Mesék ura

Új leviatán tűnt fel az olvasáskultúrában, amely minden elődjénél mohóbbnak, alattomosabbnak, kivédhetetlenebbnek mutatkozik. Áldozatait delejezi, földöntúli élvezetekkel kecsegteti, észrevétlenül fölfalva agyukat, szívüket, vágyaikat. Lélegzet-visszafojtva olvasható történetekben okkult, sátáni téziseket terjeszt, vérfarkasokkal, gyilkos monstrumokkal, boszorkányokkal, sötét ügyekkel traktálja-bénítja gyermekeinket. E régi-új szörnyeteg a tündérmese. Egyházak, kritikusok, klasszicistairodalom-barátok tiltakoznak ellene. Kisiskolások, a bestsellerek hivatásos apostolai és könyváruház-tulajdonosok rajonganak érte.
Így lenne? Rettegjünk, mert a modern tündérmese, mint mondják, kereskedelmi hatalmánál, olcsó manipulációs erejénél fogva bekebelez mindnyájunkat, ferdíti lelkünket-személyiségünket? Mert az exodusirodalom legkezdetlegesebb formája új pogányság, új szekularizáció forrása? Jóllehet, legalábbis tűnődésre késztet az a mű, amely szupermarketek könyvosztályán raklapnyi mennyiségben, fölbálázva tornyosul, hajításnyira a sörösrekeszektől; és amelynek félresöprése bizonyos fokú kirekesztéssel jár a gyerektársadalomból. A Harry Potter-birodalom szellemi értékei esetenként természetes módon kérdőjeleződnek meg, csakhogy e mese világnézeti kritikája elfedi, félreértelmezi a valódi veszélyeket és buktatókat. Mert van-e rosszabb intellektuális áfium, mint egy átlagosan megírt, pongyolán szerkesztett, minduntalan a lehetséges fogyasztók kegyeit kereső, innen-onnan összeeszkábált ponyvamese, regepótlék világméretű mániája?
Az esztétikai könnyelműség sokszor súlyosabb vétek a világnézetinél, főként ha a középszert hozza divatba. Ám ne legyünk túlságosan kegyetlenek Harry Potterhez, ma amúgy is vadászszezonja van az irigyek és mesegyűlölők körében. Ha másra nem, arra kiváló alkalom a Potter-láz, hogy a tündérmese bűvkörébe vonja (vissza) a világot, és hogy hatókörében föléledjenek valóban zseniális, de lappangó műmitológiák is. Így bukkant föl váratlanul az a mondafolyam, amelyet életben tartott ugyan a milliónyi rajongó titkos köztársasága, ám amelyet méltó módon kell újraértelmezni a mai mesereneszánszban: A gyűrűk ura.
Alighanem Tolkien trilógiája kapcsán is rengeteg előítélet születik megint, és számos inog meg látványosan. Az 1954–55-ben kiadott regény annak idején kitartó őrületet lobbantott lángra. A Sunday Times kritikusa hirtelen felindulásában két részre osztotta a világot: akik olvasták A gyűrűk urát, és akik majd ezután olvassák. Volt, aki Homéroszhoz, Dantéhoz, Chaucerhöz, Miltonhoz mérte, mások szerint derült égből villámcsapás volt Tolkien munkája, egy rosszmájú kritikus viszont szószátyár zagyvaságnak titulálta, amelyet szerencsésebb a feledés könyörületére bízni. A kultusz ’65-ben kezdődött, amikor amerikai kalózkiadásának köszönhetően a bestsellerlisták élére ugrott a regény. A korszak emblematikus alkotása lett, százféleképpen magyarázták, s halálosan boszszantva a szerzőt a legkülönfélébb allegóriákat hámozták ki a történetből. Vélték a környezetvédelem és a háborúellenesség tanmeséjének. Nem sokkal a nácizmus leverése után, a hidegháború kellős közepén a gonosz varázslót, Sauront Hitlerként vagy Gaia ellenségeként, a mágikus gyűrűt atombombaként, mások az iparosodás jelképeként értelmezték. Tolkien legyintett minderre: „A magam részéről szívből utálom az allegóriát minden formájában” – írta a könyv előszavában.
Mit kezdjünk a nagyszabású mesével, amely a világ számos listáján az évszázad könyve címet viseli? Amely egy 1997-es, huszonötezer embert faggató brit felmérésben a legjobb műnek bizonyult, megelőzve Orwell 1984-ét és Állatfarmját, Joyce Ulyssesét és A 22-es csapdáját? És mit kezdhetünk a posztmodern irodalomelméletek egyik kedvenc tételével: a nagy elbeszélések halálával, amikor elemi erővel támad föl a mesemondás és -hallgatás, a szélesen hömpölygő tündérmesék igénye?
A gyűrűk ura nem szól semmi különösről vagy eredetiről, csak amiről a mesék általában: jó feszül rossznak, csaknem esélytelenül a végső küzdelemben, mágusok háborúznak mágikus tárgyakért, amelyek körül szép és ocsmány lények hemzsegnek. Hogy mégis mi a könyv sikerének titka, miért érdemes Tolkient olvasni, arra adódhat lélektani magyarázat, amely kitér archetípusokra, ősi és engesztelhetetlen emberi vágyakra, nosztalgiákra, menekülési stratégiákra, új világok izgalmára. Ám ez nem minden. A tolkieni mű apokaliptikus alkotás is, át van itatva a történelem iránti rajongással és a történelemben, ősi nyelvekben, népek folytonosságában kifejezett kultúra védelmével, mély tiszteletével. Filozofikus alkotás: a hatalom akarásának kritikája, illetve a történelem metafizikájának, működésének rajza.
A Gyűrűk Ura, mint Baál-Zebub, a Legyek Ura, démoni lény, évezredek során a legfőbb gonosszá hatalmasodott, aki a történet kezdetén megtestesülése küszöbén áll. Csupán egyvalami hiányzik ehhez: az Egy Gyűrű, Sauron mágikus, nagy erejű ékszere, amely hosszú idők óta kallódik a hobbitoknál, e „rettentő furcsa, szeretetre méltó, gyerekes teremtményeknél”. Néhányuk fölkerekedik, vállalva az emberfeletti veszedelmekkel terhes vándorutat, hogy visszavigye a Gonosz birodalmába a gyűrűt, amely csakis ott pusztítható el, a hegyek lávatavában. A mese zsúfolásig telt apokaliptikus toposzokkal, szokványos csodákkal és fordulatokkal; olvasható kalandokban tobzódó pikareszkként vagy a hős hobbitok fejlődésregényeként. Csakhogy mögötte nyílik az a világ, amelynek képtelenség ellenállni.
Tündérek, trollok, harcias szörnyek, lidércek, kisebbségbe szorult emberek, beszélő fák népesítik be a tolkieni Középföldét, mindenütt ősi várak porladoznak, történelem előtti királysírok domborulnak. Az író számára olyannyira fontos a világteremtés, hogy a történetmondás közben számtalanszor elkalandozik, hogy egy-egy figura, építmény vagy szokás történelmét kényelmesen elbeszélhesse. Minden népnek, fajtának külön ábécét, nyelvet, epikus és költői hagyományt teremt, s nem állja meg, hogy a regény végére cirkalmas függeléket ne biggyesszen, amely kronologikus rendben tárgyalja az előzményeket, felsorolva királyságokat, döntő ütközeteket, hőstetteket. Tolkien, az oxfordi nyelvészprofesszor tobzódik a maga formálta mitológiában, és a történelemcsinálás öröme nem hagyja érintetlenül olvasóját sem. A gyűrűk ura hamisítatlan hőseposz: a középkor lovagi-arisztokratikus erényeit hirdeti, hisz a tökéletesen jó és a tökéletesen gonosz hatalmában, a tiszta barátság és testvéri szolidaritás jelentőségében, a természet ájtatos tiszteletében – ám olyan történelmi eposz, amelynek láthatóan semmi köze a mi világunkhoz. Ettől válik hihetetlenül izgalmas és pikáns kalanddá az olvasása.
A mese ősi alapfunkciója, a világteremtő vágyteljesítés valósul meg Tolkien mitológiájában. Aki jónak látja, elmenekülhet Középföldére, a jámbor és jóságos hobbitok közé. Nem véletlen, hogy a szerző szakadatlanul bizonygatta: történetének nincs semmiféle áthallása, nincsenek hidak, kapcsolódások. 1938-as glasgow-i egyetemi előadásában elismerte, hogy a tündérmese valóban menekülés. De, tette hozzá, miért ne kellene kereket oldani a gyárak, gépfegyverek és bombák világából. Más kérdés, hogy A gyűrűk ura kifinomultságához nem méltó műveket, műfajokat is ihletett. Sokat köszönhetnek neki a fantasyirodalom vadhajtásai, amelyek mára a fősodrot képviselik, a Dungeons & Dragons-típusú szerepjátékok, merítkezik belőle a hozzá hasonlóan apokaliptikus Csillagok háborúja sztori, csipeget belőle a Harry Potter is (gyűrű–bölcsek köve, Gandalf–Dumbledore, a megtestesülésért küzdő Gonosz, akit egyszer már legyőztek stb.).
Vajon miért oly jóleső Tolkien világában időznünk? Lenyűgöz a nagy szeretettel, aprólékos műgonddal írt szöveg, amely egy nyelvész jutalomjátéka? Mert nem olvashatjuk anélkül A gyűrűk urát, hogy ne csábuljunk hosszú, vadregényes utazásokra ember nem látta tájakon, eltemetett romvárosokban, és mert mágnesként vonzanak a szellős, árnyas ligetek, az ezüstlevelű erdők, a kelta tájak? Vagy mert megejtő a humanizmus, ahogy e zordan hősi, kard- és páncélszagú, lódobogásos világot csetlő-botló kis lények szemével, félénk rettenthetetlenségével mutatja be? Ami nosztalgiánk legfőbb forrása lehet: olyan szűzi terekben-időkben kalandozhatunk, amelyet nem érintett meg történelmünk mocska.
Igaz, a meseregény nem tagadhatja le rokonságát a germán–skandináv–kelta mitológiával, a Nibelung-énekkel, a Beowulf-sagával, a Kalevalával, az Arthur-legendával, az átkot hozó kincsek, a kincsőrző sárkányok, törpék világrendjével. Az angolszász olvasó még hevesebb nosztalgiával olvashatja az Egy Gyűrű történetét, amelyben hemzsegnek az Írország, Skócia, Wales archaikus falvait, hegységeit idéző helységnevek. A gyűrűk ura szintézismű, a nyugati világ nemzeti mitológiáinak, történelmi érzékének foglalata. Voltaképp nem más, mint a Nyugat fiktív ősmitológiája.
Minderről nem csupán azért esett szó, mert az elmúlt hónapokban is sorra jelentek meg nálunk A gyűrűk ura új kiadásai az Európa Kiadó gondozásában, és mert csütörtökön bemutatták a könyv alapján készült filmeposz első részét, A gyűrű szövetségét. Mindenesetre ünnepélyes pillanat ez a rajongók számára: az évtizedek óta bennük lappangó monda válik láthatóvá – a film valósággal törvénybe iktathatja a soha nem volt (és nem lesz) világot. Ám Középfölde képi újrateremtése, a fantasztikum „valóra váltása” véresen komoly kihívás volt a filmkészítők számára: Tolkien képzeletét a maga kifinomult teljességében kellett vászonra vinni, a hívőket nem egyszerűen jóllakatva, hanem odaszegezve a székekhez. Nem Borisz Valejo szirupos és felszínes fantasygiccse elevenedik meg. Több tízezer használati eszközt, sosemvolt fegyvereket, ruházatot, szörnyeket formáltak meg a látványtervezők meggyőző aprólékossággal: a kardmarkolatok aranyberakásáig, a köntösszegélyek fonatáig, a tündérvárak szecessziós faldíszeiig. Hobbitfalva új-zélandi helyszínét már a forgatás előtt egy évvel beültették növényzettel, hogy látszódjon a friss növekedés.
Nem maradhatott rejtve, hogy a filmkészítők is a Tolkien-rajongók táborába tartoznak: a színészek fillérekért vállalták el a szerepet, Peter Jackson, a rendező pedig hangsúlyozza, hogy mindvégig ragaszkodtak a könyv szövegéhez. Ám a Harry Potter-filmmel ellentétben A gyűrű szövetsége nem afféle szegények Bibliája, egyszerű képeskönyv, amely szolgaian követve forrását föltárja annak szerkezeti és fikcionális bizonytalanságait. Szöveghűségével együtt önálló munka, technikailag pedig hasonlóképp szintézismű, mint az eredetije: trükk- és effektkatalógus, minden benne van, amire ma képes a filmgyártás. Mégsem csupán illúziógyár: a mesebeli karakterek megelevenednek a hihető párbeszédeknek, a kifejező arcoknak köszönhetően. Meghökkentő, de igaz: A gyűrű szövetségében – más vizuális kolosszusokkal szemben – vannak arcok.
A leegyszerűsített, egyszersmind a könyvet jól ismerők számára is meglepetésekkel szolgáló történet dramaturgiai találékonyságról tanúskodik, noha brutálisabb az eredetinél. Tolkien mindvégig sejtelmes és diszkrét marad még a nyers részleteknél is, így nála jóval áthatóbb, félelmesebb a Sötétség jelenléte. Ám a film méltó feldolgozása A gyűrűk urának: fantáziánkat ragadja meg és ragadja el, megrendítő képek villámgyors sorozatával az ősmúlt szenzációját, monumentalitását és pátoszát hirdeti. Arra sarkall, hogy eltöprengjünk, miért állhat ma a mágikus mese az irodalom és a film középpontjában. És hogy miért örök-időszerű az apokalipszis előérzete: a jó és a gonosz, a rend és a káosz világteremtő küzdelméé.