Horn-fokon a média viharában

Múlt hét csütörtök reggel „beborultam az agyamba”. Pedig szakértőileg figyelmeztetve lettem, hogy sárdobálós, „mocskos” kampánynak nézünk elébe, de huszonévesen az ember még naivan tekint bele a világba, ahol csupa kedvességet, jó szándékot feltételez. És még a közelmúlt rút eseményeinek hatására sem váltam valóságos felnőtté, pedig amikor mindenféle jobbosnak, balosnak mondott zenekarokat jelentenek föl, és rendezvényeket tiltanak be, akkor igazán rossz érzéseknek kellene hatalmukba keríteniük, de nem. Én csak bámulom a televíziót mindjárt ébredés után, hadd öntse el korán reggel az agyamat a politika.
Szóval reggel van, álmos kávéillat üli meg a szobát, a műsorfolyam is lagymatagon csordogál. Egészséges táplálkozásban, némi áremelkedésben és halva született sztrájkban fullad ki a szenzáció, már-már győzedelmesen emelném magasba a minden ember testvér jelszóval ékített képzeletbeli lobogót, amikor érkezik a Kereszttűz vendége, Horn Gyula. És puff bele a közepébe, máris mondja, hogy mennyire rossz világban élünk, feszül, sérül a demokrácia, de sebaj, a választófülkében senkinek sem kell félnie. Nagy gondolat ez, épp kezdeném magamban boncolgatni, ám nincs pihenő, kapom az újabb elmélkedni valót, tudniillik, hogy a diákhitel csak a jómódú szülők hasonlóan jómódú gyermekeinek jó, azok meg úgysem veszik föl a számukra alamizsnányi összeget.
Tisztán emlékszem, amikor Horn Gyuláék is foglalkoztak a felsőoktatással. A tandíj bevezetésének napján a főiskola kollégiumában ücsörögtem néhány szomorkás diáktársammal együtt, és azt számolgattuk, hogy az egyébként is alamizsnányi ösztöndíj maradványaiból négy, esetleg öt kiló krumplit vegyünk-e a vajhoz, amit a közösségi hűtőben találtunk. És nem voltak nagy álmaink, a diákhitel ötlete például meg sem fordult a fejünkben, de igazán jól jött volna némi készpénz, hogy testületileg sóletevésbe fojthassuk a bánatunkat. Daliás időszak volt, egyszer még a helyi MSZP majálisára is kilátogattunk, mert a kollégiumban ingyenpörköltről szóló hírek kaptak lábra, ám elkéstünk, így be kellett érnünk az üres kondér látványával.
Épp kezdeném mesélni a feleségemnek az alma mater hasonszőrű vidám históriáit, de az exminiszterelnök formában van, újabb és újabb csapásokat mér az aktuális kormányra. Kiderül az is: az ő kormányának nem volt feladata a lakásépítés, helyette megteremtették a lakásépítésekhez szükséges kedvező gazdasági környezetet. A polgári vezetés lakáshitel-konstrukciója pedig egy nagy rakás haszontalanság, ami megint csak azoknak a jómódúaknak kedvez, akik képesek kifizetni a havi százötvenezer forintos törlesztőrészleteket.
Összenézünk a feleségemmel, mert nekünk nincsenek meg a százötvenezer forintos törlesztőrészlethez szükséges anyagi javaink, ám van kedvezményes lakáshitelünk. Húsz évre vettük föl az összeget, mert így a legkedvezőbb a visszafizetés, huszonötezer forint per hó, ami ötezer forinttal kevesebb, mint a huszonhat négyzetméteres albérletünk havi bérleti díja. És akkor most nem értem az egészet, hogy már megint miről értekezik Horn Gyula. Hiszen a százötvenezer forintos részlet tízmilliós hitelt jelent, és ugye, korántsem kötelező az első lakást valahol Budán megvásárolni. Mi például lelkesen bevállaltuk Rákoskeresztúrt, csak hogy végre a sajátunkban lakhassunk. És már boruluk befelé az agyamba, mert persze látom magam előtt a se a lakáshitelben, se a diákhitelben nem érintett szavazóbázist, amint dühösen bólogat a Horn Gyula-féle százötvenezres küszöb, pláne a jómódúak hallatán, ráadásul minket sajnálva. De a feleségem megnyugtat, hogy az már legyen a szocialisták gondja, ha a szószólójuk csupán csak sokmilliós villában tud gondolkodni.