Műkincsek – Árverések – Galériák

Korábban szerepelt már a bécsi Dorotheum árverésén a Batthyány família egyedülálló Altwien étkészletének egy része. A készletet az 1825–30-as esztendőkben készítették a híres porcelánmanufaktúrában. Az egyedi példányokon lombardiai tájak láthatók: várak és udvarházak, folyók és hegyi tavak, magányos ősfák és erdőrészletek, templomtornyok vagy tengeröbölbe nyúló sziklaormok. Aranyozott szegélyezésükkel szinte festményeknek tűnnek a természethű ábrázolások. Ebből a hagyatékból került ismét kalapács alá egy kisebb kollekció a Kinsky-palotában, a Wiener Kunstauktionen legutóbbi, sorrendben 36. régiségárverésén. Egy 25 centiméteres átmérőjű dísztányért az 1815-ös évjáratból 12–20 ezer schillinges értéksávban kínáltak – mindhiába. Elkelt viszont – 10–20 ezer schillingre becsült árának alsó határán – egy jóval korábbi, 1788-ból származó csésze a hozzá illő csészealjjal, amelyen körbefutó csíkokkal díszítették a sötétkék mezőt. A tányérka fehér középpontjában a B. K. monogram látható. A füles csésze oldalán a megrendelő ifjúkori portréját örökítették meg ovális, aranyrámás formában, akárcsak egy korabeli miniatúrán. Egészen más periódust és stílust képviselt egy 1859-es keltezésű levesestál fedéllel, alátéttel. Ezt távol-keleties hangulatú, virágzó faágakkal dekorálták, tarkabarka koloritot alkalmaztak, de nem spóroltak az aranyozással sem. A mutatós kis együttes mégsem aratott sikert az euró bevezetésének küszöbén tartott árverésen: nem talált új tulajdonosra 15–25 ezer schillingért. Ez lett a sorsa annak az üvegikonnak is, amelyet a XIX. században festett a névtelen osztrák mester Esterházy tábornokról, aki lovon ülve, kivont karddal irányítja a bécsi csatát (25–35 ezer).
Egy XIX. századi herendi fedeles vázapárt – félméteres méretben – sötétlila alapra festett egyedi virágcsokrokkal díszítettek, biedermeier szalagokkal keretezett fehér mezőkben. A színes tulipánok, dáliák, rózsák és szegfűk garmadája a flamand csendéletfestészetet juttatta a néző eszébe már-már túlzásba vitt gazdagságával, amelyet csak tovább fokozott a dús aranyozás. A díszedényeket sikerült is értékesíteni, mégpedig az előzetesen saccolt 30–50 ezer schillinges árhatár felső felén, 45 ezerért. (Egy nagyjából ugyanabból a korból való, de valamivel kisebb – három centiméter magas –, szintén fedéllel ellátott osztrák vázapárt fehér alapon, kínai stílusú florális mustrával és aranyozott akantuszlevél koszorúzással eleve olcsóbban, 15–25 ezer között kínáltak. Az alsó határnál koppant a kalapács.)
Szólhatunk még egy XVI–XVII. századból való erdélyi fokosról: legyező alakú fejét nyolcszirmú rozetta díszítette, a nyelét szíjjal fonták be, és vasszögekkel verték ki. A jó állapotban megőrzött, egyméteres hadiszerszámot 30–40 ezer schillinges sávjának alsó határán adták tovább. Egy vele egyidős, 60 centiméter hosszú magyar buzogány körte formájú végét 12 vaslevélre tagolták, és a nagyobb ütőerő végett domborították, vésett virágmintáját ezüstözték, fanyelét bőrrel borították, és rézveretekkel cifrázták (30–40 ezer schillinges árkategóriájának alján vásárolták meg). Egy vörös szattyánbőrből készült honvédtiszti tölténytár nikkelezett pléh oldalát trófeákkal dekorálták, fedelének szélét s a rajta lévő magyar címert, koronát és két angyalt aranyozták. Az árát hat–kilencezer schilling között határozták meg, a licitáláson hétezerért sikerült értékesíteni. Végül egy 1797–1806 között használt huszárezredi lobogó (68 x 95 centiméter) került kalapács alá. Fecskefarkúra szabott, kék selyemből való alapanyagát domború aranyhímzéssel varrták ki mindkét oldalán. Egyik felén, a Zemplén megyei és a magyar címer között Kandó hercegprímás címere, a másikon az Istenért, királyért, hazáért felirat volt olvasható. A 100–130 ezerért kínált rojtos-bojtos remeklés ezúttal nem kelt el.