Könyvesház

Nem farkas: békekövet
Azonosság, másság és kiengesztelődés
( Németh Zsolt)
A politológiai irodalom jelentős része abból az alapvetésből indul ki, hogy az interetnikus konfliktusok gyökere a „túl erős” nemzeti identitás. Kezelhető-e az a betegség, amelynek diagnózisa megkérdőjelezhető alapvetésből indul ki? Miroslav Volf abból indul ki, hogy az identitás adottság, amely az emberrel vele született – pontosabban vele teremtett – tulajdonság. A baj nem azzal van – hiszen nagyon sokszor éppen az identitásűrbe tör be az erőszak –, hanem az ember esendőségével. Az eredendő bűnnel. Az interetnikus konfliktusok felszámolásához ezért nem az emberek identitását – azaz végső soron emberségét – kell kiirtani, hanem az eredendő bűnösséggel kell szembenézni.
Ideje volt, hogy Volf könyve is megjelenjen hazánkban, a vérözönből kikapaszkodó Balkánról nézve a „mennyei béke” első szigetén. Az interetnikus problémákkal foglalkozó politikai-teológiai irodalom publikálása Magyarországon azért is indokolt, mert a magyar egyházak igen jelesen szerepeltek az elmúlt évtizedben ezen a téren, s erről vajmi kevés szó esik. Alig hallani például az egyházak stabilizáló szerepéről a határon túli magyar területeken. Kevés szó esik áldozatos munkájukról, amellyel a magyarság és a szomszédos nemzetek közötti párbeszédet igyekeznek előmozdítani. Várszegi Asztrik atya, pannonhalmi főapát úr a könyv hátoldalán azt kívánja, hogy Volf professzor könyve indítson felelős gondolkodásra, még inkább áldozatos szeretetre. Nem kételkedem benne, hogy ez a kívánság teljesülni fog. Kétségeim mégis vannak: vajon azok is az olvasók körében lesznek-e, akiknek igazán tanulniuk kellene ebből a könyvből. Akik az interetnikus feszültségeknek sem nem alanyai, sem nem tárgyai, hanem – hogy úgy mondjam – haszonélvezői. Akiknek mindegy, hogy ki ki ellen és miért harcol, a lényeg, hogy ropogjanak a fegyverek.
A délkelet-európai népek tragédiája a kilencvenes években nem elsősorban az emberek szívében gyökerezett, hanem pragmatikus hatalmi érdekekben is. És ne gondoljuk, hogy a kevésbé tragikus végkimenetelű nemzeti és etnikai ellentétek itt, Közép-Európa nyugalmasabb részén, mentesek ettől a háttértől. Kérdés, eljut-e a keresztyén üzenet a konfliktusok haszonélvezőihez és manipulálóihoz, sőt lehet-e nekik keresztyén alapon valamit is üzenni? Egy dolgot azonban biztosan meg lehet próbálni: kihúzni alóluk a talajt. Nem lehetne könnyen megélni a gyűlöletből, ha az emberek nem lennének hajlamosak rá. Miroslav Volf e hajlamot elemzi és kezeli. A könyv üzenete: énünkből kell következnie, hogy az ember ne farkasa legyen az embernek, hanem Isten békekövete a világban – saját világában.
(Miroslav Volf: Kirekesztés és ölelés. Teológiai vizsgálódás az azonosság, a másság és a kiengesztelődés tárgykörében. Harmat Kiadó, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)

„Félistenekként küzdöttek”
Versek forradalomról, leveretésről, megtorlásról
( Kovács István)
1959 őszén három évvel azelőtt megjelent újságokra bukkantam nevelőapám sublótjában. Bújtam őket, mint izgalmas, tiltott krimit… Míg le nem buktam tettemtől megriadt, egyébként olvasásra biztató édes és mostoha szüleim előtt. A lapok tűzre vettettek. Ami évtizedekre megmaradt bennem a lángoktól megfeketülő betűkből, az a nevével jókaiasan csengő Kárpáti Zoltán honvéd főhadnagy Magyar október című verse volt. Első olvasásra megjegyeztem mind a hét szakaszát, s négy sorát gyakran mormoltam önkéntelenül, noha eszem ágában se volt katonának lenni: Szülőföldünk védelmére / Magyar honvéd hivatott. / Magyarságunk visszavettük / Mit Rákosi eladott.
A forradalom alatt és közvetlenül utána született versek gyűjteményében bukkantam rá újból Kárpáti Zoltán „rigmusaira” is, de szerzőjéről nem tudtam meg semmit. Mi történhetett vele? És ki lehet a szerzője a határozott költői tehetségről árulkodó, Ady kuruc dalait idéző Hozzátok tartozom című versnek? A forradalom és a megtorlások hónapjaiban született publicisztikai hevületű, rímekbe szedett írások mellett immáron klasszikusnak számító költőink, íróink – Illyés Gyula, Nagy László, Vas István, Sinka István, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Márai Sándor – közismert ’56-os verseit is olvashatjuk a címében Tamási Lajos híres költeményét idéző kötetben. Megfelelő hely és hangulat esetén – például 1989. október 23-án este a Parlament előtt – e címadó verset hallva ma is megborzong az ember, bár az esztéták nyilván ízekre tudnák szedni… Ha nem tudnánk, hogy az 1956-os magyar forradalom maga is szürrealista költészet volt – a XIX. század felkeléseit idéző halálmegvető gesztusaival, önfeláldozó tetteivel, szeretetéhségével, „legvadabb reményeivel”.
Az antológiában olvasható versek közül többet honoráltak börtönbüntetéssel. Lakatos István egyébként 1949-ben kötetben közzétett, de hét évvel később újraközölt versei miatt ült másfél évet. Buda Ferenc és Eörsi István internálásához, bebörtönzéséhez e kötetben olvasható költeményei is hozzájárultak. A Corvin köz első legendás hírű parancsnokának, Iván Kovács Lászlónak versei, mondhatni, a siralomházban születtek.
A gúnyiratokból, melyek a forradalom humoros oldalát villantják fel, szívesen olvastunk volna többet, olyat például, mint a Gyászjelentés:
„Fájdalommal és megtört karrierrel jelentik a hozzátartozó Népfront, MNDSZ, Békepapság és hasonszőrű társaság, mint például a DISZ, MSZT stb., lakájok és a többi tanítvány, hogy a Nagy Tanító
SZTÁLIN Istenhelyettes,
zseniális hadvezér degeneralissimus, likvidált diktátor, nyugalmazott postarabló, milliószoros gyilkos és ehhez hasonló cím tulajdonosának jelképe 1956. október 23-án többéves szenvedés után – nyakában több drótkötéllel – este 10 órakor a magyarországi moszkoviták sajnálatára ledőlt oda, ahová való volt: a szemétbe.”
(Piros a vér a pesti utcán. Az 1956-os forradalom versei és gúnyiratai. Összeállította Győri László. Írott Szó Alapítvány, ’56-os Intézet, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 2492 forint)

A diktatúra cinizmusa
A Mindszenty-per
( Kiszely Gábor)
A Mindszenty-kutatás lényeges adaléka Gergely Jenő dokumentumkönyve. A tudós Izsák Lajossal közösen már 1989-ben publikált azonos című, a kibontakozó váltás eufóriájában azonban sajnálatos módon elsikkadt kötetet. E munkából az olvasó megismerhette az 1949 első felében zajló szégyenletes első- és másodfokú népbírósági tárgyalás jegyzőkönyveit, amelyeket a kutatók összevetettek a rádió archívumában őrzött hanganyaggal. A most napvilágot látott munka elkészítéséhez Gergely Jenő már tanulmányozhatta a Mindszenty-ügy nyomozati és vizsgálati anyagát, amelybe tizenkét esztendeje még nem engedett bepillantást a Belügyminisztérium. Rendelkezésére állt továbbá a Legfőbb Ügyészség 1990 nyarán kiadott Összefoglaló a Mindszenty József és társai bűnügyében lefolytatott perújítási nyomozás megállapításairól című dokumentuma, amelyet méltán illet bírálat több, sajátos módon levont következtetés s a tények kezelési módja miatt. S e ponton – a kutatás alaposságának és a munka értékességének elismerése mellett – felmerül a kérdés: vajon miért kezeli a szerző oly kritikátlanul a Mindszenty-ügy végrehajtóinak, köztük a politikai rendőrség akkori vezetőjének, Péter Gábornak és cinkosainak a perújítás során tett, bűnösségüket természetesen tagadó s hajdani áldozatukat több évtized múltán még mindig fölényeskedve rágalmazó vallomásait? Ha az egykori ÁVH-s főtisztek, köztük hírhedt verőlegények szavai az elhangzásukkor nem is ébresztettek különösebb kételyt a perújítást lefolytatókban, a tudós kutató munkája hitelességét kockáztatja, amikor eltekint e vallomások igazságtartalmának vizsgálatától.
Bizony, a szerző e tekintetben nem következetes. S akkor sem az, midőn így ír Dudás Miklós görög katolikus püspökről, aki meglátogathatta a bíborost a vizsgálati fogságban: „Dudást ekkorra már ugyancsak beszervezték.” Az idevágó bizonyítékok – beszervezési nyilatkozat, fedőnévvel ellátott nyilvántartási, ügynöki jelentés stb. – híján az állítás nem hitelesíthető. Mindazonáltal tanulságos, a megszilárduló diktatúra embermegvetését, cinizmusát és megátalkodottságát megrázóan dokumentáló kötetet tart kezében az olvasó. Gergely Jenő könyve kihívás azok számára is, akik folytatni kívánják közelmúltunk s benne Mindszenty bíboros tragédiájának feltárását és elemzését.
(Gergely Jenő: A Mindszenty-per. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1600 forint)

A (poszt)modern Petőfi
Csárdarom-líra és Monarchia-idill
( Büky László)
Petőfi életútjában, költői tevékenységében és magatartásában manapság kevésbé vélnek mintát, divatosabban szólva: modellt látni. Ennek nyilván az is oka lehet, hogy a közgondolkodásból – bizonnyal csupán ideig-óráig – kiesett az a költőnk, aki 1847–1849 között Fried István értékelése szerint Európa legjobbja a lírában, a nyelv művészi fölhasználásában és a szépirodalom megújításában.
Az irodalomtudós kötetének nyolc tanulmánya a Petőfi-életművet körülágyazó kisebb-nagyobb kérdéseket taglalja. Téved, aki úgy véli, bizonyos mai stílusbeli, szerkesztésbeli vagy témabeli hasonlóságokat igyekszik a szerző bemutatni, s ezzel a posztmodernnek is meg Petőfinek is kedvébe járni. Ennél a lehetőségnél többet nyújtanak a tanulmányok. A közismert Petőfi-verset, a Füstbe ment terv címűt elemezve a térbeliségről és az időbeliségről (messziről a „rég nem látott” édesanyjához utazik a költő) értekezik Fried István, aki az idő meghatározhatatlanságának kérdését is megtalálja e versben, amiként a beszédes csendnek, a hallgatásnak értékességét is („Röpűlt felém anyám… / S én csüngtem ajkán… szótlanul… / Mint a gyümölcs a fán”). Eredeti észrevételek olvashatók a Kisfaludy Sándortól Petőfi Sándorig alcímű tanulmányban is, amelyben a várakért és várromokért csupán prózai írásában lelkesedő Petőfinek várrom-költészetéről mondja el Fried, hogy a költő mintegy „dekonstruálja” mindazt, amit Kisfaludy a várakról regéibe szőtt. A csárdaversek elemzése során a Kutyakaparóig viszi el az olvasót az elemzés, abban már Petőfi teljesen új ábrázolásmódot honosít meg a magyar irodalomban, mely sem Kisfaludy regéire, sem a csárdarom-lírára nem emlékeztet már. Költészeti váltást hajt végre a költő, az itteni még elégikus tónust fokozatosan a groteszkba fordítva.
Nem csupán Petőfi posztmodernsége, hanem a tanulmányíróé is megtapasztalható: A fürdőorvos Petőfije című fejezetben Joseph Steinbachot fedezi fel, a cs. és kir. tengerészet orvosát, később fürdőorvost, akinek a XIX–XX. század fordulóján Petőfi-versfordításai jelentek meg. A fürdőorvos Petőfije – akit a Monarchia egésze számára mutat be német nyelven Steinbach – olyan költő, aki az egész Monarchia számára, mondhatni, megfelelő. Így az idillt zavaró verseket persze nem is fordítja, például az Akasszátok fel a királyokat! címűt.
Ma már a magyar és a környező országok irodalomtudományában is változott a Petőfi-kép, ehhez Fried István is hozzájárul, aki Reményik Sándornak a Petrovics ítél című versével hívja föl a mai olvasó figyelmét arra, hogy szellemének, lelkének mindenekfölött valósága következtében Petőfit semmilyen kicsinyes érdek nem vonhatja méltatlan körébe.
(Fried István: A (poszt)modern Petőfi. Ister Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1600 forint)

Túl a corpus delictin
Széchenyi utolsó napjai
( Malonyai Péter)
A döblingi tébolyda grófi lakosztályának lakója 1860. április 8-án, hajnalban megtért a teremtőhöz. Szinte még el sem kezdődött a halottszemle, a kérdést máris föltették, és újra és újra előveszik azóta is: önkezével vettet-e véget életének Széchenyi István gróf, avagy meggyilkolták?
Perdöntő válasz mindmáig nem született, ám aki végiglapozza a dokumentumgyűjteményt, közelebb kerülhet az igazsághoz. Vagy – ami minden corpus delictinél fontosabb – képet kaphat arról, mi játszódhatott le a „legnagyobb magyarban” élete utolsó napjaiban?
És ha kellő empátiával tallóz a naplótöredékek, a hivatalos rendőrségi és bírósági iratok között, egyet kell értenie a kötetet jegyző Fenyő Ervinnnel abban, hogy az önkezűségről folyó polémiánál nehezebb kérdés, ki halt meg azon az áprilisi hajnalon. A kötetet forgatva ugyanis egyszerre lép színre az életét megunó öregember, az őrültekházában menedéket kereső, csalódott politikus, a lelkiismeretes nemes, a született kívülálló, a megrögzött összeesküvő, a közgazdasági lángelme, az üldözési mániával sújtott zsarnok – és a sor folytatható, az olvasó alkata, érzékenysége szerint.
Az utódnak persze nincs oka az elkeseredésre, ha Széchenyiről nem lát tisztán a közreadott passzusok alapján sem, hiszen kortársai is haboznak egyértelműen jellemezni a grófot. Persze hogyan ítélkezhetnének határozottan arról, aki egyszerre fél és lázad, támad és védekezik, szorong és magabiztos. Akinek utolsó napjai saját naplóbejegyzésével jellemezhetők leginkább: „Nem tudok élni és meghalni se.”
Lelkiállapotához képest csupán kriminalisztikai eset, hogy mi is történt a döblingi tébolyda grófi lakosztályában 1860. április 8-án, hajnalban.
(Diszharmónia és vakság. Széchenyi István utolsó napjainak dokumentumai. Vál.: Fenyő Ervin. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ára: 2640 forint)

A Helikon Könyvesház sikerlistája
Ismeretterjesztő
1. Budapest a Duna gyöngye. Magyarország fővárosa a két világháború között – Helikon Kiadó 6 950 Ft
2. Millenniumi magyar történet – Osiris Kiadó 6 500 Ft
3. Egyiptom. A fáraók világa – Vince Kiadó 12 000 Ft
4. Magyar történelmi városok – Magyar Könyvklub 5 690 Ft
5. Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak-Amerika történetében (XVII–XIX. század) – Helikon Kiadó 1 980 Ft

Szépirodalom
6. Stein, Getrude: Picasso – Glória Kiadó 3 490 Ft
7. Márai Sándor: Mágia – Helikon Kiadó 1 380 Ft
8. Mayes, Frances: Napsütötte Toscana – Tericum Kiadó 2 170 Ft
9. Bächer Iván: A zongora helye. Újságírások – Göncöl Kiadó 2 490 Ft
10. Maxwell, Robin: Boleyn Anna titkos naplója – Tericum Kiadó 2 170 Ft