Az Ifjúsági és Sportminisztérium Héraklész-programja például egyértelműen arra a fölismerésre épül, hogy míg a klasszikus időkben az ifjak főként a saját szórakozásukra gondolva adták a fejüket a sportra, ma egyértelműen a szórakoztatásra nevelik őket. Nincs értelme belemenni e helyütt a sokáig egyedül üdvözítőnek tartott, piramiselven alapuló módszer (a csúcsot jelentő klasszisok az amatőrök tömegéből emelkednek ki) rejtelmeibe, felejtsük el, hogy a nevelést már réges-rég fölváltotta a fölkészítés. Maradjunk annyiban, hogy a világ nagyot változott az utóbbi néhány évtizedben.
Magától értetődő, hogy másképp derül ki az is, kiből lesz vagy lehet klasszis, és kiből nem.
A szórakoztatás nem egyszerűen szakma, inkább iparág, éppen ezért az edzők, a sport elöljárói azon vannak, hogy semmit se bízzanak a véletlenre. Még akkor sem, ha ezernyi olyan tényező van, amellyel nem számolhatnak, képtelenek kivédeni. Mert lehetnek akármennyire tökéletesek a módszerek, valósak a célok, ahol emberek a főszereplők, ott minden megtörténhet.
Abban semmi sem változott, hogy a szülő kézen fogja a gyerekét, a gyerek szól az osztálytársának, a barátjának, és elindulnak, hogy megtalálják a nekik kedves sportágat. Az apa vagy az anya nem vágyik másra, csak arra, hogy a csemetéje hasznosan töltse szabad idejét, a tizenéves pedig abban bízik, hogy jól érzi majd magát.
Megteheti, olyan életkorban van.
Aztán amint elkezdődnek az edzések, a háttérben már munkálkodik a kor szelleme. Ahány edző, annyiféle szempont szerint lesi, de mindenképpen figyeli, vajon melyik újonc alkalmas arra, hogy néhány esztendővel később hírnévre tegyen szert, s persze növelje az ő tekintélyét is.
Általános szabály nincs rá, hogy végül ki viszi sokra, és ki marad meg az egyszerű polgári hétköznapok keretei között.
Mióta Magyarország újra olimpiai bajnoknak mondhatja magát vízilabdában, nincs hiány jelentkezőkben. Még akkor sem, ha a kezdőknek azonnal megmondják, hogy néhány esztendeig ne nagyon számítsanak arra, hogy tétmeccset játszanak, hogy bajnokin örülhetnek egy-egy gólnak. Ha valaki, mondjuk, nyolcévesen randevúzik először a pólóval, akkor négy esztendőn át csak az úszás szerepel a napirendjén. Labdát persze ilyenkor is lát, az edzők igyekeznek elsajátíttatni vele a sportág alapfogásait, ám arra, hogy például bajnokcsapat tagjaként fogadhassa a szülei, az edzője gratulációját, nem is gondolhat. Sokan lemorzsolódnak emiatt még azok közül is, akik megfeleltek a kiválasztás ma már szinte tudományos kritériumainak, azaz a magasságuk ideális, sejthető, hogy szép szál ember lesz belőlük. A sejtést a lehető legegyszerűbb bizonyíték táplálja: a szülők külalakja.
Általában tizenöt-tizenhat éves korban már látható, hogy kinek volt érdemes jelentkeznie.
– Az oktatás módszerei rögzíthetők, ám a felkészítés legkorszerűbb elvei sem adnak garanciát arra, hogy klasszis lesz a tehetségből – mondja Kovács István, a vízilabda-bajnokcsapat, a Domino-BHSE vezetőedzője. – Rengeteg függ attól, hogy van-e elegendő akaraterő a gyerekben, meg aztán szerencse is kell ahhoz, hogy minden a vágyai szerint alakuljon. Hogy példával szolgáljak, ott van a csapatomban Tóth Imre. Elismert klasszisa a honi pólónak, a tavalyi bajnokság legjobbjának választották meg, most, harmincnyolc évesen is vezéregyéniség. Nos, ő sohasem volt semmilyen korosztályos válogatott tagja, sőt tizennyolc évesen eltanácsolták a Tungsramtól, mert nem láttak benne fantáziát.
Kásás Tamással is valami hasonló történt. A mai válogatott kulcsembere annak idején úgy került be az ifiválogatottba, hogy az utánpótlás atyamestere, Kemény Ferenc azt javasolta a keret edzőjének, hogy vegye oda ráadásként az ifjú Kásást, meglátja, nem csalódik benne.
Hogy nem csalódott, azt most, esztendőkkel később könnyű mondani, s persze az is valószínű, hogy később mindenképpen beválogatták volna.
Amikor végre meccset játszik a gyerek, szembe kell néznie azzal, hogy más úszni és labdázgatni, és megint más küzdeni a medencében. Kiderülhet valakiről, hogy fél, hogy képtelen kivédeni az őt ért támadásokat, sőt – mert ez ilyen sportág – az is, hogy egyszerűen alkalmatlan arra, hogy ő birkózza víz alá az ellenfelet. Mondjuk azért, mert megbénítja a legcsekélyebb agresszió is.
– Állítom, hogy kevés tehetség kallódik el nálunk – vallja Kovács István. – Nem csupán azért, mert a magyar edzők kifejezetten jó szemű szakemberek. Objektív okai is vannak ennek. Budapesten például valamennyi gyerek szem előtt van, mert kevés a medence, kevés a hely arra, hogy tömegesen képezzünk pólósokat. Talán ennek is köszönhető, hogy meglehetősen kevés gyerek mond búcsút a sportágnak azután, hogy bajnoki meccseket is játszik.
Hogy gladiátorképzésről van szó, arra bizonyíték, hogy egy-egy serdülő-pólóderbin bizony az életkorhoz képest indokolatlanul magasra csapnak az indulatok. Edző veszekszik edzővel, szülő gyaláz szülőt, s valamennyi résztvevő össztüzet zúdít a játékvezetőre.
Hiába, már tizenévesen is csak a sikernek van értéke.
Ez az életkor nem egyszerű szakasza az életnek, különösen mostanság, amikor a sport mellett rengeteg csábításnak van kitéve az ifjú. Így aztán nem csupán lustaság lehet az oka annak, hogy valaki hátat fordít korábban kiválasztott sportágának.
Csipes Ferenc, a Honvéd-Westel szakosztály-igazgatója szerint náluk, kajakosoknál és kenusoknál nincs biztosíték arra, hogy végigjárja az útját az, aki már két-három évet belefektetett a munkába.
– Teljesen normális jelenség, hogy ma a gyerekek is elsősorban az életre készülnek, már gimnazista korukban azt keresik-kutatják, miképpen alapozhatják meg a jövőjüket. Elsősorban persze anyagilag. Így aztán aki egyszer csak észreveszi, hogy az iskolában eredményesebb, mint a vízen, magától értetődően búcsút int nekünk. Oka lehet még a távozásának, ha kénytelen rádöbbenni, hogy azok közül, akik vele együtt kezdtek, jó néhányan sikeresebbek, egyre több versenyen előzik meg őt. A kajakosoknál, kenusoknál az is nehezíti a dolgot, hogy a gyerekek önállóbbak, mint másutt. Érthetően, hiszen naponta vízre kell szállniuk, márpedig a víz – Budapesten például a Duna – egyáltalán nem veszélytelen közeg. Aki a versenyzők közül eljut odáig, hogy viadalokon induljon, komolyan készülhessen arra, hogy talán a jövőben egyszer az ő tiszteletére csendül fel a Himnusz, képes arra is, hogy észnél legyen a nap minden percében, ne kockáztasson.
A tudatosság jellemzi tehát már fiatalon, ami nemcsak arra elég, hogy ne érje baleset. Hanem arra is, hogy az átlagosnál hamarabb fölismerje, mire van esélye, s mire nincs.
– Ha valamelyik gyerek tizennyolc évesen roppant sikeres, az még nem jelent semmit a későbbiekre nézve – avat be a felnőtté válás rejtelmeibe Csipes. – Hiába nyer valaki világbajnoki aranyat ifiként, az még nem jelenti azt, hogy felnőttként is sokra viszi. Olyan sportág a miénk, amelyikben meglehetősen nehéz az átállás. Más a ritmus, más a hangulat, mások a követelmények a világelitben. Különösen most, amikor már egyre több helyütt népszerű a kajak és a kenu, elsősorban annak köszönhetően, hogy jobb helyeken a miénk az egyik legkedveltebb szabadidős sportág.
A szakosztály-igazgató szavait Kammerer Zoltán esete is alátámasztja. Sydney kétszeres olimpiai bajnokának volt olyan időszak az életében, amikor arra gondolt, hogy abbahagyja az egészet.
– Kilencvenötben, még ifiként fantasztikus évem volt, a világbajnokságon én voltam talán a legnagyobb sztár. Rá egy esztendőre ott lehettem Atlantában az olimpián, kevesebb sikerrel jártam, mint reméltem, de ez – visszagondolva – így természetes. Kilencvenhétben világbajnoknak mondhattam magam, majd a következő nyáron be sem kerültem a vb-re készülő csapatba. Ez volt az az időszak, amikor megfordult a fejemben: vége, elég volt.
Érthető a kajakos klasszis gondolatmenete, az ő sportága ugyanis hemzseg a kimagasló egyéniségektől, ezért elég egyetlen gyengébben sikerült szezon, és máris csőstül jön a baj. Pénzt, támogatást, kiemelt felkészülési lehetőséget ugyanis csak az kaphat, aki a topon van.
– A sydneyi olimpia előtti évben az önbizalmam a nullára csökkent, ráadásul éjjel-nappal azon kellett gondolkoznom, hogy honnan teremtsem elő az anyagiakat a felkészüléshez. Nagy szerencsém volt, mert győri klubom nem parentált el, továbbra is segített, mi több, egyéni támogatót is találtam. Szóval végül is szerencsésen vészeltem át azt az időszakot.
A furcsa az egészben az, hogy ha fortuna nem áll Kammerer mellé, ha nem támogatják őt töretlenül időleges kudarca ellenére, akkor úgy veszítünk el két olimpiai aranyérmet, hogy eszünkbe sem jut: veszteség ért bennünket.
Létezik olyan műhely az országban, ahol kimondottan elitképzés folyik, azaz csak a legjobbak kapnak meg mindent, ami kell. Ilyen az MTK-Hungária. A serdülőknél húsz, az ifiknél tizennyolc gyereket foglalkoztat a futballklub, a keretbe csakis „kihalásos” alapon lehet bekerülni kívülről. Csak annak sikerülhet, aki bebizonyítja, jobb valakinél a kiválasztottak közül. Ha viszont az edzők is úgy látják, máris helyet cserélhet két tizenéves.
Első hallásra kegyetlen a módszer, ám ha figyelembe vesszük, hogy elitképzés folyik, s azt is, hogy mindenki szerencsét próbálhat, aki csak akar, máris érthető, sőt megérthető a helyzet.
– Azért foglalkozunk kevesebb gyerekkel, mint amennyi megszokott a honi pályákon, mert meggyőződésünk: minél több idő jut egy-egy játékosra, annál többet tanulhat meg a futball tudományából – érvel Bognár György, az MTK-Hungária vezetőedzője. – Nem véletlen, hogy az egész ifi A csapatunkat leköltözettük Agárdra, a nemrég átadott, Sándor Károlyról elnevezett futballkollégiumba. A gyerekek egész napját mi osztjuk be, jut idő nem csupán a futballra, hanem a tanulásra is. Kétségtelen, nem egyformán jól viselik a srácok az otthonuktól való elszakítottságot, ám az mindenképpen előny, hogy mindegyikük észrevétlenül eljut odáig, hogy a lehető legtöbbet akarja nyújtani, meggyőződése lesz: csak akkor viheti valamire, ha mindent föltesz a céljának megvalósítása érdekében.
Bognár megalapozottan állítja mindezt, hiszen az MTK-Hungária elismerten a legjobb itthon az utánpótlás nevelésében. Sőt nem csak itthon remekel a klub. Legjobb ifijei – az agárdiak – nemrég Hollandiában jártak, ahol valamennyi mérkőzésüket megnyerték. Jelentős fegyvertény ez nem csupán azért, mert a holland futball egyértelműen jobb, mint a magyar, hanem azért is, mert az ottani futballiskola módszerei is például szolgáltak az MTK-nak.
A gyerekeket manapság egyértelműen a sikerre nevelik, így aztán a diadal vagy a kudarc dönt arról, hogy megmaradnak-e a pályán, vagy sem. Ma már tizenévesen is rengeteget kell edzeni, s hogy az ifjak bírják a tempót, ahhoz elengedhetetlen, hogy ne csupán testben, hanem lélekben is erősek legyenek.
És persze az sem baj, ha a szülő bírja anyagiakkal csemetéje világsikerre törő ambícióit.
Sportága válogatja, hogy mekkora teher jut egy-egy családra. Érdekes módon a világelső pólósoknál a legkedvezőtlenebb a helyzet, még akkor is, ha mindössze az úszónadrág, fürdőköpeny, törülköző és papucs alkotja a szükséges szerelést. A nehézséget az okozza, hogy uszoda nélkül nem lehet pólózni, a medencék bérleti díja pedig nem éppen alacsony. Ami ebből a családokra hárul, az a belépéshez nélkülözhetetlen bérlet, ennek ára harminc alkalomra háromezer forint. Ha ehhez hozzászámoljuk, hogy az edzésre, a meccsre többnyire viszik, és onnan hozzák a gyerekeket, s a benzin sem két fillér, tetemes egy-egy család kiadása addig, amíg a gyerek eljut a világhírnévig.
Talán nem olyan meglepő, hogy az MTK futballklubnál ebben is más a helyzet. A gyereknek csak egy labdára kell szert tennie, így csak ennek ára terheli a szülők zsebét. Tagdíj ugyan itt is van – esztendőnként 20-24 ezer forint –, ám ez a pénz arra szolgál, hogy évente egyszer tetőtől talpig felöltöztessék a fiút, kapjon melegítőt, mezt, nadrágot annyit, amennyi kell, mi több, egy táskát is, amelyben mindezt cipelheti.
A gladiátorképzés egyébként állami feladattá nemesült nálunk. Létezik a már említett Héraklész-program, amely tizenhárom sportág (atlétika, birkózás, cselgáncs, kajak-kenu, ökölvívás, öttusa, torna, triatlon, úszás, vívás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda) hátországát igyekszik megteremteni, és tizennegyedikként ott van még külön jegyezve (Bozsik-program) a futball is. A program tizenöt esztendőre tervez előre, s igyekszik biztosítani az anyagi hátteret is. A programra tavaly 297 millió forint jutott, az idén 413 millióval számol a költségvetés. Csak a tények kedvéért: a Bozsik-programra 2001-ben és 2002-ben egyaránt 500 millió forintot szántak, szánnak.
Az összeg hatalmasnak és csekélynek egyaránt minősíthető – minden attól függ, hol tart majd a magyar sport (és a labdarúgás) mondjuk egy évtized múlva. Az állam, a klubok, az edzők és mindenki, aki közreműködik az ifjak pallérozásában, csak a hátteret biztosíthatja, a lényeg úgyis a pályán, a medencében vagy a csarnokban válik láthatóvá.
Hogy kiknek a főszereplésével, az viszont mostanság sokkal kevésbé sejthető, mint mondjuk két évtizede. Akkortájt aki az iskolában kimagaslóan ügyes volt a testnevelési órákon, többnyire már tizenévesen valamelyik klub versenyzője lett, s kis túlzással százszázalékos biztonsággal megjósolható volt, hogy viszi majd valamire. Mert nem számított más, csak a tehetség.
Modern korunkban hiába kiszámított a képzés minden momentuma, mégis kiszámíthatatlanabb, hogy kinek tapsolhatunk majd a jövőben, s kinek nem. A gyerekeknek nagyon hamar rá kell döbbenniük, hogy nem szórakozásra, hanem szórakoztatásra választották ki őket, ezért a körülmények – fegyelem, pontosság, jutalom és büntetés – talán meghatározóbbak, mint a lényeg: a sport, a játék.
A siker a legperdöntőbb érv – a múltról alkotott kép kialakulásában is.
Aki ott áll a dobogó tetején, annak a pályafutása az aranyérem fényében akkor is teljes és töretlen, ha egyébként nem volt minden zökkenőmentes az életében az esztendők során.
Így aztán csak az mondható meg százszázalékos biztonsággal, hogy kiből lett klasszis. Hogy kiből lehet, az legfeljebb – sejthető.
origo.hu
Egy tárnoki férfi végzett a lakótársa kutyájával, mert az állat mindig megugatta
