaradt az életéből?
– Sok minden. Rettentő kevés fér bele egy életbe. Ha arra gondolok – éppen a filozófiával kapcsolatban –, hogy hányan éltek még rövidebb ideig, mint én, akkor nincs okom panaszkodni. Descartes ötvennégy évet élt, Hegel hatvanegyet, én pedig, amikor a nyolcvanötödikbe léptem, azt mondtam: csak most kezdtem… Soha nem lehet befejezni egyetlen munkát sem. Minden töredék marad, mint az élet.
– Megjelent két középiskolai tankönyve is, Bevezetés a filozófiába, valamint Magyarság, irodalom és filozófia címmel, mégsem tanítanak belőle, miközben a hivatalos listán 450 tankönyv szerepel. Haza- és emberszeretet, bölcsesség árad a két kötetéből.
– Volt egy időszak az életemben, amikor nagyon közel jártam ahhoz, hogy klasszika-filológia helyett a magyar irodalomra álljak rá. 1945 után Budapesten, a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téri pedagógiai intézetben tanítottam fővárosi tanároknak, tanítóknak magyar irodalmat. Nagyon lelkesen csináltam, de 1950-ben idősebb barátommal, Stolmár László igazgatóval együtt engem is elbocsátottak, és az irodalmi ambícióknak vége szakadt. Hogy nem tanítanak a könyveimből? Azon veszem észre magam, hogy mennyire kilógok ebből a korból. Sajnos. Hogy mit várok? Az eszemmel már semmit.
– A változások korát éljük. Sokan és sokszor mondták már ezt. Ádám is mondhatta Évának, amikor távozniuk kellett a paradicsomból. De komolyra fordítva a szót: mit ígér az emberiségnek a XXI. század?
– Amit az eszemmel látok, az semmi jót nem ígér. Viszont ilyen tudattal nem lehet élni. Élni csak úgy lehet, ha az embernek van reménye. Most mi a remény? Az, hogy mégiscsak történik csoda. Várok valamilyen csodát. Az emberiséget más nem mentheti meg. Amikor Isten elhatározta, hogy megteremti a világot, elővette Eukleidészt, és aszerint teremtette meg. Tizenéves koromban közel jártam ahhoz, hogy teológusnak készüljek, aztán nagyon erős kritikával eltávolodtam ettől. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ateistává váltam. Erről nem beszélek szívesen. A hitemről mit mondjak? Meg tudom okolni a hitemet? Nem. Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudok élni nélküle.

Szabó Árpád filológus, tudománytörténész 1913. október 16-án született Budapesten. A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának elvégzése után (1931–35) a frankfurti egyetemen magántanári oklevelet szerzett (1935–39). Debrecenben a klasszika-filológia professzora (1940–48). A budapesti egyetemen klasszika-filológiát és ókori történelmet tanít (1948–57). A forradalom alatt tanúsított magatartása miatt elbocsátják (1957). Az MTA Matematikai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, főmunkatársa, tudományos tanácsadója (1958–83). Az MTA tudomány- és technikatörténeti komplex bizottságának tagja (1983-tól). Az MTA levelező tagja (1979-től), majd rendes tagja (1990-től). Athén, Róma, Toronto, Palermo, Lucca, Berlin, Helsinki, valamint az USA több tudományos társasága és akadémiája választotta tagjai sorába. 1993-ban Széchenyi-díjat kapott. 2001. szeptember 13-án hunyt el.